Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1917-08-12 / 32. szám

(2) 32. szám.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

1917. Augusztus 12.

közegészségügyi minisztériumot és a közigazgatásnak minden egyes fokozatán a népesedési politikának kell adni az elsőséget. És áruig minden igyekezettel iparkodunk az érzelmi és erkölcsi világnézetet magasabb ethikai színvonalra emelni, addig első sorban maga az állam mondjon le a háborús politikáról és biztosítsa az anyákat arról, hogy legerősebb, legderekabb fiait nem hurcolják ismét a mészárszékre, mert csak Így kivánhajuk meg az anyától, hogy gyermekeket adjanak a hazának.

Emberveszteségünket ezen az utón 3—4 évtized alatt talán kinőhetjük és képesek leszünk pótolni.

A mai háborúnak a gazdaságra való hatása valóban egy borzalmas katasztrófának nevezhető. Millió munkáskezet von el megszokott foglalkozásától s a nemzeti produktiv munkától és ez a nemzet köztevékenysége számára csupa veszteség. A mezőgazdaságtól elvonta a munkásokat, az állatokat. Felemésztette a terményeket, az ipart félre irányította szokott medréből, a gyárak mellől elvette a munkásokat, a kereskedelem elől elzárta az utakat, saját maga számára lefoglalt minden forgalmat, fejtetőre állított minden financiális viszonyokat és arányokat. Egyes államokat teljesen izolált, de még ugyanazon államnak egyes városait is elvágta a világgal való összeköttetéstől, mint azt mi itt Nagybányán nagyon is érezzük. Mig egyik oldalon pihenésre kárhoztat minden termelő erőt, addig más oldalon pazarol, pusztít. Ennek nem lehet más következése, mint tartós gazdasági romlás, a termelőmunka hosszantartó szünetelése.

De a háború ezt a pusztító munkát nem egyenlő ádázsággal végezi minden országban, hanem a szerint a gazdasági fejlettségnek milyen fokán van különösen pénz és hitel dolgában. így a mi agrár gazdasági elmaradottságunknak meg van az a jó következménye, hogy Magyarország a háború dulását nem fogja olyan súlyosan érezni, mint a nyugati államok. Miért? Minél fejlettebb egy országban a termelés rendje, annál érzékenyebb az az őt kívülről ért káros támadások iránt. A mi egész gazdasági életünk úgyszólván a földművelés körül forog, mely túlnyomóan a természet erejére bízza a termelést. Hála a magyarok Istenének, az ellenségnek nem sikerült elpusztítani csak egy kis részét a haza földjének és ami kár érte földművelésünket, azt a gazdag és jótékony természet hamarabb helyrepótolja, mint nyugoii szomszédaink kárát, kiknek gazdasága túlnyomóan a tökén és hitelen alapul s ennek következtében bonyolult termelő eszközei, szétágazó hitel szervezete nagyon érzékeny a politikai rázkódásokkal szemben, gyárak, gépek, nyersanyagok, féltermékek, a lassan reprodukálható állandó tőkék révén olyan kárt szenvedtek, hogy a mienk ahoz képest még mindig tűrhetőnek látszik. Itt van a mi helyzetünknek egyik kedvező kilátása.

Tehát megint csak oda jutunk vissza, ahonnan kiindultunk: a mi édes anyánkra, a magyar földre. A magyar földet illetőleg Serényi Béla gróf a földmüvelésügy volt minisztere kimondott egy szót: „többtermelés“ s azóta a többlermelés szálió igévé vált. És mert Magyarországon, amiből csak lehet, mindenből pártkérdést szokás csinálni, pártjaink mohón felkapták ezt a jelszót is, a maguk szempontjából magyarázták és iparkodnak a maguk céljaira kihasználni. A demokraták szerint a kötött birtok miatt nern lehet többet termelni, szüntessük meg a hitbizományokat és az egyházi birtokokat. A nagybirtok akadályozza a többtermelést, tehát fel kell azokat darabolni középbirtokokra és kisbirtokokra.

