Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-03 / 40. szám
Nagybánya, 1915. Október 3. — 40. szám. XLI. évfolyam. NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP. SU I NAGYBÁNYAI gazdasági egyesület hivatalos közlönye JáBGS-j‘ExJE!3srx]E5: :ivcr:i>7 :drerjNT vasárnap • *.4-, m Egész ét Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JA.3STOS. Szerkesztőség s kiadóhivatal : Felsőhányai-uten SO. szám alatt. “ = TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS:-----------Vá rmegye. , — A lengyel-kérdés. Lucaciu lesajnálás:Szept. 30-án, csütörtökön rendes őszi közgyűlése volt a vármegyének. A gyűlés, természetesen nem volt népes, hiszen a képviselők legnagyobb része háborúban van, de azért érdekesnek és emlékezetesnek mondható. Mindjárt a gyűlés elején nagy figyelmet keltett Csaba főispán megnyitója, amelyben bizonyos hazafias megelégedéssel emlékezett meg a 14 hónap óta tartó háború eredményeiről, a bécsi lélekemelő fogadtatásról, a közönség viselkedéséről, áldozatkészségéről s lelkesített a Kárpáti falvak fölsegitése és a nemsokára kibocsátandó újabb hadikölcsön mellett. A főispán önérzetes szavai, hazafias kijelentései többször éljenzésre ragadták a jelenvoltakat. A hitelesítők kinevezése után a részvét meleg hangján emlékezett meg Sztad- niczky László grófnak, a lengyel klubb országos elnökének haláláról. Ekkor az elnöki enunciáció kapcsán Révész János bizottsági és állandó választmányi tag kért szót kifejezést adva a vármegye hagyományos rokonszenvének a lengyel nemzet iránt. Beszéde minden oldalról tetszéssel és helyesléssel találkozott. Révész beszéde körülbelül a következő volt. Tek Vármegyei Közgyűlés! Hálás köszönettel adózom a mélíőságos Főispán urnák, hogy a lengyelek kiváló vezető-.-»béréről, Sztadniczky László grófról megemlékezni kegyes volt, mert ez alkalmat nyújt ne- em arra, hogy a lengyel nemzet mellett szót emeljek s az elnöki kijelentés kapcsán szerény indítványt terjesszek elő. Szót kell emelnünk a lengyelek mellett abbói a rokonszenvböl és évszázados ragaszkodásból kifolyóan, melylyel a két nemzet egymás iránt oly melegen érez. A mi királynőnk: Mária Therézia nehezen irta alá a felosztás okiratát. Szorongó szivének, nagy lelke aggodalmainak örök tanúbizonysága marad a záradék, mely igy hangzik: »Placet, mert annyi nagy ember úgy kívánja, de ha már én sírban leszek, tapasztalni fogják, mi lesz ennek a felosztásnak szomorú köve'kezős?.« Hát tapasztaltuk tek. Közgyűlés, mert ha egy erői, önálló Lengyelország áll ma a hátunk mögött, az orosz támadás bizonyára meg nem történt volna. Barsvártnegye 1833-ban arra figyelmezteti a királyt »ha most nem viszünk segélyt a lengyelnek, unokáink megsirsthatják, hogy nincs többé Sobieski és népe.« Es ugyan nem következett be, de tudjuk, hogy nem az oroszon muSo't, hanem katonáink vitézségén. Deák Ferenc 1833. nov. 23 án tartott országgyűlési beszédében j"y rzól: Fájdalomnak és aggódásnak keserű érzése foghatja el keblünket, midőn latjuk, hogy a lengyel nemzet, mely a 16-ik században, észak leghatalmasabb statusának tartatott, hatalmas erőszakkal végképpen ki vagyon már törölve a nemzetek sorából. Deák föliratban kérelmezni akart mellettök s igy folytatja : Nyuj'suk tehát nekik e csekély enyhülést, ba már több nem áll hatalmunkban. A mi vármegyénk és az egész haza nagy Köicseyje pedig 1833, nov. 20 és2l-én is beszélt a lengyelek mellett, ő volt az első, ki szót emelt mellettök s igy nyilatkozott: »Amit oly hévvel kezdénk, illő most hasonló melegséggel folytatnunk.« Legyen szabad ezt most nekem is hangoztatnom, igen illő a lengyel kérdésben szót emelnünk nemcsak teatvérszeretetbő), hanem hálából is. A lengyelek sokszor harcoltak velünk és érettünk, talán fölöslege ezeket fölelevenitenem e díszes teremben, hol a lengyelek iránt való ro- konszenv mindig a múltnak ismeretén, öntudatosan élt, csupán arra bátorkodom hivatkozni, hogy 1848-ban Bem és a többi lengyelek a magyar szabadság ügyét a magukénak tekintették. Visocki a 48 iki lengyel légió parancsnoka igy búcsúzott a magyar nemzettől: Őrizzétek meg nemes szivetekben segélyadásunk emléket; őrizzétek meg, mint mi a haza iránt való hűséget, annak jövendője s megszabadítása iránt való hitet és a nagy áldozatok nem vesznek el, jövend idő, amidőn — adja Isten, — veletek egyesülve a szent harcot megujitandjuk az orosz zsarnok ellen.