Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-26 / 52. szám
52. szám. (3) 1915. December 25. NAOYBÁNYA ÉS VIDÉKE sőgok elveivel és szigorával nem igen egyeztet- hefő össze, de ennyire kivételes alkalommal talán hajlandók lesznek a hatóságok rovatos kimutatásaikat a kivételek rovatával megbőviteni. Fogadja Báró ur előzetesen is hálás köszö- netemet, kérésemet pedig tekintse mély tiszteletem jeléül, a mellyel maradtam. Kész szolgája; Heine Henrik. Páris, 1846. jan. 11. (Fauburg Poissoniere 46) Humboldt Sándor válasza: Midőn sok év eltelte után ismét életjelt ad magáról és páratlan müvének, a szép természetet lehelő dalainak könyvét emlékezetemben föleleveniti: bizonyára nem kételkedik hálám | Őszinteségében, amelyet az keltett bennem, hogy tiszta emberbaráti ügyében bizalommal fordult ; hozzám. Betegeskedéséről és szenvedéséről Dnffen- bach szellemes barátom értesített. Arról tehát, hogy orvosi segélyre szüksége van, tudomásom volt kedves sorainak elolvasása előtt. Minthogy a levelében említett rovatos kimutatásnak az ön múltjára vonatkozó tartalmát ismerem, azt hittem, hogy érdekében teendő lépéseimnek úgy lesz sikere, ha az orvosoknál keresni kívánt segélyt és ennek szükségességét kiemelem, ellenben a régi barátok meglátogatásáról hallgatok. Nyugodtan állíthatom, hogy időt és fáradságot nem kiméivé jártam el érdekében, de sajnos, minden igyekezetem sikertelen maradt. Sót a megtagadás határozottságánál fogva, saját érdekében kérve kérem, hogy Poroszország határát ne lépje át. Kötelességemnek tartom, oly őszinte választ adni, amilyent az irók egymástól méltán elvárnak. Fogadja őszinte tiszteletem nyilvánítását és legbensőbb kivánatomat arra nézve, hogy megrongálódott egészsége mielőbb helyre álljon. Kész szolgája: Humboldt Sándor. A Radovitz-féle gyűjteményben őrzött levelet Humboldt Sándor következő, sajátkezüleg irt, megjegyzéssel látta el: — Válaszom óvatos volt. IV. Frigyes rendkívül szerette a jó költeményeket és a Porosz- országot gyalázó Heine-költemények dacára, nagyon rosszul esett neki a kérelmet elutasítani, mert nézete szerint az orvosi segély keresését humanitos szempontjából nem kellett volna megakadályozni, d8 a rendőrséget n8m lehetett reá venni, hogy álláspontját hagyja el. Az a tapintat. Híressé vált hegedűművész, pályájának kezdetén Dániában hangversenyezett. Egy alkalommal a király is meghallgatta a fiatalembernek sokat Ígérő játékát és a hangverseny befejezése után megszólítással tüntette ki. — Hallottam Paganinit, Spohrt, Vieux- tempst, de ön — most a művész meghajtotta magát — de ön nem hallhatta a nagy művészek játékát. Csak igyekezzék I Nagy szorgalommal sokat lehet elérni — és a fiatalember vállát megverogetve távozott a király. A művész teljesen le volt sújtva, amit a király, szavainak kimondása közben észrevett. — Szegény ördög — mondta miniszterének — sajnálom őt, ha nem a legrosszabb pillanatban, mintha a nagy művészek érdemeit maga számára akarta volna lefoglalni, hajtja meg magát, bizonyára kellemes dolgot mondtam volna neki. Hanem tudja mit, adjunk neki ér- demjelí. Ez lesz a legjobb vigasztaló. Mancika karácsona. — Irta : Olsavaszky Margit. — Széles lángnyelvek dugták ki tüzes fejüket a kandalló öblÖ3 száján és kacagott az asszony. Az élet gyönnyörének ismerését eláruló vad, asz- szonyi kacaj volt ez, mely féktelenül csapódott bele a gyenge lilás fényben úszó szalónnak néma, türelmes rokokó-bútoraiba, keresztü'sik- lott a fehér ház hatalmas ablakainak vasredőin, meghömpölygött párszor a fagyos, zuzmarás éjszakában és kéjes örömmel cikázott meg gyilkos tőre egy ártatlan gyermekiélekben. Mancika sokaktól irigyelt szépségű asszonynak öt éves kis leánykája mohón tapasztotta oda rózsaszínű fülecskéit az ajtó