Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-14 / 37. szám
NAGYBANYA ÉS VIDÉKE 1913. Szeptember 14. A szerény, bár biztos megélhetés elvesztette vonzó erejét. Egész társadalmi osztályokon erőt vett a könnyű megélhetés utáni vágy, s a túlhajtott igények, beteges versengés és általános elégedetlenség karjaiba dobják magukat. Elégedetlenség és .a fennálló rend ellen irányuló felforgató eszmék kapnak lábra majd minden országban. Rendkívüli és fájdalmas időket élünk. Mindenütt zavar, mindenütt nyugtalanság, minden kérdésessé van téve. Külön vagyunk válva, úgyszólván, minden téren. Vakmerő vállalatok, vétkek, bajok özönébe merült az emberiség. Sivit e veszedelem végig édes hazánkon is, mint viharmadár vészkiáltása — p-:ut az ég lecsapó menykövének sistergése, odasujt a lelkünk közepébe s megrettent, ijesztő dobogásra késztet. Hála Istennek, éleslátásu vezéreink meglátták ezt a fenyegető veszedelmet, odakiáltották a nemzetnek, hogy vissza! — ez az ut sírba visz! Nézzétek az ős Babilont, a régi hatalmas római birodalmat, ezeknek a sírjába jutunk, ha minden gondolkodás nélkül az időszaki szennyes áramlatokkal engedjük sodortatni tova magunkat és átengedjük életünket a tévedéseknek. Fölpezsdi- tették hát zsibbadt tagjainkat, életet leheltek belénk, megtanítottak egy uj küzdelemre. Hitet, reményt öntöttek lelkűnkbe egy jobb jövő után. És ma már ott vagyunk, hogy ebben a háborgó világban, hol elv és érdek, meggyőződés és haszonlesés, önzetlen nemes törekvés és rideg kalmárkodás, halni tudó hűség és hitvány árulás annyi gátat emelnek emberek és emberek közé : a mi szövetségi gyűléseinken, mint hajótöröttek a mentő szigeten, találkozunk, egymásra ismerünk s mintegy kitisztulva, megszentelődve, barátságosan kezet szoríthatunk és föllelkesítjük egymást a további harcra az élet fontos és nehéz küzdelmei közepeit, hogy összetartással, az erők egyesítésével dolgozzunk, fáradjunk, küzdjünk s hogy szent áldozatot is hozzunk a hazáért, a népért, a magyarságért, a magyar nemzeti megemberelésért. Meg vagyok győződve, hogy csakis a szövetkezetek képesek magukba szedni az emberiség összetört reményeinek maradványait, amelyek aztán az ő befolyása alatt megújulnak, újra élnek. Nagy gondolatok, a magyar haza szeretető, a nép ügyének felkarolása és a népjólét előmozdítása egyesítenek és lelkesítenek bennünket. És lehet-e szebb, dicsőbb küzdelem, mint dolgozni sokadmagáért, hogy kevesebb legyen a hazai földön a gond — kevesebb a mi fáj. Vért és életet, hazáért és emberekért köny- nyen és szívesen áldozunk ... ha kell a vitézség csodáival szolgálunk a bámuló világnak, de erkölcsi győzelmekre legtöbbször gyengének bizonyul a mai anyagias világban a legnagyobb hősiesség és legerősebb férfiakarat. (2) 37. szám tegyünk, mert ha látják a muszkák, hogy nincs a városban honvéd, akkor szabadon eresztik főbíró uramat, azt mondták. — Én nem megyek — szólt az agg nő határozottan — nem hagyom a fiaimat. — Én sem megyek — felelte tétován a fiatal asszony — hogy hagyjam az uramat ? A kis Iza karjára vette bábuját és csendesen megfogta az anyja kezét,— Atyuska azt parancsolta menjünk, megyünk anyácska ? kérdé komolyan. A fiatal asszony, ránézett, s nem habozott többé : — Menjünk Mihály . . . A két úri nő zokogva borult egymás nyakába . . . — Siessünk, nagyasszony, siessünk — es- deklett a paraszt. Szótlan egyenesedett föl a fiatal anya, s a szekrényhez lépett, köpenyt véve ki a gyermeknek és magának. Mikor kitárta a gazdagon megtelt sifont, balsarkáöan jókora ládácskát pillantott meg; arany, ezüst marhái, kösöntyűk, násfák voltak abban fölhalmazva, meg egy «strimfli», szerető gondoskodással gyűjtögette benne a magyar aranyakat, ezüst húszasokat Izácskának stafirungra. Nem, ezt nem hagyja az ellenségnek. Leakasztotta a pince kulcsát és fölvett a fiókos «komótról» egy sárga réz-gyertyatartót, szép hosszú szál faggyú gyertya volt benne, intett a béresnek, hogy hozza a lecsukott ládikát, s emelt fővel, de izgalomtól remegve ment az oszlopos tornácon végig a pince felé. Nagy, tágas