Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-13 / 7. szám
Nagybánya, 1916. Február 13. — 7. szám. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. eS fi JLV A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK JVEXJSTIDEX'T VASÁRNAP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ..........—- Egyes szám 20 fillér. ■ -Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos RÉVÉSZ JÄNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉV Ál KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsöbányai-utca SO. szám alatt. = TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: «» Jön a tavaszi munka. Csak egy kis légáramlat kell neki és a hó elmegy, megkezdődik a tavaszi munka. Ilyenkor már sok mindent lehet és kell csinálni a nagybányai gyümölcsösökben, szőlőkben, a réten, a kertekben, a szántóföldeken sok munka adódik. S nem szabad kicsinyelnünk a termést, mit elérni szoktunk, mert a mostani időkben kétszeres a szükség reá. Egykét holdon is sok kukoricát, burgonyát, babot, borsót, zöldséget stb. lehet termelni. A gyümölcs rendkivül értékes és egészséges tápanyag, mint aszalvány télire is eltehető. A bor egyik jövedelmi forrásunk. Ki fogja ezeket megmunkálni? Mert most az öregeket is behívják, még kevesebben leszünk férfiak. Nem marad más hátra, mint hogy az asszonyoknak kell megíeszitett munkát végezniük. Nálunk ásóval, kapával majdnem minden földet meg lehetne munkálni, mert itt egy-két birtokost kivéve, csak kisgazdák vannak. Ha nincs igavonó, egy holdba beállitok 10 kapást és felkapálja a földet. Ha nincs férfi, betanitják az asszonyokat a gyümölcsfák takarítására, szőlőmetszésre stb. elvégezhetik ők is jó pénzért. Muszka-foglyokra Tisza legutóbbi beszéde után nem számithatunk, el vannak azok már mind foglalva, fölösleges nincs, hogy ide is jusson belőle. Hiszen voltak máskor is asszony napszámosok. Most azonban háború óta alig akad 1—2, pedig az asszonyok itthon vannak. Mi ennek az oka? egyrészt a hadsegély, másrészt talán az is, hogy az asszonynép is szívesebben ment kerti munkára, ha a férfiakkal tracscsolhatott egy kicsit Isten szabad ege alatt, a jó levegőn. Ki fogja földeinket megmunkálni? Mi magunk nem, mert habár paraszti munkát is végezünk most már eleget, de egy ember csak egy ember, a bizottságok és hatóságok sem, mert azok a magukéval sem tudják mit kezdjenek. Nem tanácsokra, kiszállásokra, rendeletekre van itt szükség, hanem munkaerőre. Közmunkának kell nyilvánítani minden gazdasági műnkés a még itthon levő munkabíró férfiakat és arravaló hadsegélyes nőket kérlelhetlenül kirendelni. így lesz termésünk. Másképp aligha. A kenyérfogyasztás. Az ország nagyobb városaiban már mindenütt behozták a kenyérjegyet. Megszabjak mindenkinek, hogy mennyi kenyeret szabad naponta elfogyasztania. Amikor szó volt róla, hogy ezentúl a kenyeret sem fogyaszthatjuk tetszésszerinti mennyiségben, akkor bizony nagyot néztünk! Magyarországon, a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ahol annyi gabona terem mint sehol másutt, szabályozni kell a kenyérfogyasztást is ? Az elmúlt évi jó termés dacára is megszabják, hogy egy ember naponta mekkora adagot fogyaszthat ? így gazdálkodtak a rendelkezésre álló bőséges anyaggal ? Ma már tudjuk, hogy a felháborodás nem volt jogos. Ne felejtsük el, hogy a háború elején az antant mily fennen hangoztatta, hogy ki fog éheztetni bennünket és ma, a háború második esztendejében nemcsak, hogy nem éhezünk, de mindenünk van legalább is úgy, mint háború előtt. De panaszra már azért sincs okunk, mert ha elgondoljuk a lövészárkok és az olasz harctér rettentő borzalmait, akkor igazán eltörpül mellette az a megszorítás, amit nekünk, itthon- maradottaknak kell betartanunk. És nem is éhezésről van szó, nem nélkülözésről, mert ehhez az adagok igen nagyok, csak a kenyérrel, liszttel és egyéb élelmiszerekkel való pazarlás megakadályozásáról Mert mi behozatalra nem számithatunk, a minden téren való takarékoskodással kell tehát ezt pótolnunk. Hiszen a bécsi polgármester nemrégen elhangzott beszédéből tudjuk, hogy Ausztriában még kevesebb jut egy emberre, mint nálunk, azért irigyelte a