Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-05 / 10. szám

1916. márczius 5. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 10. Ezám. (3) Az olasz engedelmeskedett. Mielőtt azonban a bankjegyeket elvette, kénytelen volt tárcáját, melyben az ő nevére címzett leveleken kívül semmi sem volt a feltört fiókos asztalon felejteni. — Csak holnap jeieníem fel s igy van elég ideje a menekülésre. Az egész közönség megboíránkozott az ese­ten, mely a gazdag örökösnőt annyira kijózaní­totta, hogy nehány hét múlva más udvarlójának lett boldog arája. Gazdálkodás, A rétek és gyümölcsaljak gondozása. A fütermő helyeket, igy a kaszálót és kapások ter­melésével ki nem használt gyümőlcsaijakat a hó elmúltával felgareblyézzük, felboronáijuk éles fogú eszközzel, hogy ezáltal a mohok feltépőd- jenek, kiirtassanak, a föld felső része meglazit- tassék, minek következtében a fű uj erőre kap, dusabb növekedést kezd. A vakondtúrások szét- hányandók, káros évelő gyomok kiirtandók. A vizes darabokon árkok ásásával segítünk, s ka­szálást akadályozó köveket összeszedjük s fel­használjuk a viz levezetéséhez. Szokták a szénamurváí, lóhere- és iucsrna- polyvát a kaszálón elhinteni, ami — tekintve, hogy igen sok jó magot tartalmaz — nagyban elősegíti a befűvesedést. Kopasz foltok fűmaggal újból vetendők. Szóval minden lehetőt megte­szünk kaszálóink bő fűtermése érdekében, mert a jő széna az állattartásnak legfontosabb feltétele és gazdáink szép haszonhoz jutnak — dacára a magas munkabéreknek — a széna piacra vi­tele által is. Melegágy készítése. A korai zöldségféléket és a később kiültetendő palántokat melegágyba termeljük, neveljük. A melegágy készítésének már a fagyok elmúltával itt az ideje. E célra egy napos, széltől védett helyet jelö'üak ki, hol 30—60 cm. mély gödröt ásunk és ebbe rakjuk a melegágy készítésére alkalmas friss szalmás lótrágyát. Korábban készítve több és inkább me­legebb, később kevesebb és kevésbé friss, félig érett trágyát teszünk és rétegenként jól letapos­suk. A frágyaróteg vastagsága letaposva 40—60 cm. legyen. Ezután 30—40 cm. magasságú kere­tet vagy ládát helyezünk reá, úgy hogy kissé délre lejtsen. A láda széle minden oldalon leg­alább egy lábnyival beljebb legyen, mint a trágya- rakás széle, azért hogy kívülről egész a láda ma­gasságáig felrakhassuk trágyával. A ládát ezután a deszka közepéig megrakjuk, letapossuk, az ab­lakokat felrakjuk és deszkával, pokróccal vagy szalmatakaróval jól lefedjük. — Üveg helyett olajjal itatott vastag pspirt is szoktak használni. A melegágy 3—6 nap múlva átmelegedvón, az ablakokat levesszük és a keletkezett párát ki­Idegesen köszöntem el tőle. A keze puha volt és kicsi. A kávéházban is megfigyeltem már. Akkor tetszett, most haragudtam magamra ezért a megfigyelésért. Nem vagyok hívője a telepáthiának, de ha­tározottan tudtam, hogy tnég ma éjszaka meg kell szenvednem Lilyért . . . A Bristol sarkán szinte bele ütköztem Far­kas Sanyiba. A szerencsétlen még mindig az ut­cát rótta, hyzsos cigarettával kinálgatva a rend­nek elvétve jelentkező őreit. — Megcsókoltad? — kérdezte, olyan ter­mészetes hangon, mint a rossz drámák sötét in- trikusa. (Tehát már tudta, hogy hazakisértem: igaza kezdett lenni a telepáthiának) — Eh, hagyj békét, fakadtam ki dühösen, — nem érdekel engem az ilyen kaland . . .! Kalandot mondtam Hálából . , . Pedig tud­jam, hogy egy szegényes, fehér függönyös kis szobában az esti imádság mellett az éa nevem is eszébe jut egy .szomorú kis virágárus lánynak . .. Ne mosolyogj kérlek, hogy imádságról be­szélek. Lily nem a regényírók vérszegény fantá­ziájának, a bűnnel egyértelmű virágárus lánya volt ... Hiszen a szegénység sem egyező fogalom ; a bűnnel, bár összetévesztik rendszerint vele . , . 