Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-27 / 35. szám
(2) 35. szám. télen pedig csak hamvas fehéres nyoma van. Ha a friss pelyhes vértetüt szétnyomjuk, belőle csúnya veres nedv folyik ki. A pehelytakarta sebeken él és szaporodik a vértetti. Bennök telel is. Télen sem fagy, sem az eső nem árt neki. Tavasszal legelőbb itt kezd szaporodni (pelyhedzeni). Évente 8 —10 ivadéka van. Nősténye nyáron csak eleveneket szül s egynek évente több millió utóda lehet. E miatt s a fán való folytonos szivogatása miatt veszedelmes a vértetü. A vértetü-irtás legalkalmasabb ideje az őszi lombhullástól március végéig tart, mig a vértetü- folt nem pelyhedzik. Irtása végett az almafán minden sebet, származzék az metszésből, törésből, zúzásból, rovar- vagy nyulrágásból, elébb késsel úgy vágjuk ki, hogy széle sima legyen s s azután azt sűrün-folyó, fekete szinü s előzetesen fél vagy egy óráig lassú tűzön melegített (fa-, vagy kőszén-) kátránnyal úgy ecseteljük (kenjük) be, hogy a kátrány ne csak az egész sebet, hanem meg egy ujjnyira köröskörül is takarja azt. A hig kátrány nem jó, mert beivódik a fába és árt neki. A sebet úgy fedje a sűrű kátrány, hogy az alája került vértetü elpusztuljon és helyére más le ne telepedjék. 'Vértetves kertben vagy vidéken az almafákon soha sem szabad nyitva hagyni a metszett, vagy más okból akadó sebeket. A rossz metszés folytán megmaradó ágcsonkokat rendesen tőben és fűrésszel kell elvágni, a sebet késsel simára kell metszeni és bekátrányozni. Általában fát baltával metszeni nem szabad. Vértetves vidéken ugyancsak nem szabad az almafákat meszelni. A meszelés nem árt a vértetünek és nem használ a fának és lehetetlenné teszi a vértetü irtását. Minthogy pedig a vértetü a sürü koronáju, továbbá buja növésű és rendellenesen sűrűén ültetett fákon legtömegesebben szaporodik: azért mind a fák sürü koronáját, mind a sűrűén álló fák sorait ritkítani kell, hogy a levegő szabadon járhassa azokat. Az almafákon akadó fattyúhajtásokat mindig el kell metszeni, metszés-helyüket pedig bekátrányozni. A fák alján lévő sebeket (nyúl- és pocokrágás, kapaütés, kaszavágás) szintén tisztára és simára kell metszeni és bekátrányozni. Az itt növő gyökérsarjakat szintén tőben el kell metszeni és metszés-helyüket kátránynyal bevonni. Az igen vén, rossz és vértetves fákat, amelyek tele vannak sebbel, száraz ággal, ki kell vágni és elégetni, mert tisztogatásuk nemcsak költséges, de lehetetlen is. Ha ezen eljárás ellenére későbben (nyáron) még akad vértetü, akkor azt a sebekben pótló kátrányozással, a vékonyabb ágakon és a gyökereken bármely higabb olajjal irtjuk. Vértetves fáról szemzohajtást, oltóvesszőt szedni és vértetves helyeken almafaoltványt szaporítani nem szabad. Minthogy a vértetü ellen Barátságtalan, nagy, mogorva épület . . . Mellette sokkal kisebb házat pillantottam meg. A kis szürke ablakos, elől kertes épületet .. . Azonnal felismertem és kopogás nélkül beléptem. III. Egész életemben tisztelni fogom ezt a csendes, hűvös tornácot . . . A folyosó végén balra egy félig nyitott ajtón keresztül a nagy óra ketyegése és egy gyermeki hang hallatszott ki felém, olyan elemi iskolai, mely minden szótagnál megáll: Alc-kor szent I-ré-née fel-ki-ál-toll: Én az Ur bu-zá-ja va-gyok! E-zek-nek a vacl-ál- la-tok-nak fo-ga-i fog-ncik en-ge-met szétmcir- can-gol-ni . . . Csendesen közeledtem és benéztem a szobába. A szoba hűvösében és félhomályában ezer ráncos, vörösarcu öreg aludt a szék mélyében, nyitott szájjal, kezeit térdére helyezve. Lábánál kis kékruhás leányka — egy kis árva — olvasgatta szent Irénée történetét egy nagy, magánál jóval nagyobb könyvből. Az egész házra nagy hatással volt ez a csodás olvasmány. Az öreg aludt karosszékében, a legyek fenn a szoba mennyezetén, a kanárik kalitkájukban az ablak alatt. Az öreg óra kotyogott tik-tak, tik-tak . . . Minden olyan bágyadt volt, csak egyedül a fénysugár volt élénk, mely egyenes irányban szelte át a szobát és világította meg a madarak kalitkájának drótjait, telve élénk szikrákkal és táncoló porszemekkel. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. Augusztus 27. való védekezésben csak alapos és kitartó munka vezet célhoz: azért minden almatermesztőnek kötelessége, hogy azt állandóan a leglelkiisme- retesebben és a legpontosabban is hajtsa végre. Aki e védekezésben bármiként megakadna, annak Írott vagy szóbeli felkérésre megadja a bővebb felvilágosítást a Nagybánya, 1916. augusztus 23. m. kir. állami rovartani állomás. Budapest, II., Intézet-utca 1. szám. Brovn ur szép leányával a kertben volt; a kerítésen túl látható fiatal ember előzékenyen köszönt. — Ki az Janka? — Kérdezte Brovn és a köszöntést nem viszonozta, — Dr. Hobson Frigyes válaszolta elpirulva leánya.-- Az almatolvaj, dünnyögte az apa, és kedvetlenül ment a házába. A fiatalok gyakrabban társalogtak a kerítésen át. A VÁROS TANÁCSA. Külföldi esetek. Azok a jó szomszédok. Brovn Tamás kereskedő és Hobson Eduard vámhivatali főnök, mint szomszédok, hosz- i szu évek során, a legnagyobb ellenségeskedés- ! ben éltek. Az ellenségeskedés oka volt a Hobson kertjében álló almafa, melynek koronája a kerítésen áthajol, s ennélfogva gyümölcse a szomszéd kertbe hullott. Brovn kertésze nyugodtan szedegette fel az almát, Hobson azért minden alkalommal dühbe gurult, és követelte a gyümölcs átadását, mely követelést Brovn következetesen megtagadta. Brovn egy alkalmmal kertjébe lépve, észrevette, hogy szomszédjának fia, a kerítésen ül | és villával ellátott hosszú pálca segélyével, a kertjébe hullott almát szedegeti, a gyümölcstolvajt elkergette és a békebiróhoz sietett. Hobson a bíróhoz idéztetve midőn megtudta miről van szó nyugodtan mondta : — Fiamat nem akarom mentegetni, de tekintettel arra, hogy a fa az én kertemben áll gyümölcse az enyém. — Sajnálom de nincsen igaza. A rendőrség által kiadott szabályrendelet 111-ik ez. 16-ik §-a következő: „minden szántóföld, rét, kert tulajdonosnak jogában áll a területére falon vagy kerítésen áthajló ágakat és vesszőket levágni és a területére hulló gyümölcs elvitázha- tatlan tulajdona.- Furcsa szabályrendelet, hiszen az kétségessé teszi a birtokos tulajdonát. A békebiró vállatvonva mondta: Nem segíthetek. A fát kivághatja azt nem tiltja a szabályrendelet.- Isten ments! Élvezze Brovn ur a gyümölcsöt, fámnak árnyékát és az emberi szemet üdítő zöldjét, a világ minden kincséért sem áldoznám fel. Kérem szíveskedjék Brovn urnák megmondani, hogy többé nem háborgatom a gyümölcs használatában és hogy többé nem lesz oka ellenem panaszt emelni. Több év múlt el. — Nagyon szeretném szép kertjüket látni, de atyám szigorúan megtiltotta az önökkel való érintkezést. — A kerítés nem magas. Minden baj nélkül átjöhetne rajta. Janka eleinte vonakodott, de a nők kíváncsisága győzött és létra segélyével felkapaszkodott, a túlsó oldalon megcsúszva, a fiatal embernek védő karjaiba esett. Azután nagy örömmel szemlélte a szebbnél í szebb virágcsoportokat. Hirtelenül mély hang szólalt meg. — Jó estét, Brovn kisasszony ! A fiatalok meghökkenve álltak Hobsonnal : szemben. — Kedves jó atyám, ezennel bemutatom menyasszonyomat és kérem beleegyezésedet. — Örülök fiam, hogy ily szeretetreméltó élettársat választottál. Fogadjátok legbensőbb áldásomat. — De