Nagybánya és Vidéke, 1911 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-24 / 52. szám

1911. December 24.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

52. szám. (3)

lanul kavarognak a bérces hazánk talaján termett savanyu vizek Kár. hogy a fogyasztás rovására, drágán a vendéglős asztalára.

Vajha az amerikaiak sorra ízlelnék ásványvizeinket, bizonyára nagyobb kivitelünk lenne belőlük, mert kitűnőek, legnagyobb tért hódit a Saxlehner keserű vize, mert van reklámja, New York kereskedéseiben is árulják Üniádi-nak ejtvén a Hunyadit.

Egy nagy Vulcán, vasember ötlik a szemembe, 50 méter magas vasszobor. Kalapáló dologban van ábrázolva a hosszú, nagy legény. Titáni alkotás valóban az egész kiállitás. Lóth szobra sóból, Mefisztó-é kénből. Ezeknél azonban érdekesebb az öt tonna súlyú aranytömb, legnagyobb amit valaha találtak. Nagy vagyon.

Minden a földszinten van, jó az áttekintés. Ami ide tartozik még, földalatti vasúttal van összekötésben. Ha fölülünk a kocsira, bányába jutunk, ahová nem jutnak el a nap sugarai. Aláfurtak a föld gyomrába. Gyakorlatilag látjuk az arany, ólom, réz és szén kiaknázását, az elraktározott meleget. Itt szénporos emberek lapátolnak, ott kőolaj bugyog, amott hasítják az ércet rejtő kősziklát.

Az amerikai élelmesség egy vendéglőt varázsolt oda, ennek a falai szénből vannak, bányalámpák terjesztik a világosságot, a kiszolgálók bányász öltözetben vannak, szóval, érdekes.

A bányászati eszközök fúró gépek, a bánya- világitás, a biztosítási előkészületek, a forgalmi eszközök, az ércmosáshoz, a kövek feldolgozásához szükséges minden eszköz szemünk elé kerül ebben a bányászati nagy palotában.

Látjuk a sok ásványt, ,a drágakőtől az utcák burkolatainak az anyagáig. Elénk, csillogó színekben látjuk azokat; a hány szint a föld kigondolt, az mind meg van itt Arany, ezüst, só. agyag, égő anyag, ki győzné előszámlálni a föld gazdagságát. Arany, az a bálványozott ásvány, melyből Mózes borjúja készült, az a bűvszer, csábitó anyag, melyért az emberek annyi sok jót és rosszat követnek el, hosszan futó vastag erekben van meg, csak kiszedni kell, olvasztani, formába önteni, hogy kevés kivétellel, mindent kapjunk érte, mindent veszíthessünk miatta, életet, becsületet. A világon sehol sincs annyi arany, ezüst, vas, szén és földolaj,*) mint az Egyesült Államokban.

Az újkori bölcsek kövének, a tudományos köröket foglalkoztató titokteljes rádiumnak a kisugárzó erejével való próbákat mutatják be egy helyen. Nagyon érdekes. Fényt, villamosságot és meleget varázsolnak ki a csodaszerből. Az uj fémnek, sugárzó anyagnak a csodás tulajdonságai ismeretesek Curie francia tanár, 1904 évben fedezte föl, azóta világhíres a neve. A becsületrendet sem fogadta el, mert azt méltatlanok is kapják, kijárhatják maguknak, mig az ő atyja és nagybátyja, nagytudományuk dacára sem kapták meg. A hires vegyészt egy teherkocsi gázolta halálra Párisban 1906 ban.

Az ásványok értékesítése, ipari felhasználása, szóval, ami csak itt lehetséges, megmutatnak szívesen, terjedjen a hegyisme, tudomány, szerezzünk arról fogalmat, amiről eddig nem volt. Ha jól emlékszem, itt láttam az egy öl magasságú üveg palackot, melynél nagyobbat még nem fújtak.

A természet érdekes termékéből az aszbesztből, több gyakorlati értékesítés van. Már az ókorban tudták azt, hogy az aszbeszt nem ég el. Mausolust a mausúleumában aszbeszt takaróba tétette az Arte*) A földolaj, bár már régen ismerték, alkalmazni csak 1859-ben kezdették.

Ott széttiporták hitem romjait is.

Csak itt lelem föl még nyugalmamat.

Beh jó itten az álarcot ledobni,

Mit megszokás gyáván rámkényszerit, Önkéntelen mosolyba rejtegetni Szivem emésztő szenvedéseit.

... Itt az vagyok, mivé az Isten formál. Hangulatok és eszmék embere Künn az életben öntudatot kínzó Árnyakkal kuszálják lelkem tele.

Ott künn a lét sekélyes, szürke átján Ezernyi rejtett szírt roncsol, sebez,

Mig álmai közt lelkem azt hiszi,

Virágos, védő part mentén evez,

— Mintha magasztos munka vón’ sebezni Szivet, amely már úgy megszenvedett; Mintha egyéni díszben tán emelné : Mellőzni egy törekvő szellemet.

