Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-31 / 5. szám
Nagybánya, 1915. Január 31. — 5. szám. XL1. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI gazdasági egyesület hivatalos közlönye 2s/L EC3-J-IBXT-EXSTXIK MIISJIDJ=]XSr VASAIRIST A háború és az ember. — Irta: Duszik Lajos. — Becses, szép eseteket lehetne a háború vérpiros és gyászfekete kötésű krónikájába befűzni a háború fehér történetei címen. Ezek a nagy vérözöu, fehértavi rózsái. Ezek az embersziv életjelei íme egy-lcét jelenet e fehér krónikából . . . . . . Szól a kürt, imára. Vége a csatának. A szétlőtt municiós-szekerek, géppuskák, ágyu- roncsok és széltépett hullák fölött fáradtan lebeg valami bizonytalan, párából és füstből összeverődött köd. Mintha láthatatlan kezek szemfedöt terengetnének . . . Az ájulásból magukhoz tért sebesült hősök ébredeznek. Az élet elakar futni tülük, csak ruhájának a csücskét foghatják meg : cigarettázni szeretnének Csak cigarettázni, elég volna az is az élettől. Valami csodásau megnagyobbodik ez a vágy. És én — mi tagadás ? — úgy szeretem ezeket a cigarettázó hősöket, mert féífias szemébe — füstölés ez a halálnak. N03, a sebesültek, kik fölött még alkudozik a halát és az élet: kié legyen ? — cigarettáznának, ha — gyújtójuk volua. Jaj, de nincs. Az étel és ital hiánya pedig nem olyan csüggesztő, mintha nincs dohány, nincs cigaret*a. És ilyenkor megtörtént és megtörténik, hogy az ellenséges katona, akit szintén a földre terített egy ütés, vagy egy golyó, bár a nyelvet nem érti, melyen a csüggedő bajtársak búslakodva beszélnek a cigarettát forgatva, megérti az Ínséget és hozzájuk kúszva nagy (komolyan: nagy) ajándékot, egy szál égő gyújtót nyújt feléjük. Egy másik eset ... Az elhagyott sebesültre ellenséges járőr bukkan. Kétségbeesik, halálát várja. És az ellenséges katonák ölükbe veszik, maguk elé a nyeregbe emelik s elvágtatnak az ellenséges hadállások előörsvonaláig. Ott leteszik. Egy korty teát vagy pálinkát öotenek szájába s mikor az ellenség előőrse észreveszi őket, elvágtatnak . . . A kórházakban, kivált itt, a mieinkben az ellenséges sebesülteket épp azzal az orvosi lelkiismeretességgel kezelik, ép azzal a gonddal, gyöngédséggel ápolják, mint a mieinket . . , Nem árulás-é ez? Nem árulás-e egy ellenséges sebesült elröppenni készülő leikét épp olyan szeretettel, buzgalommal, részvéttel hozzákötözgetni azokhoz az átlőtt, roncsolt tagokhoz, épp úgy megszólítani, mint a mieinket? Nem árulás e ez ? Mert mi más az árulás, mint az ellenség javának előmozdítása, mint iguorálása a határvonalnak, melyen innen barát, tulnan ellenség áll ? ... Igen, árulás ez, melyben a lélek túllépi ezt a határmesgyét; árulás, melyre a szeretet, ez a szent hatalom bujtogat. Oh erősebb az Isten kezének szorítása, mellyel közelebb von embeit az emberhez, mint a katonai fegyelem és erősebb a szivekben megszólaló Isten szava, mellyel kiáltja : »emberek, testvérek, gyermekeim! közelebb egymáshoz!« mint az előőrsök egyhangú kiáltása: »halt wer da?« áiij, ki vagy? stoj, kdo je? .. . A német katona a maga zuppájával eteti meg a kis francia gyermeket . . . íme az ember 1 Ecco homo 1 Mikor ide a mi határszéli rutén községeinkbe is ellátogattak az oroszok, történt ez a kedves kis eset. A pihenő kozákok ott álldogáltak a délutáni napsütésben a falu korcsmájának tornácán. Előttük az iskolás gyermekek játszadoztak s a gyermekek között álldogált egy szelíd, kék- szemü, halovány kis leány ... Az egyik orosz katona hosszan nézi, le sem veszi a tekintetét róla, mig egyszer csak hozzálép, a megriadt, siró gyermeket ölébe kapja, megcsókolgatja, majd egy orosz pénzdarabot ad neki, hogy ne sírjon. Ecco homo . . . Ezt meg egy sebesült kapitány beszélte el. Megsebesült, Borzalmak, rettegések hosszú során végre a mieink megtalálják. Szekérre teszik egy népfölkelő közvitézzeí, akivel együt szenvedett. A szekéren egyik »fejtül feküdt, a másik láb— túl . . .« Amint a galíciai utakon nagyot döc- cent-rözzent a szekér, a népfólkelö baka bak- kancsa hozzáverődött a százados halántékához . . , Micsoda helyzet? Micsoda hihetetlen mértékű fegyelmi sértés, hogy egy közbaka sáros, szeges bakkancsával a kapitány bekötött homlokát verdesi . . . íme mit csinál a közös nyomor ? . . . Az egyenlőségnek nem is ott van a talaja, ahol mi száotogatjuk. Mikor a fájdalom végig hasogatja a kemény sziveket, mint ekevas a szikkadt földet, akkor hajt ki az emberegyenlöség, az emberszeretet, a testvériség virága. Az egyenlőség nem is zsebkérdés, de szivkérdés. Erre is a háború tanít. El&ílzetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ~— ———- Egyes szám 20 