Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-07-02 / 27. szám

(2) 27. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. Julius 2. lekéssenek, ha netalán valahová „nyaralni“ szán­dékoznának utazni. Ha nem lenne az egész dolog olyan szo­morú, nevetni lehetne rajta ! Mintha az 1914-ik év október hava tért volna vissza. Megindultak a mendemondák: a nagybá­tyám leányának egyik fia irta ezt meg azt: a sógorom testvérének az anyósa figyelmeztetett erre vagy arra ; a nagynéném unokatestvérének egyik katona ismerőse tudatta, hogy jó lesz enyhébb éghajlat alá vonulni; a sógorasszonyom egyik pesti ismerőse (az ángyom térdekalácsa Szedő) irta, hogy látta a napokban Tisza Ist­vánt, amint az országház előtt komoran sétált s ingatta a fejét és nemcsak jobbra-balra, de ©lőre-hátra is. Ez mind jelent valamit! És pe­dig semmiesetre sem jót.- Mindezekből aztán a kishitüek fegyvert ko­vácsolnak ; terjesztik suttogva a rémhíreket, a mi hadvezetőségünket lepocskondiázzák s kimond­ják az ítéletet róluk. Csak épen katonáinkat, a hősöket nem bántják; azokról elismerően nyi­latkoznak. No hát édes pesszimista hölgyeim és uraim, ennek a szégyenletes dolognak jó lesz végét szakítani! Ez már tűrhetetlen ! Két esztendei diadalmias harcok után ilyen szószátyárkodást űzni, mégsem járja! Diadalmas harcokban lobognak zászlóink a Kárpátoktól Adriáig; fiaink az ellenséges or­szágok barázdáit tapossák s csinálják a törté­nelmet. Apáink, testvéreink most is, mint a háború kezdetekor énekszóval rohannak a halálba, hogy nekünk itthonnmaradottaknak nyugalmat sze­rezzenek és tisztességes vagy nem tisztességes uton-módon szerzett vagyonúnkat megvédel­mezzék. Mindezekért elvárhatja a hős hadesereg, hogy bizodalommal legyünk iránta, ne kétel­kedjünk megrendithetetlen erejében és vitézsé­gében. A szószátyárkodásból pedig már éppen elég volt. Szedjünk, szederlevelet a hadse­regnek. Megszáritva a legkitű­nőbb tea. A felfűzött levelek az iskolákhoz szóig ált atandók be. Eddig._a kritika, most már Jön Náni s Szepi a Glavitzky pár. Ők svábul táncolnak, majd meg spanyolán: Pinczi, Gabi Magda és a Jolán. Ilonka bájos verseket ad elő, Majd Sári meg Béla jön s a facipő: Remek s még inkább aktuális, E nótánál is. A művésznőt illeti hála, Hogy szép műsorunk van Péter Pálra. Vele nem nehéz estélyt rendezni, mert Föltétlenül biztosítja a sikert. Fáradt ő a betanítással, És sok egyéb kitanitással, Köszönetünk feléje száll ma: övé a pálma. ____ Me nde-mondák. Összegyűjtötte: R. K. A szigorú nagyherceg. Régi dolog, hogy az ősök és unokák sokban különböznek egymástól. Ki hinné el például, hogy Lujza toszkánai her­cegné, a mozgalmas életű asszony, aki operettet is irt, unokája annak a II. Lipót utolsó toszkánai nagyhercegnek, aki legszigo­rúbban őrködött az udvari etikett betartása fe­lett ? Ferdinánd nagyherceg is sokat szenvedett az uralkodó herceg túlzott szigorúsága miatt. Mikor egy napon asztalhoz ülve, első kanál le­vesét az ajkaihoz illesztette, a nagyherceg az Külföldi esetek. Furcsa kérdésre meglepő válasz. Paine Tamás angol hires politikus nagyobb számú társaságban azt vitatta, hogy a törvény­hozó testület tárgyalásainál, mindig a kisebbség- nézete helyes. Pindar Péter a hires szatirikus, mosolygott a furcsa állításon. Paine észrevette