az én atyám — hebegte Janka. — Azt csak bízza reám — válaszolta mosolyogva Hobson — Ti pedig most anyádhoz menjetek, hogy neki is mielőbb lehessen öröme. Brovnéknál időközben nagy zavar támadt. Janka eltűnt. Minden keresés eredménytelen volt. Végre levelet hoztak. Brovn felbontva a levelet, minél tovább olvasta, annál inkább ámult és bámult. A levél tartama a következő volt: Tisztelt Uram ! Emlékezni fog a rendőrségi szabályrendelet 111-ik cikkének 16-ik szakaszára, mely szerént a tulajdonosnak jogában áll, azt ami területére hull, sajátjának tekinteni. Engedje meg, hogy az említett szakaszt ez alkalomra én vehessem igénybe. Kedves leánya ma a kerítésről lecsúszva, kertembe esett s ennélfogva elvitázhatatlan tulajdonomnak tekintem. Minthogy feltétlen rendelkezésem alatt áll, intézkedtem, hogy fiammal jegyet váltson. Kiváló tisztelettel Hobson Richárd. Brovn majdnem kábultnak érezte magát. Leánya, a gyűlölt szomszédnak kertjébe esett; máris menyasszony. De nemsokára nyugodtabban kezdett gondolkodni. Végre is Hobson gazdag ember és egyedüli örököse a fia. nyomába járt; és látni, hogy mint támogatják ezek az öregeket oly látvány, melynél mégha— tóbbat nem is tud az ember elképzelni. Az általános szendergés közepeit csak a gyermek folytatta komoly képpel olvasmányát: le-gott két o-rosz-lán ron-tott re-á és mo-hón fel-fal-ta. Ebben a pillanatban léptem a szobába . . . Ha a szent Irénée-féle oroszlánok rontottak volna be, ez sem idézett volna elő nagyobb rémületet, mint én. Igazi színpadi hatás volt! A kislány felkiáltott, a nagy könyv leesett a földre, a kanárik, legyek felébredtek, az óra is erősebben szólt, az öreg apó megijedve, hirtelen felugrott és magam is zavarba jöttem egy kissé, megálltam a küszöbön és erős hangon kiáltám: — Jó napot öreg apám! én a Móric barátja vagyok. Oh! milyen látvány volt, a szegény öreg tárt karokkal sietve hozzám tipegett, megölelt, magához szorított, majd izgatottan futkosott ide- oda: „Istenem, óh Istenem!“ Arcán minden ránc barátságosan mosolygott. Kipirult. „Uram ... uram!,, hebegte. Azután megfordult és barátságos hangon kiáltott át a másik szobába: „Anyjuk gyere csak!“ Nyílott az ajtó, tipegett valaki a tornácon. Jött az anyóka. Olyan jól eső, kedves látvány volt a fodros főkötőjü, világosbarna szoknyás nénike, ki hímzett zsebkendőjét régi szokás szerint kezében tartotta. Érdekes, hogy mennyire hasonlítottak egymáshoz. Talán az anyóka többet sirhatott életében és ezért sokkal ráncosabb volt. Vele is volt egy kis árva kék ruhás leány, aki mindig IV. Mikor a szobába lépett hajlongani kezdett előttem, de az apó szavára abbahagyta. — Ez az ur Móric barátja! Elkezdett remegni, sírni, zsebkendőjét leejtette a földre, piros lett, egészen vörös, még vörösebb az apjuknál is . . . Ezek az öregek! Alig mozog pár csepp vér ereikben és ez legkisebb felhevülésükre is arcukba fut . .. — Gyorsan egy széket ! — mondá az anyó az egyik kis árvának. — Nyisd ki az ablaktáblákat! — szólt az apó a^ másiknak. És megragadva kezeikkel, tipegő léptekkel az ablakhoz vezettek, amit azért nyitottak ki, hogy engem jobban láthassanak. A gyerekek ide tolták a két karosszéket és én közéjük telepedtem le egy tábori székre, a kis árvák pedig hátunk mögé húzódtak és megkezdődött a beszélgetés: — Hogy van a Móric ? Mit csinál ? miért nem jött ő maga ? hogy megy a dolga ? meg van-e ^elégedve sorsával ? És igy tovább folyt a terefere órák hosszat. És én tőlem telhetőén kérdéseikre lehető leglelkiismeretesebben felelgettem, elmondva lassacskán mindent, amit csak tudtam barátomról és vakmerőén olyan dolgokat is kitaláltam, amik-
