Nagybánya és Vidéke, 1909 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-30 / 22. szám
(2) 22. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE a Társaság, melyet Petőfi legönzetlenebb, legpuritánabb barátjának, Teleki Sándor ezredesnek nevéről kereszteltünk el. És ma, midőn a mi szerény, zajtalan munkálkodásunk eredményét halványan vázoljuk: hódolattal áldozunk elsősorban a mi halhatatlan védnökünk: Teleki ezredes szellemének. Ez a név lelkesít és lelkesített, bátorít és a magyarok Istene segítségével diadalra juttatja lobogónkat. Cifraság, szallag, dobszó nélkül kezdtük meg működésűnket. Egyik kezünkben a koldusbot, a másikban a zászló. Szivünkben alkotásvágy, melynek édesanyja a hazaszeretet és idealizmus volt. Ma már mindenki előtt világosan álhal a Teleki- Társaság. Cselekvő, alkotó, tüntetés nélkül szervező: másokért létesített irodalmi kör. A megbokrosodott gúny ugyan kegyetlenül vágtatott, mikor a Társaság neve csak felszínre is került, hiszen az extazis olyan dőre dolgokat müveit, hogy összebolonditott huszonöt embert, aki havonkint erkölcsös dolgokat, a múlt idők emlékeit, hazaszeretetet, rimes álmokat mesélt a hallgatóságnak, ma, mikor minden a modernség rettenetes abszolutismusa alatt nyög, mikor Arany János szelíd múzsáját, a bajadér, Petőfi ostromló, de mindig szűzies lángleikének alkotását a meztelen érzékiség üvöltése szorította ki, mikor a vallás csupán mitológia, Krisztus az emberiség legnagyobb gonosztevője, a kereszténység legragyogóbb nőalakja bukott nő s a zsidók Jehovája is közönséges olimpusi figura. Mi pedig a hazaszeretet, erkölcs, a szép és jó nevében zarándokoltunk el sokat keresett barátságos földünkre: a Teleki-Társaságba. Nem csodálatos ezek után, hogy töméntelen ellentmondás hangzott el, a gúny nyila is süvített, de hát Arany János örök szép sorai szerint: fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze. Mellettünk voltak, ebben az igazán önzetlen küzdelemben a minden igaz hazafiasságért, minden nemes törekvésért lángoló magyar asszonyok és leányok. Ők megértették és — hivalkodás nélkül jelenthetjük ki — meg is becsülték a serdü'ő korát élő Társaságunkat s valóban azok voltak, akik égi virágot szőnek a földi siralom sivár mezejére. Szatmárvármegyének különösen ezt a részét nemcsak magyarossá, de magyarrá is tenni: ez volt és lesz Társaságunk célja. A nagy Teleki nevében megemlékezni eleinkről, tömjénezni a magyar nyelv oltárán, megismertetni a közönséget azzal a gyönyörűséggel, mely a művészet és kultúra imádásában rejlik. S ha a mi gyengeségünk ez ideig a teljes sikert nem biztosította, annak nem az erkölcsi, de anyagi kitartás hiánya adhatja meg a magyarázatát, mert nekünk elég elismerést szerez az a tudat, hogy nagy- jainkat, kik itt önzetlenül rakták a művelődés alapkövét le, mi váltottuk fel, érdemetlen, de lelkes, inas emberek. Lehet, hogy a hitetlenség továbbra is űzi nem épen tetszetős játékait, de előbb-utóbb megérdemelt sírjába roskadozik. A mi elleneinknek hadat nem üzenünk. A gúnyolódáshoz nem hivatottság, hanem roszakarat szükséges. Ezt a modern erényt pedig csak tettel lehet legyőzni. Nem érvényesült körünkben sohasem a szemet szemért elve. Senkit ide nem csábítunk, csak szeretettel kértünk és kérünk mindenkit, becsüljék ezt a kis Társasagot, mert tagjai szeretik a hazát, a művészetet és azt, ami bennünk halhatatlan, a romlatlan lelket. Dolgozni másokért, irányítani, vezetni, felvilágo sitani: ez marad a Teleki Társaság eszményi lényege. És jogos önérzettel hangoztatja a Társaság, hogy városunkban a kultúra érdeknélkül való őrei között számos izmos tehetség él a maga szürkeségében. Festőművészeink előtt a külföld is tisztelettel, elismeréssel emel kalapot, Íróink között is akad, aki már joggal követelnyeket. A könnyeknek sós izük van s üdítő varázs- ^ ként nem szállnak a lélekre. Al7-ik lapon fejezte ki az egészkötetnekmottóját: 1 Letörve, összeaszva, sirva, Vágyódom már a néma sírba. (Tépett Húron ) Vagy akár a 25-ik lapon, hol azt beszéli a kósza hir a költőről: »Valami baja a szegénynek, Mert újra verset ír!