Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-19 / 12. szám

»

NAOYBÄNYA és vidéke

(2) 12. s?ám.

lapot kritikussá vált s igy gyökeres megoldást kellett szereznünk s bár többizben nyertünk a Vöröskereszt Igazgatóságától távirati megkeresésünkre biztató választ, az ügy még most sincs elintézve.

A rokkant katonák ellátásának nehéz kérdésénél Is fiókegyletünket s különösen elnökét előkelő szerep illette meg. Ez az országos jelentőségű kérdés nem csekély gondot okozott az illetékes faktoroknak s csak ezek együttes akciójától lehetett sikeres eredményeket remélni.

A múlt év. junlus hó 19-én választmányi és közgyűlésen foglalkoztunk először az üggyel s képviBeltetésünkkel a helyi bizottságban; ennek a két ülésnek jegyzőkönyvét a Rokkant Katonákat Gyámolitó és Elhelyező Hivatalnak és ennek Szatmármegyei Választmányának is megküldtük.

A »Rokkant Katonákat Gyámolitó és Elhelyező Hivatal« Szatmármegyei választmánya 14 R/1915. sz. a. felkérte polgármesterünket, hogy alakulását tudomásul véve, előkészítő lépéseket tegyen s kijelölve azon egyéneket, kik a városi választmányba beválasztanak lennének, rokkant gyámot választani s ezek neveit közölve, a nagybányai rokkant bizottság megválasztását lehetővé tegye.

Mindez megtörtént s aug. 15-én tartott választmányi és közgyűlésünk a városi tanács megbízottjával együtt a tagokat s a rokkant gyámot nemcsak fiókegyletünkből, de a város közönsége köréből kijelölte. Elnökünk ezen kívül, úgy mint tavaly, ez évben is a hadsegélyzö bizottság élén állott.

Gyűléseinket ez évben az alábbi napokban tartottuk :

1915. márc. 7-én választmányi és közgyűlés,

» jun. 19-én » » »

» aug. 15-ón » » »

tehát összesen 3 választmányi és 3 közgyűlést rendeztünk.

A múlt óv márc. 7-én tartott választmányi és közgyűlésünk beterjesztett jegyzőkönyvét az igazgatóság, a beküldött számadásokkal, tudomásul vette s elnökünknek, a tisztikarnak, fiókegylet választmányának s tagjainak teljes elismerését és legmelegebb köszönetét nyilvánította.

A fent vázolt ténykedésen kívül a jótékonyság különböző nemeit gyakorolta egyletünk s annak tagjai, sorsjegyek árusítása stb. alakjában.

Tagjainak száma oly örvendetesen növekedett, hogy a nagykárolyi megyei választmányt már decemberben értesithetlük, hogy a fiókegyletünk önnálló városi választmánnyá fog mihamarabb alakulni, igy a megyei választmányban magát nem fogja képviseltetni.

Különösen elnökünk és Szabó József főerdő- tanácsos, választmányi tagunk fáradoztak ez ügyben, s igy most, büszkén tekinthetünk vissza erre az évre, mely tagjaink számát megkétszerezte.

Sajnos azonban érzékeny veszteségről is be kellett számolnunk. Már elnökünk ő Méltósága meghajtotta zászlónkat s megemlékezett első elnökünk ; kápolnokmonosíori Papp Sándor tábla- birónak gyászos elhunytéról, ki egyletünk legerősebb támaszai közüt való volt. Ilyen sarokpillér hiányát erősen érezni fogjuk. Többen távoztak még körünkből, mert a halál kérlelhetetlenül megfosztott bennünket ő Tőlük.

Mindamellett nem veszítjük el reményünket és uj tagjainkkal egészen bizton reméljük, hogy soknemü kötelezettségeinknek eleget fogunk tehetni s a szent cél érdekében, hazánk történetének e legdaliásabb korában, mindent el akarunk ős fogunk követni, hogy dicső hadseregünk hőseinek segítségükre lehessünk.

Segítsük őket s közvetve mi is hozzájárulunk a fényes végső győzelem dicső ragyogásu napjának feljöveteléhez!

A háború és a költészet.

Irta és az áll. főgimnázium március 15-iki ünnepélyén felolvasta: Németh Béla főgimn. tanár.