hasadásához. «Talán csak rossz álom volt az egész« és fölcsendült a vidám kacaj újra. Ismerős mély férfihang kisérte bűnös utján. Mancika kíváncsiskodni kezdett. Bekukucskált. Megdörzsöíte szemeit, mert a fehér álomfá- fátyol nehezen engedte kibontakozni az ismeretlen nagy életnek tarka, kis képét. Ott ült édes anyja egy selyem — zsőllyén, kékes — fekete hajának bomlott, fürtjei lustán nyúltak végig hófehér nyakán és kacéran kandikáltak be selyem pongyolájának azsuros likacsain. Keskeny vörös ajkaival édesen suttogva osztogatta parancsait, a nyúlánk termetű, rezes — képű különös eleganciával öltözött operaénekesnek és kék szemű, mosolygós, franciababára emlékeztető festőnek. Bársonyos ujjaival az előtte levő doboz sok — sok karácsonfa — dísze között keresgélt. Hol az egyiknek nyújtott át egy fehérszakálias mikulást, hol a másiknak egy dús aranykócsagot. Pirosra festett vattaházikót, piros, zöld, égszínkék, aranycsillagos üveggömbőket. Finomabbnál finomabb bonbonokot s a nagy gonddal aranyozott diókat. A két vetélytárs lázasan versenyezve díszítette a szalón közepén felállított karácsonfát, s a trombitás, pirosra felfújt képpel és nagy ambícióval cifrán fújta a marschot, amit menetelésnél szoktak. Az összes járókelók az utca közepére siettek és lelkünk minden melegét terítettük a barna fiuk vállára védőköpenynek, hogy takargassa, óvja és hozza vissza ókét cserkoszorusan minekünk. Ütemes léptekkel haladtak a Ferencz József híd felé; s mikor az első trombitás befejezte mondókáját, kezdte az ezred közepén a második. Ez nem tudta olyan cifrán, de azért nem kevésbbé tele tüdővel fújta. Mikor a második is befejezte, kezdte a végén a harmadik; még fiatal legényke volt és látszott rajta, hogy nem régen űzi ezt a mesterséget, mert oly rekedten nótázott. mint egy kis kakas és végül »gixer- rel< fejezte be. De ebben a pillanatban már megszólalt az »öntudatos« első és egész futamokat tett bele a közismert dallamba, mintha enyhíteni akarná a »blamázst« . . . A legények nemzeti pántlikásak, csinosaki fessek, ellenben a tiszt urak, az ezred végén, a »legszebb korban« voltak s a »zászlós« lehetett schluszban legalább is 100 centiméter. A vak is láthatta, hogy vagy bankár, vagy tenorista volt háború előtt, szóval jómódban élt. De annál fessebb volt egy önkéntes káplár, miutha a nagy alföld minden sugaras varázsát magával hozta volna ebbe a kormos Pestbe, a karcsú, magas fiú . . . önkéntelen az öcsém jutott eszembe, aki ilyen magas, ilyen délceg és ilyen kicsi káplár mint ez, valahol messze, de most I . . . Elhalt az utolsó trombitaszó is s a tömeg, amely minden mosolyát, szivének melegét adta a távozóknak, nedves szemmel oszladozni kezdett. Fiákerek »vágtattak« mellettünk, az üveges kocsikban kettesével tisztek; a kocsis mellett, féloldalt — egyenesen nem lehetett a sok pakk táskától — privát dinerek ültek, két-három kalap skatulyát is ölelgetve magukhoz. ügy látszik, még sem olyan borzazztó az a háború, ha az ember annyi kalap skatulyával utazik a harctérre, mintha nyaralni menne ? Jó kedvvel értem a »komához* és jó kedvben is találtam. — Hogy mit szólok a háborúhoz komám- asszony, feketeszemü cseresznye ? Hát majd csak elbánunk »velők,« el biz a 1 Csak a turáni vért sajnálom, hogy testvér ellen is kell küzdenünk, ezeket kellene az orosz uralom alól felszabadítani. Elővette a térképet s mutogatta merre, hol laknak tatárok, kozákok, cserkeszek, baski- rek, osztyákok, e két utóbbiak még most is ló- hust esznek és »kumiszt» — lótejet — isznak. A tudós, az igazi, nagy magyar minden hevével magyarázott, megbüvölvc hallgattam . . . — Csak öreg királyunk agg napjait ne keserítették volna el, már várhattak volna addig a nyomorult szerbek — szóltam mikor pihenőt tartott. Végig