Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-03 / 22. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGY M GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE G6JELENIK MINDEN VASÁRNAP. Késő bánat és tarsaaatmi hidegség annak osztályrésze, akiről tudjuk, hogy módja volna hozzá és nem jegyez hadi kölcsönt. Junius 12-ig még 96 K 30 f árfolyammal lehet aláírást eszközölni akármelyik pénzintézetnél. Inkább nekünk fizessen az állam, mint mi fizessünk az ellenségnek. Jobb a hadi kölcsön, mint a földarabolás. A választás nem nehéz. Kiki tartson tárgyalást a lelkiismeretével. Elmélkedés a tisztaságról. Szállóigévé vált az a mondás, hogy a szappanfogyasztásról következtetni lehet valamely nemzet műveltségi fokára. Hát az igaz, hogy első hallásra különösnek tetszik ez a mondás s önkéntelenül fölmerül a kérdés: mi köze van a szappannak a műveltséghez? Van bizony! A tisztaságszerető népek — kulturemberek 1 Abból az alkalomból mondjuk el ezt a szállóigét, hogy ez idő szerint városunkban mosószappant aranyért sem lehet beszerezni. Pedig ha az nincs, akkor tiszta ruhánk sincs; ha pedig nincs tiszta ruhánk: akkor jön mindenféle ragadós betegség, halálos járvány s nem is kell az ellenség kartácsa, gránátja, úgy fogunk pusztulni, mint ősszel a légy. Készségesen elismerjük, hogy harcoló katonáinknak van első sorban igényük arra, hogy a szennyes lövészárok miazmáit mossák le magukról, hogy ne legyenek kénytelenek küzdeni még az apró ellenséggel is, mely véresre marja harcban kifáradt festőket ; de nekünk itt a homlokvonal mögött szintén kötelességünk a jövő nemzedék érdekeit védeni s a gyermekeket minden fertőzéstől óvni. Ehhez pedig első sorban is szappan kell! Ha városunkban száz embert megkérdezünk : van-e mosó-szappanja ? kilencvenkilenc bizonyára azt fogja felelni, hogy nincs! Mert az üzletekben egyáltalában nem kapható. Ami csekély készlet volt egy nehány üzletben, azt a hatóság lefoglalta s elraktározta. Állítólag nem volt több 6—7 métermázsánál, melyet ha kiosztana a város ez idő szerinti 10,000 lakosának, alig jutna abból 6 deka egy személyre. Nem is kifogásképen emlitjük a hatóság eljárását. Valóban 600 kg. szappan oly csekélység városunk közönségének, hogy jobb annak kiosztását meg se kezdeni. De kérdezzük: nem lehetne-e a központi köz- élelmezési igazgatóság utján valamiképen még szerezni, hogy a város közegészség- ügye ne szenvedjen? Fürdőnk sincs! Már egy év óta be van szüntetve a városi gőz- és kádfürdő s most már csak abban reménykedünk, hogy a meleg júniusi napok megnyitják előttünk az uszodákat, a nyílt patak-fürdőket. De ez még mind semmi. Mivel mosatjuk ki szeny- nyes ruháinkat? Bízunk orvosainkban, kik lelkiismeretes őrei városunk közegészségügyének. Ők kell hogy fölkarolják a szappan beszerzés eszméjét s mindent elkövessenek, hogy a nép szappanhoz jusson. Valaha régen, kisdiák korunkban, a tanítók azzal fenyegettek meg minket, ha szennyes volt a kezünk, hogy téglával súrolják le a piszkot. Azt most is megtehetjük. Testünket egy kis jó Bernát-féle téglával ledörzsölhetjük, de változóinkat tisztává nem tehetjük. Már pedig a szennyes ruha a legnagyobb terjesztője a járványos betegségeknek. Doktor urak! Városi hatóság! Köz- élelmezési hivatalbeli urak! A közegészség- ügy nevében szappant kérünk! Külföldi esetek. Paraszt ész. A második császárság idejében Woronsky gróf és Alworth lord Párizsnak legszorgalmasabb utcataposói voltak. Nem gondoltak egyébre, mint mulatságra és különösen abban lelték örömüket, ha embertársaikat sikerült fölültetni. A gróf egy alkalommal azt állította, hogy ha húsz frankos aranyakat értékükön alóli áron is eladásra bocsátana, nem akadnának vevők. Fogadtak egymással és a Rivoli-utca egyik kereskedőjével megegyeztek, hogy kirakatában az eladási feltételek megfelelő hirdetésével, elhelyezi az eladásra kínált aranyakat. Néhány nap