pince volt a nemesi kúrián; jobb kézre magányosan állott a kisebbek között egy hatalmas, szintén borral telt hordó. Bár a kultúrának alacsonyabb fokán állanak a balkán háború szereplői, megdöbbentően igazolják ezt az igazságot, mert mig a közös ellenséget hősi elszántsággal verték ki sánczaikról, addig a saját kapzsiságukat nem tudták legyőzni. Háború nélkül is mindent el lehet veszíteni, el lehet vérzeni, tönkre lehet menni. Talpunk alól a földet, szánktól a mindennapi kenyeret veszik el lelketlen, hazátlan üzérek, ha nem bontakozunk ki rongyainkból, ha nem állunk őrt a magyar föld mellett, ha nem kelünk védelmére, ha, engedjük, hogy kiszipolyozzák pénzéhes konzorciumok a védtelen magyar föld népét, ha engedjük, hogy a szegény nép vándorbotot vegyen kezébe, fájó szívvel, de lelkében a legnagyobb elkeseredéssel búcsút mondjon a szülőföldjének és elvitorlázzon más világrészbe, hol az embert és munkáját többre becsülik, jobban értékelik, mint itthon. Ismerek községet, ahol mostanában naponként átlag 3—4 útlevelet állítanak ki s ugyan- ennyien szöknek ki Amerikába. Törődni kell a néppel, vezetni, irányítani kell a népet, de ám enni is kell adni, nyomorúságán segíteni is kell, mert a nyomornak nincs jogosultsága a földön. Egy kiváló francia áliamférfiu azt mondta, hogy az állam egy olyan üzletember, ki mennél tékozlóbb, annál jobb üzleteket csinál. Van benne valami. Ha a pénzfelen kisiparos kapna egy gé- pecskót, vagy a sorssujtott kisgazda egy kevés uzsoramentes kölcsönpénzt ilyen Ínséges időben mint a mostani is, könnyen segítene magán, jobb kedvvel dolgozna és könnyen fizetné az adóját is. De egy pénztelen ország csak egyre jobban elkoldusodik. Az árvizsujtotta vidékeken pedig a hitelszövetkezetek által már eddig is nyújtott rendkívüli kölcsönök nélkül tisztán földönfutókká lettek volna a szegény károsultak. Ezeket kell megszívlelni és megfontolni még pedig sietve, mert ezek a szomorú állapotok már egészen a körmünkre égtek. Nem határrendőrökkel kell megakadályozni a kivándorlást, mert a szurony csak félelmet és elkedvetlenedést okoz és csak éppen a vérvesztésre alkalmas, de nem arra, hogy egy általános nyomornak orvoslója legyen. Az elkedvetlenedés és elkeseredés, mely népünket elfogja, látva azt is, hogy a hatóságok, melyekkel érintkezik, a legritkább esetben lépnek fel, mint barátai, de legtöbbször minden ilyen érintkezés az ő részéről áldozatokkal jár, nem is említve a hivatali önkénykedést és túlkapásokat, a népben azon téves hitet kelti, hogy neki itt mindenki ellensége, az ő javával itt nem törődik senki. Szociális gyógyszer kell, hogy kézzelfogható- lag lássa a nép és meggyőződjék, hogy ez az ö számára készült. Szociális akció kell, mely enyhítse a sorscsapásokat és gyógyítsa a sebeket. — Gördítsd el azt a hordót — parancsolta a nagyasszony. Az izmos öreg neki vetette vállát, s mint pelyhet tolta odébb, a nehéz terhet. — Vedd elő az ásót és csinálj gödröt ennek a ládának. A béresgazda engedelmeskedett. — Nézd Mihály, te mindig hűséggel szolgáltál minket, még a boldogult ipám uramat is; ha velünk valami lenne, az urammal ... — itt elcsuklott az erős lelkű nő hangja — e szekrénykében van minden kincsünk, legyen a tied akkor, egyedül te fogod tudni kívülünk, hol van. Mihály fölemelte becsületes, őszes fejét: — Isten adja, hogy a nagyasszonynak vegyem ki — mondá őszinte hangon. Gondosan leeresztette a ládikót, a vájt üregbe, befedte földdel és ráhengeritette a boros hordót őrzőnek. A lovak már prüszkölve kapálóztak az udvaron . . . A nagyasszony ölbe kapta gyermekét és még egy fájó pillantást vetve a kedves háztájra, hol annyi boldog, nyugodt napokat töltött, fölhágott a kocsira . . . Pár perc múlva a négy fekete, mindmegannyi veszett sárkány vágtatva rohant tova a tanya felé a hepe-hupás dűlő utón. * Már harmadik reggel virradt a nagyasz- szonyra, a barátságos, fehérre meszelt tanyai házban. Már harmadnapja, hogy nem vetkőztek le, s a piros purdelin ruha ráizzadt fektében Izács- kára. Nem vetkőzhettek le, mert úgy jöhet, högy