simított göndör fekete haján s az ó csodás, lágy, hajlékony, csengő hangján felelte : melynek ágai már erősen sorakoztak a sok apró jószág súlyos terhe alatt. A szines gyertyák között arany füzér szaladt végig, mintha ezer angyalka fűzte volna össze a sok léha, könnyelmű asszonyért hullatott könnyeikből. S talán éppen ez tette olyan szomorúan csillogóvá a fenyőerdők eirablott lakóját. Az előszobából sűrűn hallatszott be a csengetés. A szobaleány egymásután hordta be a szebbnél — szebb játékokot, drága ékszereket, illatos rózsákat tartalmazó csomagokat. Pár jó- kivánatot, kábító bókot — rejtő sorok kíséretében. Nem is csoda tehát, ha a szép asszony örömteljes kacaja szakította meg néha a bizalmas csendet és hacsak az öreg falióra gyorsan ismétlődő, őszinte figyelmeztetésére nyújtotta kezét bucsucsókra és méltóságteljes léptekkel indult az ajtó felé. Mancika . . . holnap . , . . és óvatosan nyitotta meg a szomszéd szoba ajtaját. * Csakhamar néma csend töltötte be a kis hálót. Csak a szép asszony pihegő melle suhogtatta meg néha a könnyű selyemtakarót. Mancika boldogan suttogta magának »végre anyuska alszik. Kiszállt fehér ágyacskájából és nesztelenül surrant át a szomszéd szobába. Az izgalomtól forró gyermektest borzongani kezdett. Homlokán hideg verejték gyöngyözött végig. Szemei káprázni kezdtek a sok fénnyességtöl, tekintete hol az egyik játékszerre tapadt csodálkozva, hol a másikra lövelt vágytól égő szikrákat. Torkát vasmarok szorította össze s csak nagy erőfeszítéssel tudta felnyitni remegő ajkait, hogy a fojtogató, önfeledt kiáltásnak utat engedjenek. »Istenkém, mennyi sok szép minden!» Amit egész életén át csak kigondolt, az most itt van : a nagyhajas baba, a tengersok mesés könyv, a pazarul berendezett babaszoba s ki tudaá még elmesélni, hogy mi minden. »Gyönyörű is ez a baba !» Elernyadt karjaival a baba után nyúlt és magához ölelte, de nem tudott neki igazán őrülni. Elgondolta, hogy az a rossz »festő bácsi» vette, ki minden délelőttöt itt tölt, festi anyuskának az arczképét és ő ilyenkor hosszú időre ki van zárva, mert nem szabad a festő bácsit zavarni. Itt a sok mesés — könyv, de ki fog belőlük magyarázni? — A pazarul berendezett babaszoba sem szerzett neki örömet, mert tudta jól hogy az a » csúnya fekete bácsi vette, ki minden este olyan sokáig tartja ott anyuskát a színházban. Bezzeg máskép volt régen. Anyuska vet- kőztelte le, ő kulcsolta össze imára kezeit, ő kísérte el édes, forró csókjaival az álmok tündér- országába. Durcásan rázta meg fejecskéjét, mintha haragudnék arra a két kövér könyre, mely végiggördült üde arcocskáján. Nem sokat gondolkozott — Az öreg király! ott voltam a koronázásán 1 Csodálkozva pillantottam rá . . , — Az anyám ölében ültem, mint másfél éves gyermek ... jó helyünk volt ... a nagybátyám testőr volt, délceg, szép katona ... itt volt az Eskü-téren a fogadalom, azon voltam . . . nagy domb volt, minden megyéből hoztak földet, abból csinálták s a király lovon ült, Szent István palástja volt a vállán, fején korona, kardjával a négy égtáj felé vágott, ami azt jelenté, hogy megvédi az országot, bárhonnan is jön az ellen . . . mintha ma is látnám . . . vagy csak az anyám annyit mesélt róla, hogy mindig látni véltem f Soha el nem felejthettem? . . . Most . . , most . . . beváltja a szavát ... az esküjét . . . Elhallgatott ... az alkony ráterité szürke fátylát a szobára, árnyak táncoltak a könyvek tömegén. Meghatva néztünk össze mindnyájan, akik ott voltunk. — Éljen a király l — szóltam csendesen — Éljen — kiáltották egyszerre szívből, lélekből s vigaa csendültek össze a poharak. Künt az utcán katonák énekeltek: »Maradj itthon édes öreg királyunk, Királyunk, de királyunk ! Te csak nézd azt, amit mi most csinálunk.«
