Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-20 / 34. szám
(2) 34. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916, Augusztus 20. ki ideg-rázkódással, majdnem élettelenül s most kórházi ápolt ő is. Beszéde magvas, gyújtó, sok helyt elragadó volt, telve jó magyar eszprivel. Mondhatjuk, hogy Kovács az ő hatalmas, lelkes beszédével méltán volt az ünnepség központja. Sajnáljuk, hogy beszélőgép lemezen nem mellékelhetjük lapunkhoz, hogy a gyönyörű előadást is megörökítsük, de azt hisszük, igy is kedves dolgot teszünk, ha a szövegét adjuk le. Kovács beszéde igy szólott: Bajtársaim! Katonák! Dobog a föld a lábunk alatt, azokon a véráztatta mezőkön, ahol most harmadszor vívjuk a minden idők legnagyobb csatáit, mi, Európának kis népe, két világrész nagy kolosszusával, az orosszal. Ahány év, annyi fordulója ennek az óriások izmaihoz méltó küzdelemnek és ahány év, annyi diadala annak a népnek, mely fölvette az aránytalan harcot és az ántátba összefogódzkodott államoknak döbbenetét keltett. Dobog a föld a lábunk alatt a galíciai határon és oda alá, Bukovinában eltemetett hősök kihűlt szive dobog bele. A nagy világroppanás első hónapjában Ravaruskától Rohatynig, Komarnótól Uzsokig, két ököllel, erős mellel, magyar karral, magyar fejjel néztünk a kozák szemébe, ezt a tekintetet máig sem tudta elfeledni az orosz cár népe. A San mentén, a grodeki utón, a Kárpátokban súlyos csapásokat osztott a karunk az oroszoknak, Belgrádtól, Arangyelovácig a szer- beknek, ez volt 1914. Ami pedig utána jött, ugye az oroszoknak még feketébb emlék. Tarnovban megdobbant a föld azon a gyö- j nyörü május elejei napon, a gránátóriások széthasogatták a sáncokat és kéz a kézben együtt tört előre a csaták tüzében eggyé lett két nép a magyar meg a német. Mint amikor szélvész seper végig a szemetes utón, úgy viharzott végig az 1915. esztendő Galicia mezőin és az orosz kormányzat szemetje,. csak a cári uralom rémségeinek gyászos emlékeit hagyta maga megett. A przemysli falak alatt, a lembergi sáncokon és a ^úg mentén hullámzó búza földeken, uj sírokat1 hánytunk, uj halottaknak, sok-sok ezernyi jó magyar bakának. Most 1916-ban őfelettük, az ő sírjuk felett szólnak megint az ágyuk, sokszor megjárt csatamezők, százszor taposott országutak vidékén; elbukott százerek helyébe, uj százezrek jöttek, a mellük vas, a karjuk acél. Bajtársaim! Katonák. Dübörög a föld körülöttünk! Odalent és benne, idefent és rajta szivek megdobbannak. Ennek közepette a mi szivünk is megdobban ma az örömtől; ünnepet ülünk! Az emlékezés, a tisztelet, a rajongó szeretet ünnepét! Ma 86 éve született dicsőségesen uralkodó legfőbb Hadurunk, Felséges királyunk I. Ferencz József; kinek a parancsára, mikor meggondolta, megfontolta, cserfalombbal díszített csákóval, hévlelkesedéssel az Istenre esküdtünk, hogy érte küzdünk utolsó csepp vérig. Életünket és vérünket Királyunkért és forrón szeretett Hazánkért. Tűzön, vizen, éhen, szomjan megvédjük édes hazánk minden szent rögét az ádáz ellenség ellen. Úgy is lett és úgyis lesz! Hisz Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg. Katonák! Mi is itt, kiket az ellenség golyója járt át, vagy a dúló háború viszontagságai sodortak e kórház falai közzé, tegyünk emlékezésül szent fogadalmat újra, hogyha kell, ezután is utolsó lehelletünkig küzdünk tovább; látom a szemeitekből, ha most, ebben a percben hívna fel bennünket harcra, nemzetvédő csatára a riadó, az „Előre“, tudom, csonkán, bénán, nyomorultan újra itt hagyná a szülő a gyermekét, a fiú az apját, a férj a hitvesét, hogy felkösse a kardot és síkra szálljon a hazáért és királyért. Hisz a csaták folyamán a karunk acélosabb, szivünk bátorabb, kardunk élesebb, szuronyunk hegyesebb lett! Jöhet száz felől száz ellenség, akkor is magyar lesz a magyar! A győzelem pálmája, a végső diadal babérja a miénk kell, hogy legyen; ha hősi elszántsággal, szívvel, lélekkel, igaz bátorsággal, egy akarattal Magyarország minden rendű, rangú, nyelvű katonája, legyen az magyar, román, tót, mindannyian egyért küzdünk, édes hazánk boldog jövőjéért és szeretett jó öreg királyunkért. „A legelső magyar ember a király. Érte minden honfi karja készen áll. Lelje népe boldogságán örömét. Hir, szerencse koszoruzza szent fejét.