1 j Másnap már az anyját is megismertem. Jó asszonynak látszott, csak ne beszélt volna any- nyit. Jóformán rá se figyeltem. Inkább a Lily haját néztem, amelyen úgy kacagott a napfény, mint Styka »Eine schőue Dánia«-jének arany- szőke haján. Hanem azért annyit mégis megér­tettem az asszony előadásából, hogy Lily sokat beszélt rólam, de hát neki már vőlegéuye van, bocsájtjuk. Ezután finoman rostált porhanyó táp- dua földet helyezünk a ládába 20 cm. vastag ré­tegben, úgy, hogy az elegyengetett föld színe 10 cm.-néí mélyebben ne legyen az ablaktól, mert ellenkező esetben a palánták fölnyúlnak. Átme- iegedés után — ami két-három nap múlva követ­kezik be — a földet átforgatjuk, elgereblyézzük és bevetjük. Egyelőre ennyit a melegágyról. Várady József. A hátralékok szives beküldését kéri a Kiadóhivatal. E célra mai számunkhoz a vidékieknek utalványlapot mellékeltünk a hátralékos összeg kitüntetésével, de azért természetesen helybeli hátralékosok is min­den akadály nélkül fizethetnek. Ének a kefekötőről. — Selmeczi diák nóta. — Hej, üssétek ki a hordó dugóját És enyhítsétek égő torkomat! Az uj mesét — úgy, amint azt dalolják — Elzengera én is néhány korty alatt. De mielőtt mesémet énekelném, Nyújtsátok ide a tele kupát, Hogy a forrásnak habjait lenyelvén — Ezöktjljek vidám hangulatba át! Volt, volt, hol nem volt egyszer a világon Egy kefekötő: Iszogató Pál: Világot látni ment az én barátom Remélvén, hogy majd kincseket talál. Útközben minden korcsmába berontott, A megpihenés cégére-alatt És ott elitta az utolsó rongyot, Cipőt, harisnyát s mezítláb maradt. De egyszer aztán utazása közben Egy mélységes nagy tóhoz érkezett: (Elhihetitek, nem magamban főztem,) Tokaji bor képezte a vizet. A tó partján egy asszony ült mogorván, Egy vézna testű, alacsony, öreg, Ki meg se’ nézte a fiút jóformán, Csak nagy sietve igy szólitá meg: »Hogy honnan jöttél és ki vagy? nem bánom ! De jókor jöttél — ez a fődolog: A tó fenekén — tudd meg azt barátom — Arany koronát takar a homok. Ám a ki azt a napvilágra hozza E bortenger aranyos mélyibül: A varázslatot rögtön kibogozza S egy szép királylány karjaiba dűl !< tetszik tudni asztalos, és a nagyságos ur tudja, hogy az ilyen gyerek könnyen hisz, de a nagysá­gos ur jó ember, becsületes . . . Megígértem Hiszen hálásnak kellett lennem, Tartoztam vele . . . Napokig kerültem az utcáo, a korzón a ki­rakatokat néztem, hogy ne kelljen köszönnöm. Hanem egy éjszaka ismét találkoztam vele, És ettől fogva együtt jártuk és róttuk a várost heteken át ... A virágjait sem vitte többet kávéházba, a borgőzös mulatók intim szeparéjába ; én vettem meg minden nap tőle. És együtt dob­tuk be mindennap gyermekes jókedvvel a Sza mosba. Menekülni szerettem volna előle és mégis hűségesen kitartottunk egymás mellett. Pedig nem szerettük egymást. Éa csak hálás voltam. (Megint mosolyogsz ? igaz, én is sokat gondol­koztam rajta, de így kellett hogy legyen. Nem tudtam semmit érezni Lilyvel szemben, csak há­lát. Semmi mást!) Néha, amikor felgyűlt az éj­szakában a lány rejtelmes mélységet rejtő tekin­tete, átkoztam magamban a sorsot, amely kény- szeritett rá, hogy ue tudjam szeretni . , . Sajnáltam ezt a vergődő, meleg lelkű kis éjszakai virágot, aki nekem akarta adui a gyer­mekségét, a csókját* az álmát . . . Es mégis következetes maradtam. Csak egyszer . , . Eh, minek is próbáljam leírni azt a jelenetet . . . Pedig