Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-05-28 / 22. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEOJTjBiLZBisriK: ^riisiiDEJisr Nagybánya, 1916. Májas 28. — 22. szám. XLII. évfolyam. Kl&üzetéai <*. Egész évre 8 K. Félévié * a. Negyedévre 2 K. ---------= Egyes szám ?0 fillér. -----------= ■zerk esztő és laptulajdonos VÉSZ JÁNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felaőbányai-utca 20. szám alatt. =■ TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: — Kinek adjuk el a fémet? Mai számunk hírrovatában részletesen ismertetjük a rendeleteket, miket a fémek rekvirálása ügyében adott ki a kormány, ajánljuk ezt az érdeklődők figyelmébe. Ebben a közleményben többek között az is bent van, hogy a kötelező beszolgáltatás elkerülésére csak egy mód kínálkozik, még pedig a szabad kézből való megváltásnak fölajánlása. Sokan választották ezt. S van tudomásunk róla, hogy Budapesten vagy Szat- máron is nem egy úri család önként elvitte fémtárgyait a beváltóba, hogy igy egyes nélkülözhetetlen fém-ingóságot meghagyjanak a birtokában. Minap nálunk is ilyen beváltás történt. Egy bizottság dolgozott a városházán. Mi is összeszedtünk sok mindenféle réztárgyat s elküldtük oda beváltás végett. Mit ériünk el vele? Először is a küldöncöt teljes másfél óráig megvárakoztatták. Úgy látszik, nálunk magyaroknál, ez máskép nem is lehet, mintha nem mindenkinek volna ma nagyon is drága az ideje. Másodszor kimondták, hogy ők nem váltják be magánosoktól a fémtárgyakat, csak iparosoktól és gyárüzemektől. Próbáltunk a Harácsek-céghez menni, ahol régebben vastárgyakat adtak rézért, ott is megszűnt a beváltás. Azóta többen fordultak hozzánk, hogy ők önként eladnák rézlárgyaikat, de nem tudják, hogy kinek. Már most az a kérdés, kell-é a hadseregnek réz, vagy nem? Én azt hiszem, nagyon is kell, hisz akkor a harangok sorsa fölött nem húzták volna meg a halálkollegát. Mindenesetre kell, de hova forduljon az ember? Minden csekélységet nem lehet a fémközpontnak Budapestre küldeni. Bizony, nagyon jó dolog volna, ha e részben a város vezetői valami megfelelő, célravezető ügyes intézkedést tennének, mert mégis csak különös, hogy a hadseregnek kell az érc, akarnánk is neki szállítani és nem lehet, mert nincs aki átvegye! Emléket a hősöknek! A tavaszi napsugár szivárvány színeivel pompázik a mezők végtelenjein. És felébrednek az alvó mezők. A virágos. *11 vtoa, száz örömtől gyűlő természetben p-'-díg felharsan az örök élet, a béke szózata. Szent misztériumok, földöntúli boldogságok akarása, csudás fantomok viziós körtáncza az élet, a maga fenséges, mindent letiporó Hatalmával. És az élet zsendülésa a szent tavaszban megfiatalítja a lelkek örök mámorát, tüzrózsák gyulnak szerte a mezőkön: ünnepét üli a hatalmas élet. . . . És eljönnek a szomorú, fájó éjszakák, borongós félelmek vészjósló csendjében halk sikolyok szállnak az aetheren. És a csontos képű halál mindent elsöprő kaszája borzalmas zize- géssel aratja dús kalászait. Ember-vér csordul kaszája alatt. Százezrek s milliók vére hullik. És a borzalmas halál tovább-tovább arat és halnak és pusztulnak, kínban, fájdalomban : a nagyok, a nemesek, a hősök: az emberek . . . Győzött a halál a hatalmas élet felett győzött a nemlét az örök lét felett és tovább folyik a harc, tovább az ember vér és látjuk mint pusztulnak sorra ezreink. És mind a vér, a szent életek szüoése, milliók fájdalma, könnye, gyásza, gyermekek jajja, anyák gyötrelmei, szegények pusztulása, kultúrák összeomlása és mind-mind a fájó nagy csapások egyetlen kútfeje : a háború. Harczok dúlnak szerte a világon, borzalmasgigászi hatalmas összecsapások, a modern kor Héroszai küzdenek. És e szent, nagy küzdelemben a nagy világégés közepette, mint egy gyönyörű oázis a végtelen sivatagban, díszük büszkén, fenségesen, hatalmasan egy nemzet, kiemelkedik, az óriások között egy nép: a magyar. Évezredes küzdelmeink, eltitkolt fájdalmaink, elfojtott vágyunk, szent akarásaink tombolva törnek elő, lelkünk szabaddá lett, előállottunk díszes palástban, ünnepi mezben: egy világ szeme fordult mifelénk, hogy ismét lássák, ismét gyönyörködjenek egy hatalmas lelkű nemzet elszánt küzdelmében. És sorompóba állt a nemzet, apa fiával együtt szállt a hacrba, elszántan, bátran félelmet nem ismerve, vad lendülettel rohantak küzdelemben és győztek és dicsőséget arattak, a lelkünk sirt a boldogságtól, látva a lázt, a nagy energiát ismét kitörni, amelyet egy évezredes múlt bor- zalm8s küzdelmeiben