“ Most pedig születése napja évfordulóján egy szívvel lélekkel kívánjuk és kiáltsuk: Éljen sokáig legfőbb Hadurunk, Felséges Királyunk, I. Ferencz József.“ A vegyes kar ezután a szózatot énekelte emelkedett művészi felfogással és hazafias hatással. Az ünnepség alatt Marosán György szakaszvezető, kórházfelügyelő több Ízben igen szép magyar harci nótákat játszott tárogatón mindnyájunk nagy gyönyörűségére. Meg kell még azt is említenünk, hogy Kompolthy Béla hadnagy, rajztanár, Őfelsége szobrát igen sikerültén készítette el gipszből erre az alkalomra s a művészi alkotásu szép szobor fődisze volt az egész ünnepségnek és egyik fődisze lesz majd múzeumunknak is. A hadnagy művészt Prohászlca Sárika ápolónő ezzel a kis verssel köszöntötte föl: Hősünk s művészünk egy személyben Néked is harsogjon az „éljen“ ! Ki tisztjeinknek hírnevet szerez. Bármerre jársz a harc mezőjén, Kerüljön el a vész, az örvény, Magyar leányok óhajtása ez! Természetesen lelkesen ünnepelték s éljenezték Kompolthyt minden oldalról. Jóska zenéje játszott ezután gyakran és jól. A hölgyek megvendégelték a sebesülteket, akik igazán bőséges ellátásban részesültek ma. A vendégek pedig olcsó étlap szerint ehettek, ihattak a jótékony cél javára. Fehérruhás apró hölgyikék kínálták nemcsak az ételt, de a cigarettát, szivart, sőt a hírlapot is. Az idő nagyon kellemes volt s igy nem csoda, ha este 10 óráig együtt maradt a tün- déries fényben úszó kertben az ünnepi hangulatú közönség. Nagy elismeréssel kell adóznunk Neubauer Ferenc miniszteri tanácsosnak, Waigandt Annának és Kápolnai Viktornak, kik a kiváló ünnepség sikerét fáradhatatlan tevékenységükkel előmozdították. Különben pedig az egész ünnepséget maga a vöröskereszt választmánya rendezte Neubauer Ferenc elnök lelkes kezdeményezésére s az ügybuzgalommal és ügyszeretettel megtervezett és elrendezett est igazán emlékezésre méltóan, fenségesen szépen sikerült. Hála és köszönet érte azoknak, akik rendezték ! V értetü-veszedelem. Gyümölcsfáink ellenségei között legveszedelmesebb a vértetü, melyet eddig városunkban és a közeli vidéken nem ismertünk, most azonban egyszerre két almafán oly mértékben elszaporodva vettük észre, hogy - szem előtt tartva azt a kiszámíthatatlan kárt, melyet elszaporodása esetén pár év múlva gyümölcsöseinkben okozna és a szó teljes értelmében lehetetlenné tenné az alma- és körtetermelést-, szükségesnek láttuk a vértetü-veszedelem továbbterjedésének meggátlása céljából a megtámadott fákat hatósági beavatkozással gyökerestől kivágni és a helyszínen elégetni. — Helyszűke miatt ez alkalommal csak a rovar ismertetésére és a védekezés leírására szorítkozunk, megjegyezve, hogy a budapesti rovartani állomásról nagyszámú útmutatást kértünk, hogy azokat ingyen szétosztva minden gyümölcstermelőnek lehetővé tegyük az alapos védekezést. A vértetü az almafát, ritkán a körtefát támadja meg. A fás részeken : törzsön, ágakon és gályákon, sőt az idei zöld hajtásokon is, hasadékokban és metszés vagy törés által keletkezett sebhelyeken, forradásokban, fehér pe- helyszerü csomókban található. A foltokat ujjunkkal szétnyomva vérszinü nedv folyik szét; ez a legbiztosabb ismertető jele. Ez a gyapjas-pelyhes váladék legnagyobb nyáron, egész szeptemberig ; télen kékes-hamvas rovarcsomók alakjában húzódnak meg a sebhelyeken. A vértetü veszedelme abban áll, hogy a fa sebein tanyázva megakadályozza azok teljes reggel, mely hajnali négy