Most már tudom, hogy árvaság a sorsom. Nyomasztó súlyát büszkén viselem,

Hogy végzetem az átlagból kitépett Szomorú, szent elégtétel nekem.

Itt, e magányban Géniuszom szárnya, Fehér paizsként óvva eltakar.

Dobálja felém köveit az élet,

Csak el ne hagyja lantomat a dal !

Hangulatjáték.

>A világ csak hangulat.«

Reviczky.

misája. V. Károly azzal mulattatta vendégeit, hogy aszbesztből készült asztalterítőit és kendőit a tüzbe dobatta s azok nem égtek el.

Rapszódia*

Liszt Perenczről.

— Irta: Kornai István. —

Csoda-tornyot akartak az ős Babilonban,

Hogy a földrül az égbe elérjenek onnan.

Vala sok fajú, nyelvű a nagy sokaság:

Leve zűrzavaros, bomlott a világ.

Összhang, örök Isten, homályba tűnél —

S befújta a tornyot a por meg a szél.

De kivillan az égbül az isteni szikra,

Lesugárzik a földre örök csoda titka,

S lesz a fészke egy emberi szív közepén . . .

A világra kiárad e napból a fény.

Belőle varázslatos égi erő,

Szférákbeli hang, zene szárnyal elő.

Ezt visszasugárzod a földi lakókra,

Oh Liszt, te világ uj memnoni szobrai

Magyar valói, közöttünk szüleiéi.

Apád volt Észak és anyád a Dél.

Germán volt benned bár az eredet,

De a magyartól kaptad lelkedet.

Csak iskolás korodban tanulád Nyelvünket, ezt a legszebb muzsikát.

De lényeddel teljesen összehangzó A bájos, zengő s hatalmas magyar szó.

S a bús, a méla dal,

Mely könnyeket kicsal,

A szivet rázó ős magyar zene,

Melynél nincsen, mi szebben zengene:

Mágusi lelkednek volt jobb fele.

Ez szítá benned a tüzet,

Ez érlelt, táplált tégedet.

Oh, ez adott sas-szárnvakat.

Ha lobogó láng elragadt,

S bejártál annyi sok országot,

Hogy megbüvöljed a világot.

Szűk volt Weimár hercegi udvara,

A germán néked oly kevés vala.

Imádtad az egész emberiséget:

Neki áldoztad isteni lényed.

Boldog voll Paris és bcldog volt Róma,

Ha lángleked ott megz' ndülve szóla.

De mit tanultál gall s olasz szellemtől,

Azt visszaadtad százszor kincseidből.

Akárhogy fénylenek a csillagok :

A Szinusz annál jobban ragyog.

Chopin merengő, lágy ábrándozása,

Wagner hatalmas, zugó harsonája Te általad vált nagygvá mindenütt . . .

Úgy látjuk a hegycsúcsot, a nap ha rája süt.

És te sugaltad Berliozt,

Hogy a Rákóczi-indulót,

A népszabadság legszebb himnuszát Népek szivébe varázsolja át.

Közkincse a világnak azóta A föld kerekén ez a nóta.

Megzendiil a zongora húrjain át,

A kardok acélja hallatja szavát,

* Felolvasta a szerző a »Nemzeti Irodalmi Társaság« 1911. dec. 14-iki felolvasó-estéjén.

Megfagy a vérünk, lelkünk jég hideg.

— Éles kin hozza szivünk reszketésbe,

Majd érezzük: mint lankad lüktetése;

Kihal a hit; — nincs egy gondolatunk ;

S feltör a vád: miért élünk?... Miért vagyunk?

S vannak pillanatok,

Ha valami nagy, mélyebb öröm ér,

Ilyenkor a nap is szebben ragyog !

Ereinkben kéjjel lüktet a vér . . .

Ha annak, mit a sors nyújtott nekünk Vádolhatlan szívvel örülhetünk,

Ilyenkor minden, minden: elragad!

Szivünk mélyén virágerdő fakad.

A boldogság jobbá tesz, fölemel,

Megnyílik lelkünk, mint virágkehely.

S az újraéledés éltető lángja,

A föltámadt hit illat-imádsága.

— Ha győzelmet vesz az öröm az árnyon, Hangulat minden ezen a világon!

Óh hányszor tör reánk oly pillanat, Mely a lélekre ónfelhőt térit.

Mikor az is fáj, hogy ragyog a nap . . . Ily pillanat örvénye elmerit Élő reményt és bizó, mély hitet,

Ti vagytok . . .

Beh sok dalomnak vagy forrása, — fénye Te kis falum áldásos, hü magánya,

Hogy átölel itt a Szép — és a Béke.

Égi lázt itt nyer álmaimnak szárnya,

Itt minden vonz, amit szemem befuthat, Rejtett színekre érzek, — rátalálok S amint imádságos erőre gyulnak : Lelkemben egyre fölszitják a lángot.