Pindar kétkedő mosolyát, miért is feléje közeledve mondta: — Nemde megengedi, hogy a felvilágoso­dott emberek száma, úgy aránylik a tudatlano­kéhoz, mint húsz, vagy legfeljebb harminc a százhoz. És igy természetes, hogy nagyobb számú társaságban mindig a többség téved. — Abban amit mond, csakugyan van va­lami, de én mindazonáltal nem vagyok arról meggyőződve, hogy igaza lenne. Ajánlom, hogy a jelenlevőkre bízzuk a döntést. — Szavánál fogom - azután hangosan kiáltotta — kérem szíveskedjenek felállni, akik nekem adnak igazat. Paine maga mintegy jó példát akarván mutatni felállt. Valamennyien felálltak csupán Pindar ma­radt ülve. — Mint látják — mondta Pindar — véle­ményem ellenkező. Szemmel láthatólag én va­gyok a kisebbség és igy Paine ur állítása sze­rint, az én nézetem a helyes. Paine bosszúságára az egész társaság he­lyeslő nevetésben tört ki. Kinek van igaza? Braco lord fösvénységéről volt hires. A jobbágyai által fizetett járulékokat ő maga kezelte, hogy az e célra szükséges mun­kaerő alkalmazásából származó kiadást megta­karíthassa. A járulékok beszedése alkalmával egyik jobbágynak egyetlen egy fillére hiányzott. A lord visszaküldte azzal- a. szigorú utasítással, hogy a fillért rögtön és okvetlenül hozza el. Az engedelmes jobbágy elhozta a fillért és azt a lordnak nyújtva mondta : — Szívesen fizetek még egy sillinget a birtokában levő arany meg ezüst-pénz megmu­tatásáért. — Jól van, teljesüljön kívánságod. Az egy sillinget zsebrevágva elvezette a jobbágyot az arany- és ezüst-pénz vashordóinak helyiségébe. Valamennyi hordó tartalmát megtekintve mondta a jobbágy : egész udvar jelenlétében inkvizitori szigorúság­gal azt kérdezte tőle : — Igaz-e, amit önről hallottam ? — Mit hallott rólam, fenség ? — Azt, hogy a tegnao délutáni kikocsiká­zás alatt sajátkezüleg hajtotta a lovakat ? Igaz, vagy nem ? — Tökéletesen igaz, ie nem értem, hogy mit vétettem ez által? — Úgy? Nem érti? - válaszolta az atya, miközben dühében az erei tidagadtak. Hát olyan szamár, vagy olyan parasz, hogy viselkedésé­nek illetlenségét meg sem érti ? így készül ön az uralkodásra ? Tudja mej tehát, hogy a habs- burg-lotharingi ház császáú és királyi család­jában még soha senkisem vállalkozott a kocsis teendőire? Ez olyan szégym és olyan botrány, amelynek közelebbi megnevezésére nem találok megfelelő szavakat! Reméiylem, hogy ez most először és utoljára történt Álljon fel az asztal­tól és ha még éhes, menjo le a konyhába a kocsishoz enni! Ott van a lelye ! A szegény herceg ug; kiosont a teremből, mintha leforrázták volna . . Egy király, aki nem isméi miniszterét. III. Vil­mos porosz király segédtisíje kíséretében gya­kori sétákat tett az állatkelben. Egy napon egy úrral találkozott, aki üdvözilte. — Ez az ember olyan ismerős előttem — mondta a király a segédtiztnek. Nem tudja, hogy ki lehet ? A segédtiszt tagadó -választ adou. — Akkor kérdezze mej tőle, hogy lucso a • - parancsolta a király.- Nos mylord, most éppen olyan gazdag­vagyok mint Méltóságod.