Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-28 / 4. szám
JVE3E3C3-JE2XJESÄTXI5. MINDEN szel . . . mint mikor ákácz virág hó szirmát csókolgatja a májusi szellő . . . Nézem . . . Itt bátran, merészen áll, mint egy fiólc- Napoleon — oly hasonlatos még az arcza is — mellén a nagy ezüst vitézségi érem — zászlóskori emlék, nehéz, galicziai harczok, becsülettel szerzett emléke — majd nagy mellképről néz két fekete szemével, már ezen a „Signum Laudissal“ párosult az érem; tovább amatőr kép, harctéri felvétel, egy csapat tiszt ül a fedezék gerendáin, mind fokossal kezükben, középen a portyázó csapat parancsnok - a „kis hadnagy“, már három érme van — nemes érczből, ezüstből is a „Signum Laudis“ . . . Kacagva futnak az árnyak, de már a „szolgálati érdemkereszt“ is blousán pihen, mint színes pillangó harangvirágon . . . most egész kicsi kép áll előttem, de milyen sokat tud regélni az az öt érem, a rajta levő ifjú főhadnagy - igen, a kis hadnagyból már főhadnagy lett — dolmányán, mert a gomblyukba virágszál helyett vaskereszt van tűzve ... az ötödik érem! Sokat szeretnék Írni ez ifjú hősről s oly keveset tudok. Némán hallgat, ha kérdem, miért kapta érmeit ? Csak egy-két elejtett mondat-töredék maradt vissza lelkemben s a muszka sátram fő dísze egy fokos — a kis hadnagy fokosa — mesél még csodadolgokat őróla. Vándor madarakról. — Irta: Révai Károly — . Ilyenkor távol Napkeleten, Madarak fészke már eleven, Összegyűl mind, ki messzire vágy S tervezik útjok hosszú sorát. Vadliba gágog, fecske csipog, Kelepel őszi gólya fiók. Szalonka pisszent s léha kakuk Visszakiáltja: merre az ut? Valahol messze, Napkeleten Afrika partja már eleven. Várják az első enyhe szelet, Annak a szárnyán jönni lehet. Tudnék csak szállni, mint a madár, Le csapnék tenger partjainál S visszaterelném: nincs helyetek ! Véresőt önt itt a kikelet. Vissza csak innen! Ég e világ! Tűzben a földek, lángban a fák. Fészketek nincs meg, üszkös a hely, Gyilkosok ellen küzdeni kell ! Afrika partján nincs e pokol, Költsetek ott, hol béke honol. Tietek minden kunyhótető, Itt a világ egy nagy temető. Nálunk dalolni úgy se lehet. Miért hoznátok kényeteket ? A temetőnek nem kell a dal, Megtelik árvák jajjaival. Bús madarak! Nincs helyetek itt, Emberek közt, kiket bosszú hevít ! A kire szivünk epedve vágy’: Béke galambot küldjétek át! Lelkem naplójából. ii. Leszált a köd s mint szürke kisértet üli meg a mellet, a háztetők tompán fénylenek . . . Elszállt a lelkem, mint kalitját tört rab madár, messze szállott, elhagyott csataterek vérrózsái felé, földalatti „paloták“ hideg, sáros odúiba, hogy vigye a szeretet, az emlékezés fehér jázminját, sápadt, fáradt katonák halvány homloka köré . . . Mindenemet elvitte, mit csak szivem adhatott, egy érzés, egy gondolatom sem maradt itthonn, üres lett szivem ... s a szemem könyteli . . . * Albumomban lapozok . . . Képek, levelek, össze-visszasága kacag felém s a sok hadi sapkás férfi arc közül minduntalan egy kicsi gyermek hadnagy mosolyog rám . . . Lehunyom szememet, hogy még jobban lássam . . . s lassan suhannak el a képek . . . nesztelen neszT Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. :---- = Egyes szám 20 fillér. = Felelés s zerkesztő és laptulajdonos RÉVÉSZ JÁNOS Főmuokatárs és h. szerkesztő RÉVA9 KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : = Felsőbányfii-utca 20. szám alatt = TELEFON SZÁM : 18, NAGYBÁNYA. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Maximálni kell a napszámosok munkabérét is! — Irta: Csiky Lajos — Nem tudom, tette-é más is azt a tapasztalatot, amelyet én tettem: ha az utcán megyünk, vagy akár városunk főterén járkálunk, azt halljuk, hogy minden második vagy harmadik ember az ennivalóról, az ételnemüekről, ezeknek áráról, a tűrhetetlen drágaságról beszél. Aki ezt eddig, mert nem ügyelt oda, nem tapasztalta volna, ügyeljen erre egy kissé s igazat fog nekem adni. Azt mondják, hogy a mostani nagy világégés századokkal visszaveti Európa népének kultúráját és civilizációját. Hát ez, fájdalom, már is nagyon sok jel szerint szomorú valónak látszik. Egyik jel erre az, hogy a kultúra egyik szép növendékleánya, az idealizmus haldokolni látszik s helyét a lélek nélkül való materializmus akarja elfoglalni, mert hiszen talán nem kulturember az, aki, ha nem épen éhezik — már pedig odáig még, Istennek hála, nem jutottunk el — mindig csak a gyomrára gondol, mindig csak az evésről, az ennivalóról beszél. Bizonyos azonban, hogy lehet és kell, más tárgyak mellett ezekről is beszélnünk s túlzott ideálizmus volna az, mely a föld göröngyeihez tapadó materiálizmusnak tekintené azt, ha valaki a lét fenntartásának mellőzhetetlen ez eszközét, a becsületes munka árán szerzett evés kérdését veszi fel tollára. Mi adja meg nekünk ennivalónkat, a táplálásunkra szükséges eledeleket? A föld, ez a mi drága jó földünk. A föld, amelyet meleg szeretetünk hangján anyánknak, anyaföldnek is szeretünk nevezni. S kiknek kezébe adja át ez a jó anya részünkre, az emberiség részére ezt, amivel táplálkozunk, az ennivalókat? Bizony a gazdálkodó, a földmivelő ország e tekintetben a közvetítő a földanya és más oldalról önmaga, valamint a többi társadalmi országok között. Schiller, a nagy német költő „Elizi- umi ünnepélyek“ cimü költeményében ragyogó színekkel festi meg e gondolatot: „Hogy az ember emberré legyen, örökké- tartó szövetséget köt hivőleg a jó földdel, az ő anyai talajával.“ Az embernek a földdel kötött eme szövetségéből eredt az életnek minden nemesedése és az emberi társadalomnak minden üdvös munkája; sőt a művészetek szépsége és a tudományos ismeretek is ezen nyugosznak. Le tehát a kalappal a gazdálkodó, a földművelő osztály előtt! Illesse azt minden ember részéről megfelelő tisztelet és a legteljesebb mértékben való becsülés! Az anyafölddel foglalkozó tevékenység ismerteti meg velünk létünk szilárd alapját: azt a nyugalmas kitartást, mely nélkül életünk tarka változásai minden szilárd viszonyok teljes felbomlására, vezetnének. A földmivelésben látjuk a tisztes, a nemes konservativizmust legjobban megtestesülve, mert amit az tesz, nem csupán a máért és a holnapért, hanem egy hosszabb jövendőre, ősszel a nyárért, tavasszal az őszért szorgoskodva teszi. Avagy nem igaz-é, hogy a földmivelő osztálynál a társadalmi rendet felforgatni akaró so ciál-demokratikus kitörések sokkal, de nagyon sokkal ritkábbak, mint az iparos osztály embereinél? De ha ennyire nézzük és ilyen magasra fel tudjuk becsülni a gazdálkodással foglalkozó osztályt, ne feledkezzünk eztán meg arról se, hogy milyen véghe- tetlenül nehéz ma annak a helyzete, mikor ez a rémes háború olyannyira megcsökkentette a munkaerők számát s mikor a még itthonlevő munkaerők, a napszámos munkára alkalmas férfiak és erősebb nők közül igen-igen sokan szinte képtelenül magas uzsorabérérí hajlandók más szolgálatába bocsátani át testi munkájokat, kezük munkáját. Nagy nyomorúsága hazánknak az egészségtelen birtokmegoszlás, mikor itt statisztikai adatok szerint 1945 nagygazda- 16.406 középgazda, 1,079.069 kisgazda mellett 1,353.875-re megy a törpegazdák száma földbirtokosaink táborában s ezek között főleg a három első kategóriába tartozók szenvednek a megfelelő munkaerőben, vagy képtelenek olyan napszámot fizetni, aminőt végre is nem bírnak meg, mert földjük terméke egyáltalában nem áll arányban a rája fordított kiadással, vagy ha nem akarnak elpusztulni, ők is