Az agráriusok azt mondják, hogy a többter- rnelés a tőzsdei spekulatio miatt lehetetlen. A tőzsde a maga papiros búzájával, határidő üzletével, árfelhajtásával lehetetlenné teszi, hogy többet termeljünk. A socialisták azt mondják: hogy a többtermelést a tőke akadályozza. A tőke monopolizálja a termelés eszközeit, a munkát éhbérrel díjazza és csak a profit-tal törődik, nem a többtermeléssel. így aztán természetes, hogy a különböző nézetek különbözőkép állapítják meg azt, amit a többtermelés céljából tenni kellene, csak egy pontban egyeznek, t. i. abban: hogy rninde- nik a maga hasznát tűzi ki elérendő cél gyanánt.

Ilyen eltérő nézetek mellett nem könnyű eligazodni. De azért mégis megegyezhetünk abban, hogy a mi összes bajainknak ősforrása az ember a maga antisocialis rósz tulajdonságaival. Az ember, aki ahelyett, hogy a természetnek erőit iparkodnék elsősorban saját, azután valamennyi ember boldogulására kihasználni, inkább azon fondorkodik, hogy lehetne a már meglévő javakat és értékeket, ha már azok úgy sem elegendők, magához rántani és másoktól elragadni. Tudják-e, tiszteit Hallgatóim, miben látom én a többtermelést? Elmondom két példával. Az egyik az, hogy a statisztika Magyarországnak nem termő területét körülbelül 1 millió kát. holdnak tünteti fel, mi Magyarország területének körülbelül 7t>o-ed része. Ennek az 1 millió holdnak egy jelentékeny része az, mit a magyar nép szikes földnek nevez s egybehangzó ítélettel megállapította, hogy az nem való semmire. A tudomány maga is úgy nyilatkozott, hogy a népnek igaza van. De hogy lehet az, hogy a mienkez hasonló szikes földön, Kaliforniában, nagyszerű kultúra van ? Küzdényi Szilárd főmérnök megfelelt erre. Neki sikerült Békés megyei érlakházi földjén a kérdést megoldani és ma Küzdényi Szilárd földjén a legváltozatosabb növények és gyümölcsfák buja tenyészete lepi meg a nagy kopár pusztaságban kifáradt szemet. Ez az egyik példa. A másik a Duna, a mi fejedelmi Dunánk, mely Budapestet elhagyva, igazi dzsungellé változik. A Dunához mérhető folyók a Rajna, Odera, Visztula mentén mindenütt nagy városokkal, fejlett kultúrával, iparral, forgalommal találkozunk. A mi Dunánk partján süppedékes őserdők, gazdátlan utak, melyek ok nélkül egyszer csak elakadnak. Kevés itt az ember, a háziállat, a szántóföld, a tanya, kevés még a keréknyom is. De annál szomorúbb hírre vergődött 1910-ben a benne tenyésző kolera bacillusok révén. A folyam hátán 400 kilométer hosszúságban szegényes, nyomorult forgalom, viszontagságos téli kikötők. Itt van az elhagyatottság szomorú képe ma, midőn a vizi utak nagy jelentőségét, a folyóvizek partvidékének értékét hangoztatja az egész világ. Az általunk annyira lekicsinylett Romániában a Duna mellett egymást érik Turnu-Szeverin, Kalafat, Zimnicza, Gyurgyevo, Braila, Galacz, Tulcsa. Nálunk az egy Baja, ez a derék, törekvő város iparkodik belekapcsolódni a forgalomba. A többi: Tétény, Ercsi, Adony, Ordas, Úszód, Kalocsa mind-mind egy- egy élő szemrehányás a magyar gazdaság ellen. Körülbelül 200 ezer holdra tehetjük azt a lápvilágot, mely Csepeltől Újvidékig fekszik nem a nemzetiségek vidékén, hanem a legnépesebb régi kultúrájú ősrnagyar földünkből az ország szivében ekkora darab föld van elszakítva mindattól, ami Magyarországon megélni, kifejlődni és haladni akarna. Hát persze! A szikes és mocsaras talaj termővé tétele, a Magyar Duna kiművelése nem alkalmas arra, hogy a mi lármás politikai életünknek olyan jelszavává tegyük, hogy harsányan lehessen rákiáltani: éljen ! Aztán itt van a Kárpátok hegyes vidéke, Egan Ede „Kárpátaink közgazdasági hivatása“ cirnti munkájában megirja, hogy ő a Kárpátok mentében körülbelül 1,624.000 holdnyi olyan gyepterületre talált, melyek ápolatlanul, vadon ott hevernek, de kellő művelés mellett állat- tenyésztés és legelőgazdaság utján kétszer olyan nagy hasznot hajtanának, mint a legelsőrendü búzatermő Tiszai, Temesi, Bácskai, vagy Fehér megyei föld. Ami pedig ezen elsőrendű búzatermő földet illeti, Pályi Ede egy most megjelent igen érdekes munkájában összehasonlítja a német gazdaságok búzatermését, a mi hires mezőhegyesi állami uradalmunk búzatermésével és úgy látja, hogy 1910—1913-ig terjedő évek átlagában a német föld termésének átlaga 305 mm., mig a sokkal kövérebb magyar földé csak 22 mm. De hogy a magyarföld is képes volna ennyit teremni, megmutatta a mezőhegyesi uradalom 1916-ban, midőn nemesített búzával 297 mm. termést ért el, tehát a német átlaggal csaknem egyenlő.