milyen tisztán emlékszem rá . . . Egy délután ismét fölkerestem Lilyt. Egyedül volt. Az anyja temetésre meat, egy kis jóleső sirásra . . . tercierére. Mosolyogva, gyerekes jó­kedvvel szaladt elém. Soha ilyen szépnek nem A kefekötő vidám arcot öltött S igy szólt: »E tó nem is rossz, mondhatom! Légy bár valódi, vagy talán csak költött — Egy kis türelmet kérek angyalom! S ezzel i fiú térdre roskadt nyomban, Hogy támaszt nyerjen a kéz és a láb: És úgy ivott mind sebesebben, jobban S apadt a tó, mindig alább, alább. Addig szürcsölte, mig lent a homokban Fölcsillogott az arany korona: Egy rettenetes mennydörgésre nyomban Kettészakadt a varázslat sora. Aranyzsinóros, paszomántos ködment Öltött magára a kefekötő, — És bár egyébként rangban csak egy jöttment — Eléje állt egy szép királyi nő. Iszogató Pál ilyen formán szerzett Szomjával egy királyi koronát: Ez állapotban élt sok boldog percet, Mig néki is kámpecz lett a világ. Pali barátunk rég el van temetve, A mese is lassan elhangozék: De maga a tény máig sincs felejtve, A »kefekötőt« zengi föld s az ég. Mert, amig árpát termel a barázda S szőlőt és komlót müvei a paraszt: Mig a korcsmáros csapjait vigyázza, Nehogy valaki nyitva hagyja azt; Mig bor csillog a kristályos pohárba És fiainkban inni van erő; Örökre ez a szálló ige járja: »Iszik, akárcsak a kefekötő! Németből: Révai Károly. Heti krónika. ! A passzát szeleit lelkesen megindultak. Tavaszelő első napja reánk köszöntött. Március I a drága jó március, melynek neve máskor azt juttatta eszünkbe, hogy ébredezik a szép termé­szet, hogy nemcsak kikerics, gólyahir, pipeláb, galambegy. de már »kokaspendi« is virul a ré­ten : most inkább arra figyelmeztet, hogy mártius »Mars«-nak (Marti«) a hadistennek hónapja, ek­kor szoktak ugyanis kezdődni a háborúk. A hónsp neve nem hazudtolta meg magát, Verdun-nél recseg-ropog a főid sarka, hegyek- halmok sülyedeznek, a kősziklák repedezuek, ta­lán még az ég oszlopai is reszketnek a borzasztó támadásra, amilyen még nem volt soha a vi­lágon. Közeledik a mi raárc. 15-énk is. Milyen láttam. Egyszerű, fehér ruha volt rajta, szemei­ben, mozdulatában a mitsem sejtő szunyadó vágy­nak leiketvesztő erotikuma . . . Nem tudom, ismered-e Winternek egyik csodálatosan kifejező festményét. »Verlassen bin ich« ... ez a cime . . . Egy fiatal lányt ábrá­zol, ölelésre tárt karokkal, vergődő tekintettel. Ilyen volt Lily. Sejtelmes nagy gyermek szemével szinte kö­nyörögve nézett rám , . . Csendesen megfogtam a kezét, valami vi­gasztalást akartam mondani, valahogy megma­gyarázni az én lehetetlen lelki állapotomat. Elkéstem. Nem tudom ma sem, hogy tör­tént, de egyszerre csak ott volt a karjaim kö­zött. Az ajka kinyílt, a pihegó, lázas kis gyer­mekteste reszketve simult hozzám . . . Ekkor megfeledkeztem egy pillanatra arról a gyűlöletes háláról, amely vakká tett és kinzott heteken át De csak egy pillanatra . , . Azután kezénél fogva, csendesen odavezet­tem ez asztalhoz Nem mertem ránézni . . . saj­náltam . . . nem csókoltam meg , . .! A szeme könyes volt, amikor elbúcsúztam. . . . Es nem találkoztam vele többet . . . Akkor azt hittem, ember voltam, erős, be­csületes, ma már rájöttem, hogy ... eh, hagyjuk ! Ilyen az élet. Künt csend volt, a talián se szórta már halálos konfettijét az éjszakában. Hajnalodott. Az »éles« töltések szégyenkezve bújtak elő a csillogó Manlichcrekböl s messziről, mintha csak az én szegény barátomnak lelki problémáját nevetné, kacagó szempillákkal egyszerre csak kibukkant a nap (Tpas.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom