Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1916-04-30 / 18. szám

Nagybánya, 1916.

Április 30. — 18. szám.

XLII. évfolyam.

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

n^iusriDiBisr

Si6 V'

V/'Elóílze*

Egész évre 8 K. v ■ ■ - Kg'-’*

vre 2 K.

Felelős szerkesztő és laptulajdonol

RÉVÉSZ JÁNOS

Főmunkatársi és h. szerkesztő

RÉVA.I KÁROLY

Szerkaaztóaóg és kiadóhivatal : FalaSbAnyai-utoa 80. azám alatt. = TBLEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: =

Gazdag—szegények.

— Irta: Oláh László. —

Ilyenek is vannak ám; gazdag szegények. A háborús vHá’g forgataga sodorin- tott egyet azokon az embereken és a földhöz vágta őket, akik egyidőben irigyelt alakok voltak e hazában. Hol ne lett volna egy-egy alkalmazottja az államnak? A nagy alföldön, a végtelen rónaságon föl-fölbuk- kant a csendőr képében, akit büszke magatartásáért, szilaj lováért, nemcsak irigyeltek, de féltek is, hiszen a beláthatatlan síkságon minden rendnek ő az őre. Azután a vasutak, oly hatalmas gárdát nevelnek, ápolnak, melyről valóságos mesék szólnak. Igazi magyarok, büszke honpolgárok, kik éjjel-nappal a haza szolgálatában állanak.

A közigazgatás tisztviselőit is erősen sújtja a háború fergetege. Ezek is valóságos páriái az államnak, húzzák az igát nekik is kijutott ám most a sok jóból, hiszen még nemrégen pihengettek szépen. Kevés volt a dolog. A közigazgatás tisztviselője fölényes ur volt mindenütt a háború előtt, de a háború szele közéjük is beszűrődött s egyet, kettőt elfútt, a kerék megzökkent, de zavart nem csinált, mintha nem történt volna semmi sem.

Hogy a vármegye jól igazgathasson, arról gondoskodik a kormány, mert a háborús idők alatt annyi rendeletet adott ki, hogy a Corpus Juris csak kiskáté hozzá- képest terjedelemre nézve. Aztán koponya

legyen az, amely csak némileg is bekebelezni tudja a rendeletek tömkelegét.

Mindazonáltal a közigazgatás kereke forog. Forgatja a világ forgataga. A közigazgatásiak is kizökkentek csendes nyugalmukból. Hiszen a háború előtt volt ugyan dolguk katona, adó, ipar, közegészség, közút, közrendészet, különféle rendőri ügyek, lóavatás, statisztika stb., de ezek között most a katonaügy egyedül több dolgot ad, mint régen az egész közigazgatás s a katonaügy tetejébe jött most a népélelmezés, a földművelés ezerféle gondja.

A közigazgatási tisztviselők nem is olyan régen az akkori időknek megfelelően fizetésrendezésben részesültek. Megélhetésük előhaladásuk tisztességesen biztosítva volt. Ámde ez a világ fölfordulás rajtuk ütött, most már ők is gazdag szegények, a kötelesség hű teljesítésében rendületlenül kitartók és gazdagok a munkálkodásban is, de szegények a földi javakban.

Vasutasok, közigazgatási tisztviselők azok, akiknek a háborús világ teendőit megsokszorozta, de megsokasodtak a teendők a postásoknál is, hiszen a posta forgalma meghatványozódott s a személyzet bizony nagyon megapadt és a postásoknak, távirászoknak is kisegítői a nők, kik a régi jó időkben csak a háztartásban voltak segítői, illetve társai a férfiaknak, most már a hivatalokban is mindenfelé nőkkel találkozunk, kik a férfi munkáját is végzik, mint a jó feleség a családi otthonban, a háztartásban. Dehát különben is, mi más a hivatal a különböző ágazatokban, mint egy-egy család? És pedig a hivatalokban boldog családi életet kell ám élni, a közérdekért, nem mint a magán családi életben, hol bizony igen gyakran boldogtalanság üti fel tanyáját . . .

Az állam többi tisztviselői kisebb nagyobb mértékben érzik a háború okozta nehézségeket, mert megapadt személyzettel kell, hogy végezzék teendőiket, de a legnagyobb súly a közigazgatást, a vasutast és a postást terheli a munkában, azonban a szegénységben egyenlők valamennyien a tisztviselők, mert olyan világba léptünk, hol megélni a tisztviselő alig tud, de kitartóan küzd a tisztikar tovább és fog küzdeni a végsőkig, a drágaság polyp karú veszedelmével szemben, mert »a haza rain- denelőtt*!

A haza iránt való szeretetnek, a hűséges önfeláldozó munkásságnak fenséges szép példáit mutatják a magyar tisztviselők, kik e nehéz soros világban, zúgolódás, panasz és keserűség nélkül végzik pontosan felelősség terhes teendőiket. Példát mutatnak a tisztviselők, ország-világ előtt, hogy e hazának nemcsak hű ős munkás tisztviselői, de olyan polgárai, kik a haza szent érdekét minden tekintetben fölébe helyezik egyéni és családi életüknek.