Mi lehet az oka a mi elmaradottságunknak?

Kis gondolkozás után erre is megtaláljuk a feleletet, ha eszünkbe jut, hogy a tropikus éghajlat alatt vannak földünknek olyan helyei, hol a természet ereje pazar kézzel önti a földre minden áldásait, pl. Ceylon, Polynesia s az ott élő emberek mégis férgekkel és földigilisztával élnek. Viszont ott van Dánia a maga mostoha természeti viszonyaival az adja Európában a legnagyobb termésátlagokat. Hát itt a talány kulcsa? a kincseit pazar kézzel nyújtó természetben, vagy az emberben, ki azzal nem tud élni. Mi haszna, termékeny a magyar föld, ha a nemzetnek egy része rosszul használja ki a rendelkezésre álló földterületet és a túlnyomó többség a kisebbség hanyagságát szenvedi meg. Ha egy más része még e kevés nyersanyagot se képes feldolgozni, de valamennyien annál tömegesebben fogyasztjuk a külföldi árukat s végül egy kis töredék ezt a sok hibát ügyesen kihasználva, vérünket kiszívja. Ezen példákat még tovább is lehetne szaporítani, hogy

végre belássuk, hogy a természetnek bármilyen pazar bősége se elegendő, ha hiányzik az ember, ki azt hasznára fordítsa. Minden ország földje annyit ér, mint az a nép, mely azt lakja.

A több termelésről sok szó esett már, de azéit nem tudom hogy valaki kellőkép méltatta volna azt az összefüggést, mi a több termelés és az emberanyag minősége között fennáll. A több termés kérdése iulajdonképen ember kérdés, és ha a több termelés kérdését megakarjuk oldani, emberanyagunkat, kell akár csak a búzát megtie- mesiteni. Nemesíteni ismételem, és ez alatt csak másodsorban értem népünk intelligenciáját, első sorban értem nemzeti karakterünket, népünknek gondolatvilágát érzelmeit hajlamát egy szóval: jellemét. Ezt kell jó irányban átalakitani. Mert ha itt Magyarországon, ezen az istenáldotta földön nincs 60 milliónyi ember, mint a hogy lehetne hanem csak 21 millió, és ez is a helyett, hogy' szaporodnék, inkább kevesbedik, ha mi itt nemcsak kevesen élünk, hanem roszul élünk, ez csak a mi nemzeti karakterünk hibái következtében lehet Így. Mi nagyon is turáni jellemüek vagyunk, nem pedig nyugatiak. Keletiek és urak, kiknek a szorgalom nem kenyere. Mi nem dolgozunk eleget, a munka egy részét pedig méltóságunkon alólinak tartjuk. És ez a képzelt méltóság lehet az alsóbb rétegekig, egész a házicselédekig, kik nem akarják vinni a kosarat úrnőjük után. Ezt a gondolkozást kell megváltoztatnunk. Többet, jobban dolgozni és semmi tisztességes munkát nem fitymálni.

