Nagybánya és Vidéke, 1911 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-10 / 50. szám
Nagybánya, 1911. December 10. — 50. szám. XXXVII. évfolyam. NAGYBANYA ES YIDEKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK UVIXINnD ZEHNT VASÁRNAP V V-'- « Előfizetés' vre 8 K. Félévre 4 K. FEgyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos ; Révész János. Szerkesztőség s kiadóhiv * ■ ■ ■ ■ =r.r- ■ TELEFC Felsőbányai-utca 20. szám alatt. IGYBÁNYA 18. SZÁM. ■ ----------— Jegyzetek a hétfői közgyűlés jegyzeteihez. A »Nagybánya« legutóbbi számában megjelent vezércikk egyik részét szórul-szóra idézzük: »Bernát az iparvasut létesítésének vajúdása idején ajánlatot nyújtott be a városhoz, hogy ő az iparvasutat a város által készített terv és költségvetés alapján a maga költségén kiépíti, a városnak harminc éven át igen olcsó árakon fuvarozza a fát s harminc év múltán minden elenszolgáltatás nélkül az iparvasutat a város tulajdonába bocsátja. Azt is tudjuk, hogy Bernát háta mögött ez ajánlat tételénél városunk igen előkelő és pénzes emberei állottak, tehát ideáját reálisnak, életrevalónak tartották. A város tengelyen való fuvarozásnál 2 K 20 f—2 K 50 f-t fizet egy szekér fáért, Bernát szállitottta volna a fát 1 K 20 fillérért. Tehát azt a célt, melyet a város az iparvasut kiépítésével el akart s el akar érn;, elérte volna a Bernát ajánlatának elfogadásával is. S ha ezt elfogadta volna, nem kellett volna már ez ideig is mintegy 440.000 koronát az iparvasutra elköltenünk s nem kellene arra még igen tetemes összeget áldoznunk a jövőben is. S ez az ajánlat, mely okos is, életrevaló is s a városra nézve nagy előnyökkel járt volna, még csak a közgyűlés színe elé sem került. Megrekedt az erdészeti bizottságban, hol agyonütötte azt a Bernát név, jóllehet a Bernát névtől előkelő urak sem idegenkedtek, mint csöndes vállalkozó-társak, de okuk sem volt az idegenkedésre!« Nagyon súlyos vád az erdészeti bizottság ellen. Arról van szó ugyanis, hogy a nevezett bizottság legalább 440 ezer koronáig károsította meg a .várost. De hát valóban igy áll-e a dolog? Valóban oly lelkiismeretlenek vagy tudatlanok az erdészeti bizottság tagjai, hogy nem akarták, vagy nem tudták a kérdéses ajánlat előnyeit fölismerni? A feltett kérdések megoldását nagyon könnyűvé teszi ama körülmény, hogy Bernát- nak az iparvasut létesítésére vonatkozó ajánlata soha sem került az erdészeti bizottság elé. Sőt ha jól vagyunk értesülve, egyáltalában nem is nyujtatott be a városhoz. Cikkíró urnák különben halvány sejtelme sincs a városi bizottságok hatásköréről. Csak tájékozatlanságának tulajdonítható ama naiv állítása, hogy Bernátnak állítólagos ajánlata az erdészeti bizottságban megrekedt. Aki foglalkozik a városi ügyekkel, annak tudnia kell, hogy a bizottságokban semmi sem rekedhet meg, mert azokon mindig a polgár- mester vagy helyettese elnököl és ha a bizottság valamely határozata megreked — amiről tudomásom nincs — akkor az csak a polgár- mesternél vagy helyettesénél reklamálható. A vezércikk egyik pontja következő: »Hiszen a közgyűlés még arra sem volt kiváncsi, hogy Bernát Dezső ajánlattevő alánlatát felolvastatta volna, hogy azt megismerje, Pedig, hogy az ajánlat nem lehetett a városra előny-nélküli s hogy a komolyságot éppen nem nélkülözte, már az is garanfirozta, hogy azt az erdészeti bizottság egylnngulag ajánlotta elfogadásra« És az első idézet utolsó pontjában mégis azt