- Hogy hogy ? Mert sok pénzét én is láttam, Méltóságod sem használja egyébre. Heti krónika. Egy zongora vizsgálat és egy műsoros est sok is egy hétre nekünk. Annyi műélvezetben volt részünk, hogy hetekig elélünk belőle. Egy híján húsz előretörő, derék ifjú jöven­dőbeli művész csillogó zongorajátéka ragadott magával szombaton, csütörtökön pedig 25 sze­replő igyekezett kellemessé tenni esténket annak a nagy, hazafias célnak a javára, amelyet mind­nyájan igyekszünk pártolni, amennyire csak tő­lünk telik. A kedves dalok, gyönyörű számok, bájos, szellemes szavalatok, a majdnem szünetlenül föl- hangzó zene csakúgy ragadták magukkal a kö­zönséget és noha csaknem éjfélig tartott az est, mégis igen rövid volt nekünk. Nem untuk meg, sőt még csak akkor kezdtünk igazán bele jönni a hangulatba, mikor záradékul Józsi zenekara már a színpadon mulattatta az aranyos kedélyű primadonnát. Lapunk más helyén foglalkozunk a műsor leírásával, de itt is szabad elmondanunk, hogy a rendezőséget úgy a külső rendezés, mint az előadottak belső értéke tekintetében teljes elis­merés illeti meg. Aki csak tehette, mindenki odaadással, buz­galommal fáradozott az ügy érdekében ezen a napon, a kis gyűjtők, az Ívesek, a szereplők, a rendezők, a szerkesztőségek, több mint két hete, az ő lelkesítő cikkeikkel. De az érdem mégis csak a nagyközönségé, a türelmében, áldozatá­ban kifogyhatatlan derék, hazafias nagybányai közönségé, melynek párja alig van az országban. Csak két hete zajlott le a gyermeknap váratlanul szép eredménnyel s ime a nagy nemzetmentő munkát végező vöröskereszt még szebb eredményt érhetett el Péter-Pálkor. Igazi csoda. A részletek ismertetésére különben még vissza fog térni a krónikás. Felsőbányán a vöröskereszt estély holnap, jul. 2-án lesz. Újból felhívjuk rá a figyelmet. Az aj évnegyed alkalmából kérjük az előfizetések megújítását. Vidékre utal­ványlapot mellékeltünk, helyben pedig kész nyugtákkal fogja a pénzbeszedő tiszteletét tenni. Ma, amikor mindent készpénzzel kell fizetni, talán fölösleges külön hangsúlyoznunk, mily nehéz a la­A segédtiszt engedelmeskedett és jelen­tette, hogy az az ember, akit a király olyan ösmerősnek talált, Altenstein tényleges közok­tatásügyi miniszter.- Azért tűnt hát fel nekem olyan ösme­rősnek ! — mondta a király. Hogy a király nem ösmerte fel saját köz- oktatásügyi miniszterét, az könnyen magyaráz­ható. A király szolgálati ügyekben sohase látta a minisztert, mert az összes előterjesztéseket a civil- és katonai kabinetiroda intézte el és a miniszter is a civilkabinet utján juttatta előter­jesztését a király elé. A harang legendája. A hívőknek istentiszte­letre való egybehivására a harangot a VII. szá­zad eleje óta használják. Azelőtt kikiáltók, kür­tösök hívták össze a híveket, sok esetben ke­replővel jelezték az egyházi szertartás megkez­dését, ahogy faluhelyen ma is divatban van. Az első a mai haranghoz hasonló összetételű és alakú harang Kampániában, a nótái székesegy­ház tornyában nyert elhelyezést. A harang föl- találójául a nagytudásu és jámbor Paulinusz püspököt említi a krónika. A legenda szerint Paulinusz püspök egyszer alkonyaikor gondo­latokba merülve sétált az erdőben. A nap leál­dozóban volt s a fák rezgő levelein izzott az aranysugár. Ment, mendegélt Paulinusz, mígnem egy tisztásra ért, melyet elborított a temérdek virág. Csodálatos béke lebegett az egész tájon. A püspök önkéntelenül összekucsolta kezét s igy imádkozott: jeiI1 - Ég és föld Ura, adj nekem jelet, hogy ve- ■ D velem maradsz életem utolsó percéig.

Next

/
Oldalképek
Tartalom