De mindhiába ily föl-lángolásom,

Életre vásznam én nem kelthetem. Ösztönző, sok-sok ihletett látásom, —

Mit fölivott itt Szép-szomjas szemem;

— Színek és formák, fény- és árnyhatások Uralmából száműzve mindörökre,

Megrendül a föld. dörög ágyú, süvít a golyó... Elsöpri a zsarnokokat ez a szent csata-riadó!

Bűvös hangszer a zongora,

S te voltál legnagyobb ura.

Nem-volt az a hang világegyetembe’,

Amit ki ne csaltál volna belőle.

Mint szellem az éjben Sötét feketében :

Úgy hajladozott Sudár alakod

A zongora mellett lebegve, suhanva,

Varázslalot űzve, te ég csoda-papja.

Mintha a zongora mindegyik húrja Volna e föld sok táviró huzalja,

És benne rezegne ezernyi bubánat,

Vágya, epedése egész e világnak:

Ez érc-anyagon úgy uralkodál,

Ennek az ércnek te lelket adál!

Hej, de ha szivedből a te dalod áradt:

Megigézted az embereket, leigáztad.

Mint Orpheus éneke éltet újítva:

Dalodra megindul a kő meg a szikla.

Csermák, Lavotha, Bihari hegedűjét,

A magyar hegedű minden heve-lűzét,

S a citera, cimbalom ércein át Erdő-zugást, tenger viharát Belevitted a zongora húrjaiba, —

Föléled a holt is a hangjaira.

Csodaszépek dalaid s rapszódiáid,

Ennél gyönyörűbbet emljer sohsem áhit.

A magyar zene isteni bája s erélye Bennök nemesül, forr tiszta tökélyre.

Teneked kellett világra születned.

Hogy a mi zenénket, e mennyei nyelvet,

Melynél te sem ismertél ragyogóbbat,

Szivébe nyugatnak örökre belopjad.

A hideg nyugatot s a tüzes keletet Oh, te álröpülöd, óh, te átöleled!

Dalaid igazolják, mik el nem enyésznek,

Hogy a dal. zene legnagyobb égi művészet.

Sokat mond a beszéd, de a dal, zene mindent; Megértjük a szóban az embert, de zenében az —

[Istent!

Színház.

A héten három estén is megpihenhettünk az operette léhaságokon érzett bosszúságok után. Drámát általában ez évadban aránylag keveset láttunk, úgy, hogy jól esett már az a hir is, hogy a Leányvásár szombatra hirdetett előadása technikai okokból elmarad, helyette pedig az Utánam c. dráma kerül színre. Bár a Királyszinház nagysikerű operettjét, Jakoby —Bródi—Martos Leányvásár-ját is kíváncsian várjuk. Tudomásunk szerint hétfőn karácson első napján lesz benne részünk.

Kedves gondolata a direktornak az, hogy karácson vigíliájára délután A kis lord-ot játszatja el, a kis Liliké parádés darabját a bizonyára nagy számban egybegyülendő gyermekeknek. A bájos, poétikus darab igazán alkalomszerű. ~ >

Az elmúlt hét referádáját a szombaton megismételt Martos—Rényi operettjével, A kis gróf-fal kezdjük meg. Az elsőhöz hasonlóan jó előadásban élveztük végig, mely sok tapsot hozott Neményinének, Komáromynak, Szelényi Emíliának, a férfiak közül pedig Reményinek, Gáspárnak, Csákynak.

Kötött kezekkel, vágyban égve állok,

Hol minden : színbe, hangulatba szőve !

Hűséges lantomon formálom olykor Azt, ami lelkem mélyén istenibb,

Amit hitemben az élet lerombol,

Fölépitgetni mindig ő segít . . .

S 8 az ecsetre nem féltékenykedne,

Átölelve egymást testvérlánggal,

Életutamnak kettős célt teremtve, Könnyebben küzdenék tengernyi árnynyal.

De Múzsám testvérvágya mindhiába!

E szent testvérrel végzett rég a Sors; —

E kegyetlen vétóját arcomba vágja:

Néked nem is elég az, hogy dalolsz ?!

— És nemtőm, védőm átölel a dalban,

De szárnya sokszor lankadottan ledül,

Hisz ólomnehéz árnyak sürü rajban Húzódnak éltem ősvényén keresztül.

Lantom ! — S falum szépséges hű magánya, Ti vagytok nékem az élet, — az üdv! Bennetek enyhül lelkem árvasága,

Mióta már minden remény letűnt,

A szent természet ösztönöz dalokra S ha sorsom rossz csillag alatt fogant,

De álmok nélkül, Hittől megraboltan,

Nem volna-e még százszor átkosabb ? !

Kitűzött utamon . . .

Elfáradt a lelkem ; vágyom már pihenni. Meddig is bírok ily elnyomva küzdeni ? Hitemet veszítve pengetem lantomat; Csodálom is, hogy még csendülő hangot ad.

Nem teremtett a sors durva küzdelemre. Bántó tekintet is bele-tört szivembe.