fillér. =====: Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ ja4.isros. , Szerkesztőség s kiadóhivatal: —Welsóbányai-utca■ 20, nzám alatt. _ ,-rr:-^r:r= TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA 18: =========== Mire van szüksége a sebesült katonának. A társadalmi közjótékonyság a mai háborús világban ambícióval keresi a tért, ahol vitézül harcoló katonáinknak segítségére lehet; a céltudatos irány megadására külön hadsegélyző hivatal áll rendelkezésre, mely különös gondot fordít arra, hogy a társadalmi segélynyújtás a gyakorlati élet követelményeinek teljesen megfelelő legyen. Ilyen gyakorlati követelménynek bizonyult a csatatéren megsebesült katonáknak kórházba való szállításukig fölforralt meleg tejjel, forró teával stb. erősítése, mely célra kitünően beváltak a thermoszok. Az ötlet magyar embertől származik, aki a szekéren hozott, vagy gyalog vánszorgó és a vér- veszteség folytán, a hosszú úton a meg- fagyás veszélyének kitett katonáknak úgyszólván életét mentette meg thermoszba vitt meleg tejjel. Köztudomású, hogy a legnagyobb kín- szenvedés az a hosszú ut, melyet a sebesülteknek a harctérről az állandó gyógyhelyig kell megtenni. Ezen a kínszenvedésen segíteni mindnyájunknak emberbaráti kötelessége. Gróf Tisza István vetette fel azt a követésre méltó szép eszmét: »gyüjtsünk thermoszokat!« Ezek segítségével enyhíthetünk testvéri szeretettel értünk küzdő katonáink nehéz helyzetén s elviselhetővé tehetjük súlyos szenvedéseiket. Thermoszok segítségével módot nyújthatunk arra, hogy melegítő és erősítő italok mindig kéznél lehessenek. Thermoszokon kívül szükség van erősítő italokra, tokaji borra, cognacra és likőrökre, azután csokoládéra és cacesre, amelyek szintén igen alkalmasak arra, hogy a meggyötört szervezetei felüditsék. A vadászembereknek bizonyára lesz nélkülözhető thermoszuk és minden módosabb háztartásban található erősítő ital. Mindezeket köszönettel átveszi a hadsegélyző hivatal Budapesten, IV., Váczi-utcza 38. szám alatti raktára avégből, hogy azokat a hadtáp- parancsnoksághoz juttassa. Az adományokat legcélszerűbb a városi elöljárósághoz beküldeni, ahonnan összegyűjtve Budapestre juttatják, de lehet a hadsegélyző hivatalhoz közvetlenül is beküldeni. ■ — 1848/9—1914)15. Álomvilágot élünk. Mesék elevenednek meg. Lehetetlennek képzelt dolgok váltak valóra. A csoda szállt le közzénk eleven valóság képében, hogy eloszlassa a kétkedést, a hitetlenséget a lelkűnkről és mi — akik benne élünk ebben az eseményekben gazdag, csodás korban — mégis már úgy tekintjük az egészet, mintha mindez magától értelődő, természetes dolog lenne, mintha nem js élt volna eddig valami a lelkűnkben, valami . . . ami ellent mondott mindannak, ami most valóság . . . Pedig hej, de sok kis zöldalö halom van széles Magyarország minden kis zugában, melyeknek lakói, ha föltámadnának, csodálkozó szemmel, kételkedő arccal tekintenének szét most a nagyvilágban ... Régen letűnt idők, rég porladó hősök, ti- nektek dalolok . . . hallgassatok ide! . .. Jeltelen sirhalom, nagyobb a rendesnél, nem is sirhant, kis domb a zöld rét közepén, erdő- koszoruzta büszke bércek alján . . . s alatta — ki tudja hány vitéz katona, hány hős, hány félisten alszik inár régóta?!... Tinektek mesélek. Hallgassatok ide! Emlékeztek-e még arra a nagy napra, amikor megharsant a fejetek fölött az itéletnapi rivalgö harsona, mikor a ragyogó, áldott, meleg napot utólszor láttátok . . .?! De gyönyörű nap volt . . . s mégis milyen szomorú, milyen emelt fővel, "büszke öntudattal, rendíthetetlen szívvel mentetek előre . . . s aztán ledőltetek szép sorjában, mind — mind ... le a zöld mezőre! ügy harcoltatok, mintha szivetekben égett volna egész Magyarország lelke, égő hon- szerelme . . . s mégis letűnt a nap, a ti gyö- nyörüszép ragyogó napotok! . . . Sok volt az ellenség — mint a sáskák hada — s hiába vált a kard hősi karotokban cikázó villámmá, elhulltatok sorba ... el mind, a legjobb is ... a szemetek fénye, egész magyar haza büszke dicsősége, a költők királya ! Elnémult örökre az a lant, amelynek ihletett húrjain annyi dal született s kelt szellő szárnyára, hogy ezt az országot mindenütt bejárja... eljutva a büszke Kárpátok béicélöl, le az Aldunaig. S nem volt az sem elég, nem állt meg az ellen mindent legázoló, fekete bús hada, annál a sir- hantnál, ahol a magyar nép annyi reménysége, annyi drága fia borult vérbe, gyászba ... A gomolygó felhők még tovább haladtak, hiszen még hátra volt a mi szegény hazánk mindent feketébe, mély gyászba borító véres Golgothája. De sötét is vagy te Világos! Azután sok év jölt, sok sirás, köny, bánat — mig végre letettük a fekete fátylat s a sza-
