Nagybánya és Vidéke, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-06 / 6. szám
(2) 6. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1910. Február 6. ban Kiss József, GecLövár asszonya c. szép versét. Ezt a tehetséges ifjút, mint jó szavaiét már többször volt alkalmunk hallani, ez estén mélyen átérzett szavalatával ismét jól megérdemelt tapsot aratott. Ezután Alföldy Zoltán adta elő Wieniairsky Legendáját és Dvorzsák Rondáját Berks Etnmyke urleány művészi zongorakiséretével. Alföldy a pompás cello-szólóban ismét mint kiváló muzsikus mutatkozott be, aki nagy zenei készségével játszva emelte ki Urieniawsky és Dvorzsák muzsikájának minden szépségét. Mélyen átérzett játékával elragadott bennünket, mikor az érzések minden árnyalatát művész kezével és szivével megszólaltatta. Méltó kísérője volt Berks Emmylce, akinek diszkrét kísérete hatásosan simult a gordonkajátékhoz édes harmóniába olvadva. Természetesen jól megérdemelt tapsviharral ünnepelte a művészeket a közönség, úgy hogy egy pompás humoreszket adtak még elő ráadásul. A 4. pontban Lévay Ferencz VII o. t. pályanyertes rajzát: A harang tanácsát olvasta fel Kóczy László, élénk érdeklődést keltve. Az ifjú szerző meglepő ügyességgel, fordulatosán dolgozta ki témáját, melynek csattanója az, hogy akármit tanácsoljunk a szerelmes asszonynak, még a harang szavából is azt érti ki, amit a szive sugall. Majd Németh Gyula lépett a dobogóra a közönség óriási érdeklődése közben s Zsembery Ilona urleány zongorakiséretében Gounod Faustjából és Verdi Traviátájából énekelt. Hangjának megkapó színén, hőstenorjának tömörségén és erősségén kívül, melyen biztosan uralkodott, leginkább az előadása lepett meg. Ugyanis önálló felfogással hatol bele az egyes előadandó szerepekbe s saját ízlése, meggyőződése szerint minden copfos és sablonos iskolaemlékek nélkül remekül elő adja. E körülmény mindenesetre Németh rutinos énektudásán kívül fejlett művészi Ízlésére mutat, mely a kitűnő kezdet után azzal kecsegtet, hogy folytonos tanulás utján csak csiszolódik. Zsembery Ilona kísérete bravúros volt, ügyesen fonta körül az éneket s azzal mindig a legpontosabban és legbiztosabban összhangban volt. Bálint Imre V. o. t. szavalta el ezután Vö rös- marty bájos versét: Petikét. Igazán kedves gondolat volt ennek a jó hangú kis diáknak a felléptetése, akinek ügyes előadása még sok szép sikert igér. A figyelmes rendezőség a szereplő hölgyeket gyönyörű csokorral, Alföldy Zoltánt és Németh Gyulát pedig szép babérkoszorúval lepte meg. Kedves meglepetésben volt részük továbbá a táncosnőknek: a gavallér diákoktól eredeti, festett kis táncrendet kaptak, melyeket Fábián Lajos, Takács Lajos Vásárhelyi Gyula VII. o- t. és Weisz Ervin Vili. o. t. terveztek és készítettek a főgimnázium művész tanárának Balezer Györgynek vezetésével. Ugyancsak az ő utasítása szerint készítette Fábián Lajos és Vásárhelyi Gyula a nagy táncrendet, Weisz Ervin pedig a nagy műsort. Mindkettő ott díszelgett a táncterem falán,, szintén arról tanúskodva, hogy diákjaink, akik a parketten kifogástalan gavallérok s jó táncosokként mozogtak, az iskolában komoly munkával, nagy ambícióval készülnek az életre. Mint értesülünk, a nagy táncrendnek és műsornak vevője akadt