ránk mosolygó terített asztalt. De még egyet ne felejtsünk! Nem azért vagyunk szükiben az élelmiszereknek, mert nem gondoskodtak megfelelő készletekről, hanem azért, mert ma mindenből több kell, mint máskor. Hány katona eszik ma az állam készletéből jobb kosz- tot, mint civil korában? És ezektől ezt igazán nem sajnálhatjuk. De hányán kapnak nagyobb fizetést a tisztek közül, mint a mekkorát polgári foglalkozásukban élveztek? A legkevesebb áldozat tehát, amit mi, itthon- maradottak, a háború borzalmaiból mit sem sej- tők hozhatunk, az, hogy ne panaszkodjunk, hanem csendesen és komoly méltósággal fogadjuk azt a helyzetet, amiben vágyunk. Bizony akik a harcMint szaladnak az évek . . . — Irta: Révai Károly. — Mint szaladnak az évek egyre-másra! A »tegnap« után a >ma< is letűnt. A nagy természet egy-egy pillantása Határolja csak a mi életünk’. A mai csöppnyi csírázó hajtások Magasra törnek tegnaptól máig; Egy fészekalj — hol »tegnap« csipogás volt, »Ma« anyaságról álmot álmodik. Az is csak »tegnap« történt, hogy egy reggel Megkopogtatták kicsiny ablakom S egy öreg gólya — szájában gyerekkel — Halk szárnyverés közt beosont azon. S mig én a pólyát remegve kibontom, Hogy lássam a húsz évre jött csodát: Öreg törzsemből hajtott ifjú lombom Harsány kacajjal büszkén szalutált. Mert kacagós lány az én kis leányom, Jókedv-csirát vetett belé a sors. Amikor mások sírnak a világon, Az ő kedélye mindig aranyos. Nótázva röpköd, mint madár az ágon, Vad égzengésre, hahotába fog ; Neki az élet csak egy fényes álom, Mely körülötte tündöklőn ragyog. Es jó Is igy ! Kacajját meg ne törje Az élet utján semmi sorscsapás! Tűnő időknek minden esztendője Legyen neki csak gerlekacagás. S mig az én lelkem görnyed fájdalomban, S nagy szenvedéssel van telistele, Hogy meg ne tudja, mennyi bánatom van: A könnyezésig kacagok vele. Én Istenem ! Ha oly hatalmam volna, Mint Józsuának az írás szerint: Az én lányomra verőfény borulna S elűzne tőle minden földi kint. Csókolná őt szelíd fuvalmak árja, Míg körülötte a vihar sikolt; Az ő csacsogó, dalos ajakára Forrasztanám az örökös mosolyt! Nem múlt el, csak megváltozott. — Irta: Salamon Mór. — Szamosmenti szegény román község Erdélyben Sáros-Görbéd. Lakói földeknek részbe művelésével és napszámmal keresik meg a mindennapi mamaligát. Már a korai reggeli órákban ott ácsorognak a korcsma előtt az országúton s várják a bérlő úr kerülőjét, hogy napszámra hívja őket. Addig pedig sűrűn, sóvárgón pillantanak a korcsma felé. Hej, bizony jó lenne egy pohárkával abból a patikából, de hiába, a finom ga- bonórium nem lehet hétköznapi fényűzés, nagyon jó, ha vasárnaponként telik egy-egy porciócskára. Majd a bérlő udvarát kémlelik, nincs-e ott még mozgolódás ? de ott még teljes csendesség honol. — Könnyű nekik, szólal meg közülök egy, akkor fekszenek és kelnek, mikor kedvök tartja, nincsenek rászorulva, mint mi, hogy már hajnalban az utcán ácsorogjanak; az este is sokáig voltak fent, náluk volt a domnu parintye és nótárius is, most hát ki tudja, meddig fognak még aludni. Nem felel rá senki; a fiatalok egymás között hancuroznak, az idősebbek meg az eget vizsgálgatják nagy szakértelemmel; közbe meg- meg vakarják s nemtetszőleg rázogatják fejőket, végre megszólalnak : Juon : Na frátye, ma nem igen lesz napszám, nagyon esőre áll az idő. Pétru: Hm, hm, elég baj ez nekem, bágye Juon, pedig be szükségem volna a harmincöt krajcár bérre, mert kifogyott a lisztem és még hiányzik harminc krajcár egy véka tengeri árához s egy pák dohány is kellene. Mitru: Bizony kevés a munka, kicsi a napszám, el kellene mennünk valahová a czárába munkát keresni. Mind: Jó lesz, jó lesz, mi is megyünk. Hangosan megvitatják, megtárgyalják a dolgot s oly lármát csapnak, hogy már szavuk se hallatszik a zajtól, de hirtelen a főszolgabíró robog keresztül az utón négy lovas hintáján, mire nyomban elhallgatnak s alázatos hajlongással »Sze treászke máriásza« köszöntéssel kerülnek le fejükről a kalapok. Néma tisztelettel néznek utána s csak mikor a kocsi már teljesen eltűnik a látóhatárról, mernek ismét megszólalni, Juon: No ez aztán a nagy ur! vájjon hová mehet ilyen korán?