»A magyar lira rövidben a nemzet történelme.« Ezzel a mondással jelzi Gyulai Pál a nemzet politikai életének és érzésvilágának szoros kapcsolatát. Líránkban főleg 2 nagyobb politikai mozgalom hagyott mélyebb nyomot: a kuruckor és 48-as szabadságharcunk, melynek évfordulóját ünnepeljük a mai szent napon. Mindkét kor legendás hősei, a nevesek is, a már névtelenek is, tovább élnek líránkban, mint az áldozatos hazaszeretetnek szimbólumai; az Ő nevük, az ő példájuk tanít meg bennünket a hagyományokhoz való törhetetlen ragaszkodásra, nemzeti öntudatosságra, erős fajszeretetre. Az erők átalakulásának törvénye szerint most is élnek, hevítenek, lelkesítenek s igy tulajdonkőpen nekik is részük van a mai irtózatos világégés idején elért diadalainkban.

Bismarck, a németek vaskancellárja s a mai nagy német egység megteremtője, mondotta egyik beszédében, hogy a franciákat német tanítók győzték le. A mi diadalainkra vonatkoztatva is ugyanezt mondhatjuk el, azzal a hozzáadással, hogy a tanító általában csak közvetítő, többé- kevésbbő lelkes közvetítője, átplántálója a Urában ható örökértékü emberi érzelmeknek. Amikor a legutolsó kis falunak szerény tanítója kis híreinek b leikébe átültette pl. a Himnuszt, a »Talpra magyar«-t, vagy valamelyik kurucnótát, akkör (tulajdonkőpen) a lelkesedés, az önfeláldozó hazaszeretet tüzének felgerjesstésóvel öntudatlanul közremunkálkodott a mai, szinte emberfeletti erővel kivívott diadalokban; de végső elemzésben mégis Kölcsey, Petőfi vagy a költői népiélek nyilatkozott a költemény ünnepi szavaiban, lelkes hevülést gerjesztve s a mai, naprói-napra tapasztalt, mindent eltipró hősi rohamoknak diadalmas lendületét előkészítve. S viszont is: ezek az izzólelkü előretörések megihletik ismét költőinket, akik ez utón, a lírának örök emberi utján tovább élesztik a hazaszereíet lángját. Tulajdonképen egymásba olvadó kölcsönös hatás a háború és a költészet.

Két neves Írónk, egyszersmind politikusok is, azon vitatkoztak, nem keli-e most háttérbe szorulnia, sőt elhallgatnia az irodalomnak, most, amikor nemzetek élete forog szóban. Az irodalomnak, a költészetnek jogosultságát akadémikus vitában eldönteni nem lehet. A« események, a következmények rá is cáfoltak alaposan e teoretikus vitatkozásra, valamint arra a régi mondásra, amely szerint: »inter arma silent musae.« Eleven cáfolata ennek az az immár 10 ezernél is több háborús vers, amely mind a mostani világégésben izzó vagy legalább is ennek lángjánál felmelegedő lelkeknsk megnyilvánulása. S bogy a lira az ágyuvillanásos, ólomzáporos vérmezőn is kívánatos, azt sok máson kívül Petőfi példája is igazolja. Petőfi ugyanig a forradalmi kormánytól hatalmas lendületű CtatadalAnak ki- nyomatását és a honvédtáborokban való szétosztását kérte £ kérésének támogatásául felemlítette annak a francia tábornoknak az esetét, aki vagy egy hadosztályt kért segítségül, vagy a Marseillaise-t (de) minél több példányban lenyomtatva. Tehát nemcsak ez egyénnek lelki harcai nyilvánulnak meg a lírában, hanem sokszor a véresen komoly háborúban is számot tevő tényező a lira. Még pedig nemcsak a hazafias lira, hanem a költészet általában.

A mi múzsánk sem hallgat a fegyverek zajában. S ez természetes is, mert érző örök emberi mivoltunkban determinálódik. Igaz ugyan, hogy mozsaraink mennydörgésének, gépfegyvereink kattogásának hangjától elröppen a múzsa I De mikor egy-egy lendületes roham után pihenőre tér a sereg, amikor a fedezékek mélyén a tábortűz gyűjti maga köré hőseinket, a vérontó, szuronyosan rohamozó s puskatussal, fokossal haláltosztó harcos kemény lelke Í3 ellágyul a hazagondolásban, hazaszáll a lelke vagy az álom szárnyán, vagy egy-egy szomorú nóta emléket idéző hangján. Ilyen ünnepi percekben látogat oda a múzsa is. Ilyenkor születnek azok a vidám, sokszor dévaj, majd meg édes-hus dalok, amelyekkel könnyít egyet a lelke terhén dalos ajkú magyar testvérünk.

Az itthonmaradtak közül is sokat megihlet szent honvédelmünk láza; naponkint uj nevek merülnek fel a nagy ismeretlenségből, másrészt meg patinás nevű költőink is megértő, megérző lélekkel adnak hangot az egymást viharosan kergető, változatos érzéseknek.