«r (Versírás.) így fejezték ki azt régente, »ez a gyerek vagy verset, ir, vagy meghimlődzik« annyira bánatos. Ám azért sok szépet találunk Fliesz művei között, pl. a »Tíz éves találkozóit igazán mély érzéssel irta meg, nem hiába mondja Bévay Károly előszavában, hogy ez a könyv »telistele van szívvel«, ilyen a »Dal az irodából« is (53-ik lap.). Méltóan sorakozik melléjök az »Irodából« cimü, melyet klasz- szikus tömörséggel vetett papírra, megérdemli, hogy egész terjedelmében kinyomassuk. Egy írás jött a nagy uraktól, Rövidke pár sor volt csupán, Hogy el kell menni más vidékre Talán már holnap délután. Itt kell hát hagyni minden álmot, Az első drága szűzi dalt: Rövid parancs, mindössze két sor, De szenvedésbe, búba hajt. . .. Valahogy asztalomra dűlök, Könyüs szemekkel csendesen: heti a »Mester« címet. És ezek dolgoznak, de csak azért, hogy megköveztessenek, hogy a nagy tömeg elfelejtse és egyszer közömbösen eltemesse őket. Nagy szükség volt, hogy egy szellemi találkozó- hely létesítéséről gondoskodjunk ; mindenki előtt ismeretesek a mai művészi és tudományos viszonyok s tudvalevő, hogy érvényesülni nálunk nem azok szoktak, kiknek tehetségük van az érvényesülésre. Huszonöt taggal alakult meg Társaságunk : Révay Károly, Takács Ilus, Révész János, Égly Mihály, dr. Ajtai Nagy Gábor, Szellemy Géza, dr. Kiss Rezső, dr. Sziklai Dezső, Soltész Elemér, Stella Sándor, Thorma János, Rácz Péter, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Schönherr Sándor, dr. Rencz János, Neuberger István, Borbás Géza, Balezer György, Incze Lajos, Gurnesevits Lajos, dr. Vass Gyula, Bertalan István, dr. Káplány Antal és Fliesz Henrik. Az alapszabályokat tizenöt pontban csoportosítottuk. Kimondottuk, hogy a rendes, megválasztandó tagok száma a harmincat meg nem haladhatja. Tiszteletbeli tagok azonban korlátlan számban választhatók. Az elfogadott alapszabályok alapján elnökké Révai Károlyt, az Erdélyi Irodalmi Társaság rendes tagját, alelnökké Iványi Grünwald Béla festőművészt és Neuberger István tanárt, pénztárossá dr. Vass Gyulát, titkárrá Fliesz Henriket választották meg. És örömmel jelentjük, hogy városunk nemer- lelkü közönsége szeretettel üdvözölte a megalakult Társaságot s az érdeklődés lelkünket igaz örömmel eltöltő alakban nyilatkozott meg az első nyilvános felolvasó ülésen, mely december 17-én ment végbe előkelő, nagyszámú közönség jelenlétében, a városi tanács felajánlotta közgyűlési teremben. Az első felolvasó ülésen Révai Károly elnöki megnyitó beszédével, Kiss Rezső dr. ódával szerepelt, dr. Káplány Antal Petőfi és Teleki Sándor barátságát ismertette, Fliesz Henrik több költeményét, Révai Károly pedig egyik elbeszélését mutatta be. Második felolvasó gyűlésünk műsorát szintén nagy számú közönség hallgatta meg ez év január 17 én, mikor is Takács Ilus r. tag költeményekkel, dr Rencz János értekezéssel, Incze Lajos költeményekkel és dr Vass Gyula elbeszélésével bilincselte le a közönség figyelmét. A harmadik felolvasó ülés, mely február hó 13-án zajlott le, Stella Sándor elbeszéléssel, dr Szik- lay Dezső értekezéssel, Fliesz Henrik elbeszéléssel, Révai Károly költeményekkel szerepelt. Általános érdeklődés közepette ünnepelte meg Társaságunk március idusának évfordulóját ez évi március 14-én a kaszinó nagytermében. A nagy nap emlékéhez méltóan az ünnepély tisztán hazafias jellegű volt s a műsort Rencz János dr. ünnnepi beszédével, dr Kiss Rezső ódájával, melyet Simon Aurél vendég szavalt el, és Neuberger István értekezésével látta el. Április hónapban közbejött akadályok miatt a Társaság felolvasó ülését meg nem tarthatta. A felolvasó ülések a maival befejeződnek. Ez évi működésűnk naplóját lezárjuk, hogy szeptember havában ujult erővel hirdessük az örök szépnek, jónak, változatlan és halhatatlan voltát. Alapszabályaink értelmében Társaságunk május hó 8-án zárt ülést tartott, amikor a még üresedésben levő öt tagsági hely betöltését határoztuk el. A Társaság titkos szavazat utján özv. Schönherr Antal- nét és Székely Árpádot rendes tagokká választotta meg. Tiszteletbeli tagokul pedig Teleki Sándorné grófnő a kitűnő írónő, Zempléni