állítja, hogy Bernátnak az iparvasut építésére vonatkozó ajánlata azért rekedt meg az erdészeti bizottságban, mert a Bernát-név ütötte agyon. Hol van itt a logika? Ha cikkíró ur arra kiváncsi, hogy Salamon Márton ellen annak idejében miért nem indíttatott eljárás, azt ajánljuk neki, hogy nézzen utána, mi történt ama jegyzőkönyvvel, melyet az erdészeti bizottság kiküldött tagjai számos tanú kihallgatása alapján fölvettek és az illetékes helyre juttattak. Bernát Dezső személye ellen, nézetem szerint senkinek sincs kifogása, amit az is bizonyít, hogy — mint a »Nagybánya« hírek rovatában olvasható — »a városi téglatelep bérletét Bernát Dezsőnek adták ki«. Hanem azt meg Bernát Dezső ur ne vegye zokon, hogy a képviselőtestület tagjainak túlnyomó része a város erdőterményeinek szállítása céljából épített vasút használatát nem engedi az iparvasut mentén álló fűrész tulajdonosának bérbe. Távol legyen tőlünk Bernát Dezső ur személyét gyanúsítani és nyíltan kijelentjük, hogy erre tudomásunk szerint senkinek sincs oka, de kétséget nem szenved, hogy a tervezett bérbeadás incompalibilis volna. A városnak furcsa tapasztalatai vannak a visszaélések sokoldalúságáról. Ott van például a kiselejtezett 800 drb talpfának az iparvasútnál történt fölhasználása, amely talpfamennyiséget okvetlenül ki kell cserélni, hogy a vasút céljának megfelelhessen. A 800 darab selejtes talpfa beépítése pedig állítólag az érdekelt vállalkozó tudta és beleegyezése nélkül történt. Cikkíró urnák egyébiránt sokban igazat kell adnunk. Mindazt, amit az összetartás, a közös megértés szükségéről, az ellentétes meggyőződések iránt kellő férfias tiszteletről, a labirintusból kivezető útnak kereséséről mond, mi is aláírjuk; abban is igaza van, hogy az éles hang nyomán ott settenkedik a meggyanu- sitás. Annál föltünőbb, hogy cikkíró ur fönnebbi valóban megszívlelendő nézetei dacára a 24 tagból álló erdészeti bizottságot, meggyanúsítja azzal, hogy Bernát Dezsőnek az iparvasut építésére vonatkozó és a városra nézve annyira előnyös ajánlata azért nem került a közgyűlés elé, mert nevezett bizottságnál megrekedt. Eme következetlen eljárása eszünkbe juttatja azt a bizonyos papot, aki a káromkodás ellen tartott beszédét *b. teremtette amen«-nel végezte. Igénytelen jegyzeteinket amaz inditvány- nyal legyen szabad befejeznünk, puhatoljuk ki, hogy Bernát Dezsőnek az iparvasut építésére vonatkozó ajánlata benyujtatott-e valósággal, vagy nem és ha esetleg a mi információnk téves, ki annak az oka, hogy az állítólagos ajánlat nem kerüli a közgyűlés színe elé? Uj lángok, uj hitek... — A festőiskola kiállítása elé. — »Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy [szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik ...« • Ady E. És én hiszem, hogy valóságra válik. Ma még több a fiatalos lángunk, mint erőnk, több az ambíciónk, kifejező finomságunk, több a temperamentumunk, mint szükséges álkritikánk, ezért akartunk olyan hamar szóhoz jutni, ha másképp nem, — iskolai kiállítás keretében. Sok vita előzte meg elhatározásunkat, hangos volt a cukrászda fiatalos lelkesedéstől, mert tudtuk, hogy gyorsan fut az élet és soha sem A koldus öröme. (Keleti mese.) — Irta: Londesz Elek. — Volt egyszer Iszpahánban egy Muzaffer nevű gazdag ember, aki messze földön híres volt a szigorúságáról. Zsákszámra rejtegette kamráiban a pénzt, de sohasem jutott eszébe, hogy javaiból a szegényeknek is adjon valamicskét. Kemény