s ez a legszebb dicséret. Természetesen reggelig tartó tánc .volt a nagy munkának és szép hangversenynek méltó befejezése. A közönséget hálára kötelezte Borbás Géza és Neuberger István tanár, az önképzőkör vezetője, ezért az értékes műélvezetért. S a rendezőség minden egyes tagja is büszke lehet erre az estélyre, amely minden jelenlevő lelkét kedves emlékkel gazdagította. Román költőkből. Százhatvan oldalas kis kötet hagyta el a sajtót a napokban. Révay Károly, a mi jeles nagybányai költőnk és Brán Lőrinc gör. kath. lelkész (Szamosszéplak) lefordítottak román költőktől 64 verset. Brán 33-atés Révay 31-et. Nemes verseny, több költeményt, mind a ketten is átültettek magyar nyelvre. Nekünk Révay jobban tetszik. Brán lehet, hogy mélyebben belelát a román nyelvbe, de Révay jobban adja vissza magyarul. A kötethez Moldován Gergely irt előszót, melyet érdemes egész terjedelmében hoznunk: Volt idő és boldog idő volt az, amikor hazánkban a népek testvéries szeleteiben éltek egymással, szívósan ragaszkodtak hazánk intézményeihez és nem kívánkoztak kifelé. Volt idő, amikor a magyar szívesen beszélte a nemzetiségek nyelvét s különösen a régi Erdélyben, amiként Józsika Mária bárónő gróf Gyulai Józsefné román verses gyűjteménye is mutatja (gróf Kuun Géza könyvtárában Marosillyén) még a legfelsőbb körökben is érdeklődtek a román népdal iránt, megértették a nép keserveit és énekelték a dalt: Cäte paseri sunt in lume Toate cinä si s’alina, Numai eu n’am ce cina, Nici unde me alina. Volt idő, amikor magyar emberek Írtak románul, érdeklődtek a nyelv és népiélek kincsei iránt, lökést adlak a román kultúrának és megvetették annak alapjait. Elmula minden. A szeretet, a békességes együttérzés napját sötét felhő horitotta el éppen akkor, amikor a magyar a régi hagyományok alapján a szabadságot, a testvériséget és az egyenlőséget a törvénybe igtatta. Beállott egy káraiban megmérhetetlen félreértés s azóta bizony közéletünkben az egymásközti érintkezés hideg és sivár. Bízom abban, hogy az a felhő, amely a napot vastagon beboritotla, hogy visszatartson tőlünk minden világosságot és meleget, még el fog oszolni; eljő még az idő, amelyben hazánk nemzetiségei ismét megértik egymást s egy közös gondolatban egyesülve, lelkesen fognak együtt működni egy közös cél felé: boldogítani a szép Magyarországot. Ha nem volna meg ez a reménységünk — sokat kellene szomorkodnunk a sötét jövő miatt, amelyben annyi erő, annyi érték menne hiába tönkre, ami a hazát boldogíthatta volna. És van is elég tér, ahol a politikai küzdelemben megfásult lélek megpihenhet. Ilyen a költészet. A kagyló keblében termő drága gyöngy közkincs, értéke mindenütt egy. A költők leikéből, agyából kipattanó nagy gondolatokat egyformán megértik a világ minden zugában. Csak közvetíteni kell a nyelv utján tovább és tovább s a népek s az emberi tudás közkincseivé válnak mindenütt. Azért őszinte örömmel vehetünk minden parányi munkát, ami ezen a téren megnyilvánul és hazafias lelkesedéssel üdvözölhetünk minden munkást, aki ezen a semleges téren a kölcsönös megismerés útjait egyengeti. Bizony mondhatom, kevesen dolgozunk ezen a téren. A múlt esztendőben Bukarestben elhalálozott Dariu (Vointa Nationala munkatárs) még forditgatott