már-már holtnak hitlünk. ... De az örümünkben lassankint fájó sóhajok, nehéz könnyek, elfojtott zokogások törtek elő, majd a fájdalom ült lelkünkre, látván, mint esnek el legjobbjaink a szörnyű nagy tusában, elesnek testvérink, atyáink, szeretetteink és vérük megöntözi az alma matert. Vér és megint csak vér, pusztulás, halál, szabad mezőkön dúló háború, d* a mieink nem roppannak meg a gigászi harcban, mennek előre elszántan, fanatikus bátorsággal a tüzbe: ahol a halál fogad. ... És ismét csönd lesz a mezőkön, elül a harci zaj, a hősök lelke elszáll a végtelenbe, hol a fájdalom és gyász honol. Szivünkbe pedig Jean Rude. Történeti kép XV Lajos korából. I Terhes selyemfüggönyökkel takart ajtón lépünk be: szemben hét hatalmas ablak szintén gyönyörű függönyökkel, melyen a szivárvány és a képzelet minden színárnyalata fellelhető. Az ablakok közt aranykeretes, földig érő velencei tükör áll; kis polcain nehány szépen kidolgozott üveg, gyertyatartó és több pávatollas legyező található. A szoba közepén kis gör- belábu asztal, körülötte nagy rokokkó székek. Az ablakok előtt szőnyegekkel takart pamlag, rajta könyv. Nézzük meg vájjon mi lehet?! — Kleopatra szerelme7iek története valami névtelen francia írótól. Ki olvashatja ezt, ki gyönyörködhetik az ókor legnagyobb szépségének a bukott Antonius hirhedt kedvesének történetében ? Vizsgálódjunk tovább, mit láthatunk még? Egy cserépkandallót; ókori és mylhologiából vett jelenetek vannak raji’ ábrázolva : Heléna és Paris, Eris almája az istennők körött, Odysseus és a bájteli Kalypsó nympha, továbbá pedig Nausika a phaiakok királyának leánya szolgáló leányaival. Valóban művészi alkotás mindenik. — A falon pár festett kép, de nem tájkép vagy csendélet. Nem ! Pár amorett és Vénus festmény. Nem tudom milyen iskola festhette, mert nincs rajtuk semmi határozott vonás sem egyik, sem a másik ecsetjéből. A kandalló mellett kis ajtómélyedés látszik, de nem léphetünk át a küszöbön, mert a sző- nyegajtó mögül hangok hallatszanak, tehát ott vannak. Ne zavarjuk őket és ne is zavartassuk magunkat általuk. Várjunk! Menjünk talán az ablakhoz és pillantsunk ki Pompadour asszony szalonjából a versailles-i parkra. A megnyirt bokrok, melyek éjjel sötét kockatömbökhöz hasonlítanak, szeszélyes fordulatokkal futják be a kertet. Az utakat csillogó kavics fedi: csak úgy ropog, ha egy madame valami marqis-val karöltve végigsétál rajta. Sajnos nem tudjuk, mit beszélgetnek. A lágy szellő minden hangot fukarul elkap tőlünk és tova viszi a szerelmi vallomásokat. Pedig milyen sokan sétálnak 1 Egészen a park aranytól csillogó vasrácsáig egyebet sem látunk egy csomó krinolinnál és félcipös, fehérharisnyás parókás udvaroncnál. Itt— ott egy-két agár, vagy másfajtája az ember e dédelgetett hü barátjának, ugrándozik a sétálók körül. A szökőkutak vízmedencéinél kis gyerekek játszadoznak. Ártatlan szivük, tiszta lelkűk semmit sem tud a környező világról, nem látja a szerelem elfajulását, a tobzódás és erkölcstelenség légkörét. Vájjon meddig marad kis szivük tiszta? Meddig? Bizonyára hamar betegei lesznek ők is az emberi lélek szörnyű ragályának Szegény kicsikék I A parkba hintó gördül be, hat pompás arabs hú*za. Olyan büszkén lépkednek, úgy fénylik rajtuk a szerszám, tündöklik a bourbonok fehér lilioma. Talán tudják is, hogy kit húznak a kék bársonnyal párnázott hintóbán. A sétáló előkelőségek a hintó felé fordulnak, mély meghajlással fejezik ki alattvalói hódolatukat. A hintóbán ülő középkorú férfiú mosollyal válaszol, de mosolya olyan fanyar, olyan rideg. Arcvonásaiból lerí a nagy fájdalom: szenved, oldalához kap és végigsimogatja bekötözött sebét. Elérkezik ablakunk elé, a hintó megáll. Sok lakáj ugrik oda és lesegiti Franciaország urát, a ragyogó napkirály dédunokáját XV. Lajost. II. Lassan, minden lépésnél jól kifújva magát lépett be a király kedveltje : Pompadour marquise szobájába, ki a szőnyegajtót fóllibbentve kilép a szomszédos teremből, siet a király elé I és ölelő karjába zárja Szent (IX) Lajos és IV. Henrik utódát. Szép fogadás valóban! — A király kibontakozva karjaiból leül a kerevetre. Észreveszi a könyvet, kezébe fogja, elolvassa címét, aztán megveregetve a marquise elhízott arcát, igy szól: — Miért olvassa ezt? Miért? Hisz úgy is szeretni fogom, ha nem is tanul Kieopatrótól. A márkinő csupán csak gyenge mosollyal válaszol, majd kacéran kérdi: — Majesté 1 Nem feledte-e el, amit ígért ? Elhozta-e a brillians melllüf'. — Itt van galambom. Már délelőtt elküld-