Vitézeink, katonáink, büszkén állják a harcok tüzet, idegen országokban; tisztviselőink pedig idehaza a drágaság gyötrő kínjait becsülettel.

Olyan hadsereget pedig, amely hadseBáthory Erzsébet.

Csejthe vár asszonyát nagy, nehéz gond bántja, Lelkét a gonoszság vasekéje szántja;

Fű se‘ nőtt még sirján Nádasdy Ferencnek, Zólyominak már is epedSn izenget:

»Jösz te én szerelmem, üdvöm, menyországora! Akit választottam ezen a világon;

Nincsen annyi csöppje a rohanó Vágnak Mint a mennyi könnyet hullatok utánad!«

>A gomolygó felhők Csejthe várnak ormán Mintha egytől-egyig a lelkemből szórnám; Virradattól estig egyre jönnek-mennek Sűrű sóhajtási özvegyi szivemnek.«

»Hát mikor még búsan az éjszaka rám száll: Vergődöm, meghajlok, mint viharvert nádszál. Tűz ég a szivemben, testem* hideg rázza, összemarcangolja nagy szerelem láza.«

»De ha Te megérted az én vágyódásom,

Több szomorúságot Csejthe vár ne lásson! Lágyan ringó szellők hirtelen kibontják Lángoló szerelmem piros lobogóját!«

... Ez volt a levélben. Lóhalálban vitte Lantpengető Takács, udvari meghittje.

Sólyom szárnyon röppent, vissza is jött estig, De akkor már alig vonszolta a testit.

Le sem törölhette arca verejtékét,

Erzsébet nagyasszony elejébe vitték,

Ki biborba gyultan, észbontó nagy lázban Várta a levelet fent az ágyas házban,

»Mit üzent Zólyomi? A levele hoLvan?»

S beleful a szója egy éles sikojban.

Fölszakitja gyorsan s amint belebámul,

Hol bíborra válik, hol elhalaványul.«

Mintha gyöngyszemecskék állanának sorba, Gyönyörű a levél minden egyes sorja;

Csakis, hol a nevét keményen bevéste,

Látszik egy kevéssé keze reszketése:

»Szép asszony, köszöntlek ! Vettem az Írásod, Hizeleg lelkemnek szerelmes hívásod !

Az igazat szólva, rég elmentem volna,

Ha meg nem babonáz, Ujváry Johanna!«

»Ami igaz, igaz! Sok szép leányt láttam,

De Johanna párját, sehol sem találtam!

Ámde Csejthe várnak nagyasszonya mellett, Buborékká válik, akár egy lehelletc

»Köszöntlek Nagyasszony! Nyergelik a ménem, Ide hallom amint kapálóz* keményen;

Engem is valami nagy melegség jár át,

Amint meg-megrázza ezüstös zablyáját.«

»Nyargalok szép asszony! s megpihenek nálad Jaj, ha tudnád mennyit vágyódtam utánad! Mire a legelső hajnalfény kivillan,

Ott leszek, ott leszek édes karjaidban!«

. . . Jaj, minő tűz támadt Erzsébet szemében, De nyomán árnyék is, sötét mint az ében. Kitör a nagy tüzből egy szempillantásra Hatszáz liliomnak hörgő sóhajtása.

Rákiált sikoltva a lantos futárra:

«Mintha villám lennél, úgy repülj Sárvárra! S mielőtt a Göncöl letéritné rudját,

Ide hozd vendégül Ujváry Johannát!«

Megírja levelét, két sor van csak benne,

De e két sor mintha halálhörgés lenne: »Ujváry Johanna ! kéretlek egy szóra,

Várlak Csejthe várba egy kis vigadóra!«

A kezébe nyomja s kitaszítja szépen Egy mosolyt ad néki utravaló képen:

»Sűrű erdő mélyén, hol mások nem járnak, Te leszel lovagja a legszebb leánynak I«

Vad mosoly cikázik ajka szögletében, Lobognak a lángok örvénylő szemében. Amikor meghallja dobaját a ménnek Nem tud gátat vetni gyilkos örömének.

Alighogy a hajnal piros ruhát öltne,

Csejthe vár kapuja nyílik menydörögve; Zólyomi érkezik habzó paripáján,

Mintha lidércnyomás ülne szive táján.

Szalad a cselédség: »Tisztel a Nagyasszony! Várakozz! Kiment, hogy virágot szakaszon. A legszebb virágot, hogy csokorba fűzze S szerető lovagja kebelére tűzze!«

Az alatt a várnak boltozatos mélyén Márvány medencének hófehér szegélyén Ujváry Johanna szűzi meleg vére Gyöngyözve kiáltoz boszuért az égre.