Miért nem jössz . . . ? Fordította: Révay K. (Eminescu.) Nézd! már a fecske útra száll. Diófa lombja hulldogál; Dér ült a tájra, itt az ősz ! Miért nem jössz, miért nem jössz ? Oh, jöjj ölembe, légy velem, Hadd nézhesselek szüntelen ! S fejein ott leljen pihenőt Szived fölött, szived fölött. Jut-e eszedbe róna, rét, Hol játszadoztunk szanaszét? S én fogva gyönge kezedet, Vezettelek, vezettelek. A földön sok leányka van, Kinek szeme egy tüzfolyam ; De hol van annyi kéj, mosoly ? Tudom, hogy nincs sehol, sehol! Tán csillag sincsen úgy lehet, Mely beragyogná lelkemet! Nincs rajtad kívül semmi sem, Ki üdvöt adna édesem ! A természet aludni tér, Pereg a sok fakó levél; Nagy pusztaság van, itt az ősz ! S te most se’ jössz, még most se’jössz ? ... szépirodalmi dolgokat a magyarból különösen Jókai Mór beszélyei iránt viseltetett előszeretettel; Goga román költő, Madách »Ember tragédiájáénak lefordításával magának elérhetetlen érdemeket szerzett, az »Uugaria«-ban sűrűn fordítják Petőfit, Aranyt, Vörös- martyt s más kiváló remekírókat a beszélyirodalom- ból, — ezzel aztán el is végeztek mindent; valamelyes nagyobb forgalommal ezen a téren nem találkozunk. A magyar irodalomban még kevesebb munkát fordítanak a román szellem kincseinek megismerése körül. A kiváló költő és fordító Révai Károly nyomdokain senki sem halad. Most a románok sorából emelkedik ki egy lelkes férfiú Brán Lőrinc szamosszéplaki lelkész egy költői lélek, akinek ezt a verskötetét melegen ajánlom a magyar olvasóközönség figyelmébe. Több román költő - nek (V Iáhuta Cugler Matild, Naum Cosbuc) egyes jeles költeményeit adja remek fordításban Révai Károlylyal egyetemben. Legtöbbet szerző Eminescu-bö\ fordít, akinek halála 20 éves fordulóját csak nem rég ünnepelte meg a román világ, a nagy köllő szellemének minden lehető emberi elismeréssel adózván. Ez a kötet, bár szerény, Írójának megszerzi az elismerés koszorúját, mert amig egyfelől a magyar irodalmat gazdagítja, addig a kölcsönös megismerésben utat mutat, amelyen vajha minél többen haladnának. Ez volna a mi közös célunk, közös óhajunk. Kolozsvárt, 1909. augusztus 10-én. Dr. Moldován Gergely. * Összehasonlításul álljon itt Eminescutól a »Miért nem jösz?» cimü költemény mindkét költő fordításában. Miért nem jössz ? Brán L. fordítása. (Eminescu.) Lásd a fecskék messze szállnak, Lehull lombja a vén fának, Éket, pompát elvisz az ősz . . . Miért nem jössz ? Miért nem jössz ? Kebelemre jöjj el megint, Űzd el tőlem a bút, a kínt, Árva fejem hogy pihenjen Kebeleden, kebeleden . . . Emlékszel-e tudod régen, Elbolyongtunk künn a réten, S karjaimmal kedves alak Átfogtalak, átfogtalak . . . E világon vannak nők még Kiknek szeme lángokban ég ... . — Bármily szépek, bájlók azok, Nem olyanok, nem olyanok ! Szemeidnek bájos fénye Ráhuli lelkem éjjelére, Estcsillagnál szebb vagy nekem Szép kedvesem, szép kedvesem! . . . Lásd a fecskék messze szálltak, Lombja lehullt a vén fának, Éket, pompát elvitt az ősz . . . Csak te nem jössz ! Csak te nem jössz! . . . A Révay fordításai közül hozzuk még Cosbuc-nak »Hármat Uram! Elvetted mind a hármat! ...» cimü mély érzéssel megirt költeményét: Hármat Uram! Elvetted mind a hármat! . . . (Cosbuc.) Szegény apa ! Három legény