múlva normandiai paraszt jelent meg az üzletben és nyugodtan mondotta, hogy a kérdéses aranyakat, feltéve, hogy valódiak, megveszi. Havas utakon rabságba*) — Irta: vadnai Vadnay István cs. és kir. százados. — 1914—1915—1916. SZIBÉRIA FELÉ. Mielőtt leírnám 22 hónapos kálváriámat Oroszországban Szibéria, sivatagjain, lelkemben letérdelek a magyar földre s hálaimát mondok a Mindenhatóhoz, hogy annyi szenvedés után haza jutottam. Alig bírom elhinni, hogy itthonn vagyok, hazaküldtek mint csererokkantat beteg szívvel, beteg idegekkel, de soha ki nem alvó hittel Isten irgalmában. Néha még gonosz álmok gyötörnek, ha éjjel ez álmokból fölserkenek, azt hiszem, Szibéria szele rázza ablakomat s künn a szuronyos őr nehéz lépteit hallom kopogni. Hideg verejték ül ki homlokomra s mig világot gyújtok, szegény beteg szivem hevesen dobog. Egyszerre aztán meglátom a félhomályban a két kis gyermek- ágyat, picikéim fürtös fejecskéjét s drága hitvesem fehér arcát. A rémek távoznak lelkemből, szivem csendesedik s kezemet imára kulcsolom. Igyekszem gondolataimat rendezni s visszaemlékezni elfogatásom körülményeire. Ami azt *) Mutatvány szerzőnek sajtó alatt levő munkájából. megelőzte, ismeretes a hírlapokból: az 1914. év augusztus hó 27. és szeptember 7. között történt eseményeket nagyjában már mindenki tudja. Sok vérpazarlás, rettenetes nélkülözés, szomorúság. Minek erről beszélni? Én csak azt tudom, hogy a nélkülözésektől betegen jutottam kórházba s ott elfogtak. A kórház valami lengyel hercegi kastély volt, hol orosz volt az ur s onnan kocsira helyezve Komarowba kisértek, hol átadtak az ottani parancsnoknak. Tizennyolc fogoly társamat találtam ott. Szomorú találkozás 1 A mieink derekasan lőtték a várost. A bombák elől egy uj templom mögé helyeztek bennünket s mi reménykedve vártuk a szabaditókat. Reményünkben csalódtunk, tovább vittek egy kötözőhelyre, hol 82 orosz sebesült feküdt már három napig ápolás nélkül iszonyú sebekkel a piszokban, hőségben. Az orvosok elhagyták őket, mert a falu égett s szegény nyomorultak kétségbeesve sírtak, nyögtek, átkozódtak s imádkoztak össze-vissza. Alig bírtam a lábamon állani, de a szánalom és Isten irgalma erőt adott. Kötőszer után néztem s találtam zsákokban nagy mennyiségben, úgyszintén chirurgiai felszereléseket is. Övemben volt Tetanus Antitoxin s hozzáfogtam a szerencsétlenek beoltásához, hogy megmentsem őket a legrettenetesebb halál nemétől. Azután operációs asztalt tákoltam össze asztalból, bornyuból s szublimátba áztatott sátorponyvából. Orosz altisztek segédkeztek s mi kötöztük a nyomorultakat egész éjjel. Nem mondhatom, mit éreztem e szegény sebesültek láttára. Minden testi és lelkierőmet összpontosítottam, hogy szomorú munkám mellett maradhassak. Végre valamennyi be volt kötözve s én halálosan kimerülve kerestem magamnak nyughelyét, midőn egy orosz tábornok jött hozzám s nehány köszönő szót mondott humánus viselkedésemért. Megbízott, hogy a sebesülteket a legközelebbi rendes kórházban adjam át s egyszersmind ajánló levelet adott át Plehve tábornokhoz. Még aznap szekerekre helyezték a sebesülteket s velem együtt orosz katonai kísérettel útnak indítottak bennünket. Ideje is volt, a mieink erősen lőtték a falut, de midőn meglátták a vöröskeresztes kocsikat, a lövöldözés szünetelt s mi bántatlanul kerültünk egy jól berendezett kórházba. A kórházban végié ágyba kerültem. Rettenetes apathia szállott meg, nem volt más vágyam, mint felejteni, aludni, pihenni. Máig sem tudom, mennyi ideig tartott ez az állapot, de egyszer mégis véget ért s nekem újra menni kellett tovább . . . tovább . . . Cholmban Plehve tábornok elé kerültem, ki elolvasván az ajánló levelet, igen udvariasan, német nyelven beszélt hozzám. Enni adtak s szobát, hol lefekhettem, de már a következő napon újra útnak indítottak, mivel a németek lőtték a külvárost s mindenki menekült a városból.