« Ezek a jóslatok csodálatosan teljesültek. A hős lengyel légió vérével védte most is hazánk határai'. Öt brigádjuk van, számuk nő, sokan küzdenek most is. A Kárpátokban domboruló sírjaik hozzánk kiállnak részvétért s a Krácsfalu- baa elesett három lengyel ifjú sírja is örök tanúbizonysága lesz annak, hogy a tavalyi októberi napokban a lengyel légiósok mentették meg megyénket az orosz inváziótól. Harcoltak sok ezeren az osztrák és a német hadseregben is. A lengyelség minden szabadság- harcban részt vett. Most — fájdalom — feldúlták falvait, városait, mint sok ízben már az utóbbi századok alatt. Romokban hevernek megint a kedves, drága kastélyok, a barátságos kunyhók, elhordták a lakosságot, Férfiakat, nőket, gyermekeket rabságba vittek, ártatlanul kivégezték. Ezeket a rettenetes szenvedéseket a lengyelség az egész emberiség kultúrája és szabadsága érdekében viselte. Hálátlanok volnánk, ha rokon- szenvükkel szót nem emelnénk mellettök. Igaz, hogy Oroszlengyelország nem tudott fegyvert ragadni mellettünk, de azt, teljesen megA szürke veréb. — Irta: Salamon Mór. — Szeretlek? . . . szeress! Fehér szoba, ez illatos kis fészek, Bohó álmokkal, illattal tele . . . Abrándkar okban tikkadó virágok A vágyódásnak lázas éjjele. Ifjú leány ül a tűz fényében, Kiesi kezében egy arckép pihen; Csókolja hosszasan — könyörgő szemekkel, Hiszen nem látja senki, senki sem ! Beszél a képhez lázas suttogással; /Szeretsz? . . . szeress! ... és elfúl a szava Csókos ajkának selymes, forró hangját Mohón felissza a nagy éjszaka! Szeretsz? .. . szeress!... és becsukott szemekkel Álmodik lázas, csodás álmokat, A haja aranyfátyolként elomlik S az arca boldog mosolyra fakad! . . . Fehér szoba, az illatos kis fészek Suhanó gyásszal, sóhajjal tele . . . S az álmok felett győz a valóságnak Bánatfakasztó ködös reggele. T. Pap Ernua Diákkoromban s így természetesen a tánciskolában ismerkedtünk meg. A dolog úgy történt, hogy egyszer későn találtam érkezni. A párok már fölálltak a négyeshez, csak ő ült, mint árva gólya egymagában a sarokban, buzgón ropogtatva valami sárgacukrot, hogy legalább ezzel édesítse a négyesből való kimaradás keserűségét. Amint beléptem, mintegy vezényszóra az összes szemek rám vetették gúnyos tekintetüket s mintha igy szólnának : — No te hires ! most vagy kimaradsz, vagy a szürke veréb lesz párod, a kettő közül választhatsz. Blamage volt ez igy is, úgy is. Pár pillanatig megdöbbenve állottam, de azért dacosan néztem vissza, magamban gondolva : — Azért is fogtok ti még bomlani érte; azért vagyok én eminens, hogy ha akarom, a szürke verebet is paradicsommadárrá változtatom. Ezzel mosolygó arccal, katonás léptekkel tartottam feléje, meghajoltam eiötte, mire ö pillanat alatt eltüntetve a szopogatott édességet, gyorsan folállott és boldogan fűzte karját karomba. Ez éjjel már éo is a sétatér felé mentem haza a tánciskolából, holmi diákok, legolcsóbban szoktuk egy kis angol cirkálom segítségével a rózsákat vásárolni s másnap este már a szürke veréb keblét díszítette a leguagyobb rózsacsokor. Ettől kezdve nagyon gyorsan ment a változás. A szürke veréb hamarosan körülrajongott királynő lett, az eminens diákot pedig csak a vizsgák rohamos közeledése mentette meg a bukástól. * Már rég elfelejtettem a tánciskolái epizódot. Egész nap lótottam, futottam, mig végre indekszszel kezemben, mint újdonsült gólya szerény hónapos szobám rozoga kanapéján végigdőlve, igyekeztem fáradalmaimat kipihenni s nyugodni a frissen szerzett babérokon. Már-már szundikálni kezdtem, mikor nagy robajjal nyílik az ajtó s belép rajta — óh nem a végrehajtó — hanem egy igen kedves pajtásom s boldogan kiált föl: — No most már éa vagyok a világ legboldogabb embere! — Hja, felelém, a beiratkozás bizony sok vesződséggel jár s magamtól tudom, mily boldogság túl lenni rajta. Milyeu szakra iratkoztál ? — Semmire, nem is iratkozom, sokkal nagyobb boldogság az enyém — Csak nem a főnyereményt ütötted meg ? — De még annál is sokkal többet nyertem, a legszebb, a legünnepeltebb lány szerelmét és kezét nyertem el s most boldog vőlegény vagyok. — E* ugyau elég korán történt, de legalább ki az az »Ö«. ha szabad tudnom? ismerem? — Hogy ismsred-é ? Hát ki nem ismeri a városban Liber Katát ? az ünnepelt szépséget, a bál királynőt, a . . . a . . . — Te, csak nem a tánciskolái szürke verébről van szó ?