Szociális tevékenység kell, mely szegény társadalmi osztályok fölsegitésén és talpra állításán dolgozzék. Sajnos de a régi középbirtokos osztályt se feltámasztani, se megmenteni nem lehet. Ezek a jó urak csak védeni tudták hajdan a hazát, amig védhették, de ma már, amikor okos gazdálkodás és takarékosság vált szükségessé — nem tanulták — nem tudják s szédületes gyorsasággal tűnnek le a nemzet egéről. Nem is itt akarunk mentő akciót kifejteni, ha ám nekik tetszik, jöjjenek utánunk, jöjjenek velünk: a szövetkezetek meg akarják menteni azt, amit még lehet, a köznépet megmenteni a nincs- telenségtől, a sorvadástól, a koldusbottól. Öntudatos, életképes középosztályt akarunk teremteni, aki meggyőződésének erejéből táplálkozik és nem engedi át egykönnyen jussát, igazát, javait porkolábok lelketlen hadának. Meg akarjuk akasztani a guruló fillért, kötözni akarjuk szakadó porcait a hazai földnek. Azt akarjuk, hogy belássa a nép, hogy az élet nem élvezet, hanem kötelesség, melyet elutasítani nem szabad, melynek főöröme, hogy azt a legkisebb részletekig férfiasán teljesítjük. Sajnálkozás, sopánkodás semmit sem ér, ha sikert akarunk, dolgozni kell. Korunk társadalmi báját nem kóros miazmák okozták, hogy annak továbbterjedését különféle óvintézkedéssel vagy elszigeteléssel megakadályozhatnánk s igy magát a kórt megszüntethetnénk. A megromlott és megrontott vérben van a hiba. S ha még idejében a veszettség kitörését beoltásokkal meg lehet akadályozni, akkor kell, hogy legyen orvosszer, mely a társadalmi bajokon, melyek népek és nemzetek romlását, sőt bukását is okozhatják — segítsen. No jó, ez az orvosság a szövetkezetek kebelébe van letéve. Miért van még mindig sok baj és veszedelmes kórtünet társadalmi életünkben, mert sokaknak nem kell a szövetkezet, mert túlfokozott igényeiknek, önző céljaiknak nem kedvez, ezért számüzvék aztán az életből a szép erények, ezért nyög a társadalom a sok baj, békétlenség és nyomorúság vas igája alatt. Ha élni és boldogulni akarunk, egész súlyúnkat át kell vinni a szövetkezetek kebelébe, nincs vesztegetni való idő. A szövetkezetek emelik az összetartozóság érzetét, erősitik a polgárok önérzetét és az embereket egymásnak szóval és tettel való támogatására serkentik, amint az az ember természetének, társas életre termettségének és a keresztény felébaráti szeretetnek legjobban megfelel. Bátran, fölemelt fővel vallhatjuk, hogy a szövetkezel az a nemes intézmény, amely a magával meghasonlott emberbe önbizalmat csepegtet, a nem lesz idő öltözésre, ha menekülni kell tovább ; a lovak éjjel-nappal hámban álltak, minden percben indulásra készen. Izácska szótlan komolysággal üldögélt bábujával ölében, s a nagyasszony kétségbeesetten nézett ki az apró ablakon az országutra, ha nem jön-é az ura, vagy hirthozó tőle? De semmisem látszott, csak a feneketlen sár mindenütt és a szél lerázta sárguló ákác levelek. Ma reggel, mintha lovas ember nézett volna körül a dombon, azt hitte staféta a városból, de ez is eltűnt a cserjésben, talán másfele ment. Halkan nyílott az alacsony ajtó, a vén gazdasszony Marisa — aki már 16 éve volt a tanyán az apró jószágnak, tyúknak, libáknak koronázatlan királynője, s közbecsülésnek örvendett kipróbált hűsége révén — fényesre súrolt pléh tálcán hozta a reggelit, tejet, vajat, fehér cipót, ami került a háznál. — Jó reggelt adjon Isten nagyasszonynak, kis kisasszonynak — szólott igaz szívvel — itt a friss reggeli, tessék jó étvággyal falatozni, ma biztosan kapunk üzenetet a nemzetes úrtól, mert galambbal álmodtam, úgy ám! A nagyasszony nyájasan felelt a vén cselédnek s leültek a festett fenyőfa asztalhoz; az úrnő tiszta, szakasztó ruhát kötött Izácskának ála alá, szervéta gyanánt. De alig fogtak evéshez, sápadtan nyitott be Marisa: — Hamar nagyasszony, feküdjön az ágyba — szólott fojtott hangon — kisasszonyka bújjon az ágy alá! Feleletet sem várva bontotta az ágyat, s mintegy beleemelte az ijedtségtől elalélt nagyasszonyt. Izácska ösztönszerüleg engedelmeskedett a szokatlan kívánságnak, komoly kis arcán