A sok közül talán a legértékesebb újabb lírikus Oyóni A. Oéza, akiben a lengyel dombok alján Rákóczi lelkének uj íródeákja támadt. Sok rokon vonást mutat Petőfivel, majd meg Balassa vitézi énekei csengenek a fülünkbe, majd ismét a kuruc tárogató bugása markol a lelkűnkbe költeményeinek olvasásakor. A magyar föld lelkes szeretete, a magyar katonának lelki guny- nyasztást nem ismerő lendülelessége, büszkesége, a bajtársi hűséges szeretet, az élet vágya, a mély vallásosság, az édes otthon utáni nehéz vágyódás, mind-mind erős, színes, hévtől lüktető vagy mély érzéstől megremegő hangon nyilvánul meg. S talán főérdeme az őszinteség, a közvetlenség!

1916. Március 19.

Nála, a volt pozsonyi theologusnál, majd szabadkai hírlapírónál, aki a mozgósításkor önként vonult be és aki közlegényi sorban töltött el a vérrel vakolt várban véres, hajszás, sáros éjszakák halálra készüléseiben g a háború ezer nyomorúságában hónapokat; nála nem frázis, hanem nyersen, véresen átélt lelki élmény, amit mond. Legmeghatóbbak azok a versei, amelyekben a családi érzelmei nyernek kifejezést: felesége, anyja uíáni vágyódása, testvére iránti szeretele. Bízik abban, hogy az Ur meghallgatja felesége imádságát:

»Mindennap uj csodára ébredek :

Hogy élek még, túl ennyi véres harcon.

Ó hogy győzni tud ennyi vész felett Egy imádkozó, édes, gyönge asszony I«

A »Magyar asszony írja« c.-ben egy hazulról kapott levél hangján szól megható gyöngédséggel :

»Kis ágyban mozdulnak a kicsi fiókák:

Kövér kis kezüket imára kulcsolják;

Rája az estében nagy fényesség támad —

Ahogy elsuttogják :

Jó Istenünk, védd meg az édes apánkat!«

Maró szatírával fordul a Nyugat kultuszának tüzimádói felé:

»Hol vagytok mostan, fránya franciások,

Kis erótikák, tucatóriások ? . . .

Magyart és múltat szánva nézdelők . . . Koraszült bölcsek, véznák, betegek,

Mit érez mostan horpadt melletek ?«

Csodálkozva említi, hogy a harcban, ahol az »Erő és a Vas« beszél, sehol sem látja őket. S öntudatos büszkeséggel kiáltja oda nekik:

Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak, Állhat ellene szél forgatagának,

És jöhet vihar világkeverö:

Mosolyogva állja szűz magyar erő 1«

Az otthon vitézkedőket, üzérkedőket, álhazafiakat korholja »Csak egy éjszakára« cimü versében:

»Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket,

Csak egy éjszakára:

Vakító csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet!«

Másik katona költőnk, aki szintén táborsátorban írogatott s aki hazaszeretetét 1915. aug. 1. a doberdói fensikon hősi halálával pecsételte meg, Bzepessy László, honvéd főhadnagy, a költő- tanár. Egyik legszebb versében a sokszor lenézett közlegényt örökíti meg :

»A közlegény az, ki sárban,

Ködben, fagyban, hófúvásban,

Siri csendben, fergetegben,

Sivatagban, rengetegben Áll a poszton rendületlen,

Támadja bár ezer ellen . . .

Legszebb szó ez a földiekén:

Legnagyobb cim : a közlegény !«

Mintha Petőfit halianők: »Tiszteljétek a közkatonákat!« Jól esik látnunk, hogy a közkatonák felé fordul több költőnk figyelme. Bizony a szegény között vág legszélesebb rendet a hatál kaszája. Mezey Sándor is szép emléket állít a magyar bakának,

>ki a halálból nekünk életet Arat a Búgnál és a Száva-parton.«

Farkas Imre »A Kárpátok őrét« dicsőíti:

»Ott állott Őrködve, szilárdan,

Vad, zuzmarás tél viharában Jégkarral övezé a fagy,

Jajszó nem hagyta el a száját — őrizte híven a hazáját,

Fehér honát, a Kárpátok alatt.«

Sassy Csabának »Levél a San partjáról« c. versében az apa szive szólal meg nehéz só- hajíásu hazagondolásban:

»Szerető hitvesem, lelkem feleségein!

Hogyha úgy esnék, hogy itten lenne végem . . .

Három kicsi lányom ne öltöztesd gyászba . . .

Liliom testüket fekete ruhába.

Rózsaszirom arcuk a csúf feketében

Oly szomorú lenne, mint az árnyék délben.

Öltöztesd fehérbe, öltöztesd pirosba . . .

Ne n yomja leiköket feketeszin gondja !<