Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-07 / 6. szám
Nagybánya, 1915 Február 7. XLI. évfolyam* TÁRSADALMI HETILAP Mindennapi kenyerűnkét add meg nekünk . . . A sok ezer gond között, mely mostanit ban foglalkoztatja a nemzet vezető elemeit, nem utolsó helyen áll a mindennapi kenyér biztosításának kérdése. 5—6 hónap kell még hozzá, hogy uj kenyérhez jussunk és ki tudja, milyen terméssel áldja meg majd a jó Isten kalászlringaló rónáinkat a jövő nyáron s hogy abból mennyit sikerül még a magtárba betakarítani. Amit a múlt nyár nyújtott, az fogy-fogy napról- napra, pótlására pedig nem gondolhatunk a határon túlról, mert ellenségeink nem adnak, barátainknak pedig még nagyobb szükségük van reá. Így tehát takarékoskodnunk kell; a legnagyobb körültekintéssel, a legpontosabb beosztással kell fölhasználnunk azt a keveset, amit az elmúlt év nagyon közepes termése adott. Pedig a végleges győzelmet kevésbé köszönjük majd a gviikos golyók záporának, mint inkább azoknak a szép acélos piros szemeknek, az áldott kenyérnek, ha mindjárt barnább is, mint máskor, de egészséges alkotórészéivé! erőt, testi és erkölcsi erőt ad katonáinknak és nekünk, akik itthon feszitjük meg erőnket a sokféle, eddig szokatlan foglalkozásban. A mi hazánk mezőgazdasági állam és még gyenge termést adó esztendőkben is van fölöslege, amit a külfö'dnek adhat át, olyan országoknak, amelyek inkább iparI ra! foglalkoznak, vagy földrajzi alakulásuknál fogva a földművelésre kevés terű- ! let áll rendelkezésükre így Ausztria és I Németország. Ezek bevitelre szorulnak a kenyeret szolgáltató terményekre nézve. Azt meg nagyon jól tudjuk, hogy Anglia milyen fojtogató eszközökkel tervezi bű szövetséges társunknak, a tiszteletet parancsoló Németországnak tönkretételét, ki- éheztetését: elzárja számára a tengeri utat Amerika felé, ahonnan eddig nagy részben pótolta gabona-szükségletét. Pedig ha Németország kiéheztelése sikerülne, még az iskolás gyermek fantáziája is megjósolhatja ennek gyilkos hatását a mi hazánkra. Nekünk tehát még fölösleget is kell gyűjtenünk szövetségesünk számára. Ez nem nagylelkűség, hanem parancsoló szükség, hazafias kötelesség önmagunkkal szemben. Ne pazaroljuk, ne tékozoijuk hát gabona- és Iisztkészlelünket, szorítsuk ennek élvezetét a legszükségesebbre, hogy kikerülhessük a katasztrófát, amely a kenyérhiánnyal okvétetíenül oeállana. Ne gondolja senki, hogy az a kevés, amit én használok e), még netn teszi tönkre a hazát, mert ha mindenki igy gondolkozik és cselekszik, a veszedelem igen nagy lehet. S vájjon olyan nehéz föladat volna egvrői-másról lemondani: Ugyan mi köny- nyebb: a lövészárkokban görnyedni hóban- fagyba.n, golyózáporba), vagy itthon biztonságban élve lemondani arról a finom, ínycsiklandó süteményről, a fehérbélü, nuliás lisztből készült kenyérről ? Pedig az erről való lemondás is győzelmet jelentene ellenségeinken, vérlelen, de biztos győzelmet, melyet mi asszonyok vívunk ki. Nem tudom, hogy a mi közönségünk nem ismeri-ő a lisztpazarlással járó veszedelem óriási horderejét, vagy ha sejti is, nem képes a lemondás, vagy legalább megszorítás fontos kötelességére? De azt tapasztaljuk, hogy nálunk a liszt fogyasztása, sőt. pazarlása csaknem úgy folyik, mint jőtermésü esztendőkben, az áldott béke idején. Panaszkodnak a kereskedők, hogy a közönség nagy része nem akarja elfogadni a kevert hadi-lisztet és nap-nap mellett valóságos harcokat kel! folylatniok a követelődzőkkel, akik nullás lisztből akarnak kenyeret sütni. Magam láttam egy dühös atyafit, egyszerű munkásembert kivonulni a Fogyasztási Szövetkezet bolt- hely iségébő!, mert nem akartak neki ke- nyérlisztnek nullás búzalisztet kiszolgálni, hanem csak hadilisztet. Pedig olyan jóizü, egészséges kenyér sül abból, hogy csak arra keli kérnünk a jó Istent, hogy mindvégig ilyen kenyeret adjon nekünk. Majd lesz még szőllő, lágy kenyér. Halljuk, hogy egyesek túlhajtott óvatosságból nagy mennyiségben szereztek be lisztet mázsaszámra. A rossz kezelés folytán ez rajtuk romlik s akkor újat vásárolnak. Ezzel pedig nemcsak önmagukat károsították meg, de pusztították valameny- nyiünknek jelenleg pótolhatatlan kincsét. A liszt, a kenyér ezzel is kevesebb lelt és senki nem lakott jói vele. Ezeknek azt A halottéget ésről. — Halottak napjára