Mert a népek sorsát jellemük és érzelemviláguk dönti el. Elsősorban jellemünk és csak azután intelligenciájuk. A bolgár kertész intelligenciája nem vetekedhet a kolozsvári foldész- gazdák intelligenciájával, de jellemük más. Ipar- kodók, szorgalmasak, kevéssel beérők és nem kapzsiak. Viszont a francia, angol, amerikai nép intelligenciájával mi nem vetekedhetünk, de nemzeti jellemünk különböző. Azokat most nem az intelligencia vezeti, hanem a vak düh, oktalan célkitűzések, nemzeti elfogultság és hiúság. Az olaszokat a „sacro egoismo", mit mi magyarul úgy mondunk, hogy rablóvágy és kapzsiság.

A mi jövőnk a magyar nép jelleméből fog kinőni.

A háború uj világot teremtett uj követelményekkel. Mindez attól függ, tudunk-e ezen uj világba alkalmazkodni. Ez pedig nagyon nagy feladat, mert a népek tömegjelleme nagyon állandó és nehezen változik. A népek lelki világát nem a kormányok nevében beállott változások változtatják meg. Amikor a napi politika emberei legnagyobb várakozással néznek, legtöbbször kevés fontossággal bírnak. Azok az igazi nagy forradalmak, melyek az embereknek erkölcseiben és lelkűidében játszódnak le. Alkotmányt, kormányokat fel lehet forgatni, de ez nem jelenti azt, hogy a népek jelleme megujhodott. A múlt nem múlik el az évekkel, se a kormányokkal, a múlt nem hal meg, csak akkor, ha mi megváltozunk. Inkább bennünk él az, mint kívülünk. így lesz velünk is. Ha mi nem leszünk képesek alkalmazkodni a változott világ követelményeihez, szomorú világnak nézhetünk elébe. Oda jutunk, ahova jutott az a sok kihalt növény, állat és népfaj, mely nem voit képes alkalmazkodni.

De a most dúló háborút én alkalmasnak gondolom arra, hogy nemzeti karakterünket jóra fordítsa, a magyar népet szorgalmassá, iparkodóvá, takarékossá és jó gazdává tegye, ki szociális jó tulajdonságaival nemcsak pótolni lesz képes a háború okozta károkat és viselni annak terheit, hanem ezen háborútól fogja számítani életének újabb ezer esztendejét.

Adja a magyarok istene !

Érthetetlen mostoha elbánás.

Sajátságos nehéz helyzetben van a helybeli szövetkezet. Azért, mert a kincstári alkalmazottakat a pénzügyminiszter külön látja el liszttel, azért nem kapnak a szövetkezet tagjai lisztet, ezukrot, kávét, korpát, petróleumot síb. a helyi közélelmezéstől. Holott kétségtelen, hogy nemcsak kincstári tagjai vannak az erőteljesen kifejlődött szövetkezetnek.

A tagok követelik, hogy őket lássa el a szövetkezet s ez pedig viszont a városnál hiába zörget, hogy ő is úgy kapjon árukat mint más kereskedő, nem talál meghailgattatásra.

Ez az eljárás nem igazságos, mert miért kelljen nekem Péternél vagy Pálnál vásárolni,