szivü, kegyetlen ember volt és durván kergette el ajtaja elöl az alamizsnát kérő szegény embereket. A kincs azonban nem telte boldoggá, mert nagy zsugoriságában még többre vágyott és örökös elégedetlenség kínozta éjjel nappal. Mindig az járt az eszében, hogy mi módon szaporítsa meg a kincsét s emiatt annyira megnövekedett már a zsugorisága, hogy még a betevő falatot is sajnáfa magától. Ha nem fél az emberek gunyjától, talán még azt is megtette volna, hogy koldus módjára mástól kér alamizsnát élelemre. Zsugorisága miatt való nyomorúságában végre megbetegedett s alig volt képes megállni a lábán a nagy gyöngeségtől. Szolgáját orvosért küldte ekkor, mert nagyon félt a haláltól, jobban mondva attól, hogy itt kell hagynia a kincsét más emberek számára, A szolga találkozott az utcán egy öreg dervissel, aki éppen akkor érkezett messze földről. — Jó ember — mondotta neki — ha járatos vagy a gyógyítás mesterségében, gyere velem azonnal a gazdámhoz, mert nagyon beteg. Az öreg dervis nagyon tudós és tapasztalt ember volt s tudományánál csak a jószívűsége volt nagyobb. Azonnal engedelmeskedett a szolga kérésének s elment a zsugori emberhez. Útközben megtudta a szolgától, hogy miféle ember ez a Muzaffer s nagyon megharagudott, amikor értesült a fösvénységéről és a szívtelenségéről. A beteg ember nyögve könyörgött a dervisnek, hogy gyógyítsa meg, majd meg fog ezért fizetni neki az Isten. Zsugoriságában még a dervis megjutalmazását is az Istenre hárította, mert eszében sem volt, hogy maga fizessen meg a fáradozásáért. A dervis egy ideig gondolkodva állott mellette, majd egy csöbröt hozatott és teletöltette vízzel. — Dugd bele a lejedet a vízbe — mondotta a zsugori embernek. Meglásd, hogy azonnal meg fogsz gyógyulni. Muzaffer azonnal engedelmeskedett a dervis parancsának, beledugta a fejét a vízbe. A másik pillanatban megdöbbenve vette észre, hogy egy sivár pusztaságban, forró homokban fekszik. — Jaj, jaj I — nyögte keservesen. Az a gonosz varázsló dervis juttatott ebbe a pusztaságba s most már mit cselekedjem ? Nagy bajjal fölemelkedett a földről s megindult a pusztában, hogy emberekre akadjon és segítséget kérjen tőlük. Éhes volt és szomjazott s kétségbeesetten gondolt arra, hogy éhen szomjan fog elpusztulni ezen az elhagyott helyen. Egész nap és egész éjjel gyalogolt, mig végre kijutott a pusztából egy falucskába, ahol azután bekopogtatott az első házhoz és ételt, italt kért a gazdától. Hiábavaló volt ám a könyörgése, mert a gazda rákiáltott: — Menj innen! Ismerlek! Te vagy a zsugori Muzaffer, aki még sohasem adtál senkinek sem alamizsnát ! Ezután becsapta előtte az ajtót. Muzrffer tovább indult, házról-házra járt, de mindenütt megismerték és elkergették. Már majdnem összerogyott az éhségtől, mikor egy öreg ember lépett eléje és igy szólt hozzá: — Mi bajod, barátom ? — Éhes vagyok — nyögte Muzaffer. Az öreg ember azonnal karon fogta és egy fa alá vezette, majd leültette a fűre és egy darab kenyeret adott a kezébe, mondván: — Egyél, jó ember. Nem adhatok mást, mert magam is szegény koldus vagyok. Muzaffer mohón ette meg a kenyeret s jót ivott rá a koldus vizes bádogjából. Sohasem érezte magát jobban, mint ekkor s örömében egy pillanatra még a IJRAK nGYELMEBE! ingek, gallérok, kézelők, nyakkendők és harisnyák 7\ VtTl?]VFTí ? Felsőbányái-utcza nagy választékban, szolid árak mellett iMfta 1 Fiiu\LlÁ ss 4 szám. sb Xjapvuxls: mai «asá-naa. © oldal,