irta: dr. Olsavszky Viktor. — Pár nap és újra itt a keresztény temetők gyászos ünnepe, fájdalmas könyüiűkkel megszentelt napja a visszaemlékezésnek. Benépesedik a temető útja; a sirközök agyagos porondját sürü lábnyomok takarják s amint az ősz-elei szél csípős fuvalma hirtelen összesodorja a sárguló fáknak földre lehullott íombkoronáját. meglebben a mélyre lecsüngő fátyolok fekete sürü szövedéke, mely a szenvedőnek arcát elválasztja a világtól, annak örömeitől s megvédelmezi a szivet a maga töprengésének elhagyaíottságában a bánatnak látható jelével. Kizöldütnek, virággal lesznek ékesek az újból kiigaritott sirhaatokuak frissen feltöltött formái, megdőlt keresztek ismét egyenes állásba kerülnek, e feliratok elavult betűit fénylő uj mázzal vonja be a piktor keze. A kegyelet csendes, a báuat szomorú, a szeretet gyönyörű munkája mindenütt. Ez ünneplés munka méltó ahoz az alkalomhoz, amikor elevenek holtakról emlékeznek és sírjukat szerető gonddal újra Öltöztetik. Mindenki a mag?. Ízlése, a maga tehetsége szerint nem a hiú versengés igyekezetével, hanem az őszinte fájdalom, a hiveti megőrzött bánat erejével. S ahogy leszáll az est, a földiszitett sir- halmok szegélyén kigyúrnak a vallásos ember reménységének millió világi, a bizonyos halálnak vigasztalan setétsége fölött, mintegy bizonyságául annak, hogy az elevenek kedves hafiottaikat szeretik s biznak a földöntúli lét Ígéretében. íme ilyen ma ünnepélyes találkozója az eleveneknek és holtaknak, melyet halottak napján a keresztény felfogás rendelt el az örök megnyugvás nagy kertjében, de bizonyára nem lesz ilyen később, a jövő században, mikor az emberi fejlődés minden ágazatán uralkodó célszerűségi szempontok a halottégeíés létjogosultságát kötelező érvényre fogiák emelni. Mert való igaz. hogy a halottak eltakarításának mai formája, az eltemetés, nem felel meg a korszellem hygienikus, nemzetgazdasági és humanisztikus igényeinek, de az élve eltemetés borzasztó eshetőségével szemben sem képes minket megvédelmezni. A reformnak tehát alapja vau és bekövetkezését nyomós okok sürgetik, a forma pedig, mely a mai eltemetést helyettesíteni fogja a ha'oítégetés lesz, a crematio. Nem akarom és úgy hiszem, nem is tudnám az élve eltemetés rettenetes voltát a maga valóságának iszonyatos színeivel megrajzolni, hanem arra emlékezem, hogy egy két év előtt bejárta a lapokat valami dunántúli föídesasszony borzalmas esete. Élé nken emlékezem reá, hogy ezt megtörténtnek írták a lapok és ha ilyen eset 100 esztendőben egyszer esik meg, mégis elég f ndam<-níum arra, hogy ennek alapján az emberiség védekezzék. Tanult orvos halottkémek a bekövetkezett halált feltétlen biztossággal megállapíthatják, ámde az országnak hány községében vannak orvos halottkémek alkalmazva. Halottégetésnél a tetszhalál ki van zárva, mert a magas hőfok a crematorium lángrostélyán, a bőr érző végkészülékére olyan heves ingert gyakorol, melynek ereje a szunnyadó életnek legkisebb szikráját is mozgásba képes hozni A hulla nem fekszik, hanem vízszintesen függ a lángrostélyon, a hamvasztó tüze pedig egy rugó megnyomása által rögtön beszüntethető, ily módon tehát a tetszhalott — amennyiben csakugyan az volna — jelentéktelen pörkölések árán megmenekül az élve eltemettetéstől. Nem kevésbbé fontos indoka a halottégetésnek az, hogy általa a ragályos betegségeknek csirái teljesen ruegseounisüloeir. Tapasztalatok bizonyítják, hogy a sírok rendes mélysége mellett a lépfene spórái hónapokon át megtartják infektiös erejüket. A temetők tulajdonképpen a fertőző gerjekoek gyűjtő csatornái, ahonnan a talajviz, esővíz és párolgás utján mindenüvé eljut a ragály, amely körülményben a tudományos megállapodás szintén egyik okát látja egyes városok álíaadó járvány-látogatottságában. így péádáuí Nagybánya fertő/ö betegeit a Porondos és Poafarét között elterülő másfél holdnál nagyobb posványos- mocsaras régi temető táplálja baktériumokkal, ami alapos hygienikus rendezést igényelne. A tűz mindent megöl A fölmerült bécsi pestis eseteknél is az elégetés jutott az orvosok felfogásában érvényre, mint a desinfectió egyedül biztos szuverén eszköze. A bécsi ápolók kezelő orvosa annyiszor vált ruhát minden látogatáskor, ahány betege van s a levetett holmit azután tüstént elégeti. Az embertársadalom