órakor kis kertemben talált, mint egy oázis tűnik föl az életemben. Ez ünnepélyes csöndben a virágok színesebbek voltak, a lassan feljövő nap félve csókolta meg őket. Volt valami a természet e gyönyörű megnyilatkozásában és az én lelkem megtelt olyan érzéssel, aminek nem lehet nevet adni. önkéntelenül imára kulcsoltam kezem, éreztem, hogy van, hogy lenni kell fölöttünk Valakinek . . . És voltak hétköznapok, szürkék, hidegek, néha gorombák és ilyenkor az elmúlt és elkövetkezendő gyönyörű vasárnapok jutottak eszembe — ezek kárpótoltak a szenvedésekért, a megpróbáltatásokért, amelyeket magamban béke- türően viseltem. Nem zúgolódtam. Nem éreztem töviskoronát a fejemen, csak erős harcot a lelkemben a Sorssal szemben s minden nagyobb megpróbáltatás után dacosan emeltem magasabbra fejemet . . . És, az az isteni megtisztulás érzése, egy- egy csapás után, amit az én rendíthetetlen hitem nyújtott, újabb megerősödést jelentett nekem — ekkor éreztem, hogy nem tartozom az átlaghoz, hogy több vagyok a tucatembereknél. Csak eggyel, a természet nagy kitöréseivel szemben voltam gyáva. Valami félelmetes, csodálatos érzés szállta meg a lelkemet, ha egy reggelre beborította a hó a láthatárt - ebben a nagy fehérségben, ebben a halálosan lélek- békitő csöndben volt valami döbbenetes — s ilyenkor bizonyosodtam meg afelől, hogy kevesebb vagyok egy porszemnél — és semmiségem érzetében láttam tudatosan egy felettem való hatalom nagyságát! * Egy balzsamos illatú májusi kora reggelen finoman permetezett az eső. Én, kis kertem utain bolyongtam telve ezer és ezer boldog és fájó gondolattal - egyszer csak valami különös, soha nem hallott, sűrűn ismétlődő apró pattintást hallok innen is, onnan is, mintha millió és millió kis bogár motoszkálna körülöttem — figyelek egy kis törpe almafának az útra kihajló finom kis ága gyöngéden megérinti arcomat; oda nézek és mit látok! — láttam kibontakozni a rügyét az én pici almafámnak, láttam az ébredését egy parányi életnek, a sokat ígérő ősz kacagó piros almájának. Megnémultam — egy pillanatra megszűnt minden gondolkodó képességem - csak láttam! Soha nem felejtem el azt a boldogító érzést, amit e pillanatban éreztem, még most késő vénségemben is jóleső érzéssel gondolok arra az örömre, hogy nekem szabad volt azt meglátnom. Gyönyörű májusi reggel volt! Mennyire igaz az, hogy vannak pillanatok, amelyek meg nem ismétlődnek az ember életében ; sok tavasz múlt azóta és én hiába kerestem többé e harmatos májusi reggelnek imád- ságos megnyilatkozását. * Sokat bolyongtam a végletek között s ma is sokat járok ott. Nagyon kevés hatásérzéket tudtam magamba nevelni, igaz, későn is vettem észre, hogy egyáltalán nincs bennem. Pedig rengeteg akaraterővel rendelkeztem. És hova-tovább a hogy múltak az évek, annál jobban éreztem, hogy több és több van bennem. És én erre olyan büszke voltam ! Talán ez tette azt is, hogy nem féltem soha semmitől. Úgy vettem az életet, ahogy van. Egy nagy iskolának néztem ; ahol mindenki tanár és tanító, csak én vagyok a tanítvány és ahol nekem csak tanulni és tanulni kell. „Élet“ tanár úrtól megtanultam zúgolódás nélkül dolgozni: a munka volt az, ami későbben spk mindentől megóvott. ^És, ha néha-néha mégis föltámadt bennem az „Én“ és érezni véltem, hogy más körülmények közt más lehetett volna az életem,^ akkor mintegy gúnyolódásul velem szemben „Én“ fájdalmas arccal töi’ülgettem a déliedényt a konyhában, segítve a cselédleánynak, hogy délután hamarabb mehessen a kertbe, — krumplit kapálni . . . * Egy nagy virágú dortmundi fehér flox van előttem egy „helyi ipar“ vázában — fájdalmas egykedvűséggel nézem mint hullanak — hullanak egyenként a fehér csillagvirágok az asztalterítőre — igy képzelem a lelkemet — igy hullanak le róla ifjúságunk fehér csillagvirágai — én szerencsés voltam, mert nekem sok maradt belőlük . . .