fiának Egyszerre kelte harcba mennie! Lelkén ezernyi gondok támadának : Mi lesz vele! ha nincs már senkije! Nehéz a harc! Egy pillanat az élet, Még rá se gondolsz — s jön a végítélet ! Az idő .telt. Bősz harcokról beszélt A kósza hir: előre tört az ellen! De nemzetünk ujongva talpra kélt, Sálit mint egy erdő a pogányok ellen. Győzelmeinkről szólt a harci kürt, S a büszke félhold véresen ledült! Majd jött a hir: kiadták a parancsot, Jöhet haza a győztes hadsereg; S kik által küzdték ezt a hosszú harcot, Szeretteiknél hadd pihenjenek ! S a falukban nap-nap után jelenték, Hogy itt is, ott is jöttek már leventék. Szegény öreg! Örömkönnyel szemében Napestig ült kis háza küszöbén ; S mind oda bámult, hol az utca végen Három fiának megjelenni kén. De csak nem jöttek ! Aztán sírni kezdett, Nem bírta válla a nehéz keresztet. S amint szivében támadt gondra-gond, Úgy tűnt az élet sápadt homlokáról; De mégis várta: tán valaki mond Vigasztaló hirt három szép fiáról. Csak mikor látta, hogy olt célt nem ér, Ment, hogy keresse : hol van a vezér ? Vén hadfi jön elébe, s tőle kérdi: »Itt van-e Rád, az én kedves fiam ? Rád, a legelső ! A hadfi megérti, Az apa szive miért nyugtalan! S felel: »Nyugodj meg ! a te fiad jól van ! Plevnánál fekszik a legelső sorban ! Szegény öreg ! a szive tudta jól, Hogy Rád már nincsen ezen a világon ! És mégis most lesújtva meghajol, Mikor valóra vált a szörnyű álom. »Rád már halott ? megint csak kérdezi; S bár százszor hallja, — mégsem hisz neki. , * »Átok reátok bőszült gyilkosok ! Hát György fiam, a második mikor jön ?« Ne várj reá! Meghalt! Mint annyi sok, Ott nyugszik ő is a véres mezőkön.« »És Mircsea ? az ifjú, deli, szép.?« »Smardáni völgyben lelte nyughelyét! Többet nem- szólt, csak ősz fejét lehajtá Márvány szoborként némán, mereven ; Mint Krisztus, mikor lelkét elsóhajtá A megváltás utolsó pereiben. Lenéz a földre; egy sirt lát kitárva, És benne fekszik holtan mini a hárma. Aztán megint csak lassan vissza indul, Remegő ajka néha felkiált; A lépcsőkön meg-megbotlik a kintul, S nevén szólítja mindhárom fiát. S amint kiér. roskadni érzi testét, Támaszt keres szegény,nehogy elessék. Nem tudta azt sem: élő vagy halolt? A véghetetlen gyöngeség letörte; Önkívületben földre roskadott, S az utca szélén ráborult a kőre. Nagy lelki bu magát reá vetette, S elsápadt arcát kezébe temette. Sokáig ült ott mozdulatlanul . . . Szép nyári dél volt, az ég tiszta, fényes ; A nap haladt, helyet keresve túl A bérc mögött, — az éji pihenéshez. S még akkor is, mikor az est beállt: Ö ott feküdt, ki halálra vált. Mellette sűrűn emberek haladtak. Kocsik robajjal fölverték a port; De mikor jöttek fényes zászlóaljak, A lábdobajra föltápászkodott; S bősz jajgatással homlokára támadt: »Hármat Uram ! Elvetted mind a hármat f,. Három csenevész szilvafa Asszott lombját busán rázza. A szél egy maroknyi sarjut Feldobott az egyik ágra. Időrongált falairól Rendekbe hull a vakolat, Szú őröl a küszöbfában, Penész lepi el a falat, Bránnak átültetéseiből pedig hadd álljon itt »A mi házunk« cimü hangulatos verse Goga Oktávnak: A mi házunk . . . — Góga Oktáv. — Gyom véré fel a kis udvart, Kapuja is kidült régen, — Mivé lett e nyájas fészek, Miklós szomszéd mondd meg nékem ?