Árpád a hires költő, Neubauer Ferenc miniszteri tanácsos, mint jeles szaktudós, továbbá Makray Mihály nagybányai és Farkas Jenő felsőbányái polgármesterek, a kultúra önzetlen harcosai választattak meg. Íme főbb vonásokban félesztendei működésűnk. Beismerjük gyenge voltunkat, de hogy nemes buzgóEgy Írás jött a nagy uraktól Egyéb nem történt semmi sem . . . A »Nóta« cimü verse »Kicsi ingecskéket varr a feleségem« refrainnel idilli módon megkapó és bájos Ennek igazi ellentéte a rideg prózai vallomás a 71. lapon: Porlad az álom. A hitvallásom: Minden hónapnak elseje. (Dalok az irodából II.) Hazafias költeményei hangulatosak és szokatlanul ujszerüek volnának, ha írna ilyeneket, de csak hármat találunk a kötetben, egy március 15 ikit, egy október 6-ikit és a kivándorlók karácsonát. Szépség, tartalom, mélység, ritmus szempontjából mindegyik derekasan megállja helyét. Kérünk tehát a jövőben hazafias szólamokat és dalt a »boldog szerelemről.« Örvendünk, hogy a meghibbant elmékhez nem csatlakozik, sőt kemény kritikát mond az ifjú óriásokról, akik szokatlan pongyolában, legújabb divatu mezben, vagy mez nélkül jelennek meg a közönség előtt, csakhogy feltűnjenek s össze-vissza fecsegnek mindent, mert olyat még senki sem mondott. Persze hogy nem, a régieknek több eszök volt. Fliesz egyenesen pálcát tör fölöttük: Modern lyrikusok. Fekete, iszapos, véres nász az ének : Az ideál ajkán nyers húst csemegéztek, Kéjt liheg a rím is, hevertek a sárban, Nem hisztek az égben és nem a hazában. Az absinth ha ihlet, nem a rózsaharmat, Fonnyadt perditáknak zengtek diadalmat . . . 1909. Május 30 Sággal és igaz lelkesedéssel adtuk azt, amit nyújtottunk, arra lelkiismeretünk nyugodtsága adja meg a választ. Mi csak arra kérjük a mi kedves közönségünket, szeresse ezt a kis Társaságot, támogassa nehéz vállalkozásában. Minden a szivünkből fakadt, kérjük, fogadja a közönség is szivébe. Jelentésem legszomorubb részét rögzíti meg a toll. Ifjú Társaságunkra az első esztendő mély és fájdalmas keserűséget hozott. Annál sajgóbb, annál kegyetlenebb ez a fájdalom, mert nemcsak tagtársunkat siratjuk, de egyik, köztiszteletben álló, nemes, fenkölt lelkű tagtársunkkal kell igaz könnyeket ejtenünk, ki hófehér hajával a legifjabb tagja társaságunknak. Boldog megelégedés, tiszta gyönyörűség áradt szét bennünk arra a gondolatra, hogy az izmos tölgy mellett ott látjuk a hervadó fát, a mi soraink között sir fel, a hegedű húrja a legjobb, legszeretőbb édes anya művészi zongorajátékának kíséretében. A művész fiú, a művész édes anyával olt hódolhat a Gé- niusnak, mely oly pazarul osztotta a zene gyöngyeit oh nd kettőjük leikébe. És a legrettenetesebb tragikum, a legirtózatosabb véletlen, hogy majdnem akkor, mikor Nagybánya Mater Dolorosajának, özv. Schönherr Antalnénak a megválasztatásáról szóló oklevelet kézbesítik, fiának Schönherr Sándornak helyét kellett örökölnie ennek az őszhaju, bánatos árvának. Ami első halottunk Schönherr Sándor, a finom ujju hegedűművész, a Társaságunk büszkesége, aki senkit közülünk soha meg nem bántott csak akkor, mikor bennünket örökre itt hagyott, adósunk maradt székfoglalójával, bűvös hegedűjének felejthetlen sírásával. A koporsóján pihen Társaságunk babérkoszorúja. Az ő hegedűjére akartuk felfüggeszteni s ma az ő kifáradt poraira borul s mesél arról a nagy, mérhetetlen gyászról, mely ma is lenyűgözi Társaságunkat s az ő szerető barátait. Álmodozzék lenn is pacsirta szóról, madárdalról; nemes szelleme a mienk marad; nem halt meg, mert a mi szivünkben tovább él, ott van örök pihenése, csupán a mi részünk a fájdalom, a mi sorunkból dőlt ki egy, valaki hiányzik . . . Fliesz Henrik. Heti krónika. A Teleki-Társaság túlságosan is gazdag programmal fejezte be ez idei működését. Tizenegy óra felé közeledett már az idő, mikor még mindig a nóták járták. Lehet, hogy a mi jó közönségünk is attól ijedt meg, hogy sok lesz a jóból s azért nem érdeklődött oly tömegesen, mint máskor. Ámbár azt sem tagadhatjuk, hogy ez egyszer belépő-dij mellett zajlott le a felolvasó ülés s bizony hónap vége felé az is megesik az őszinte emberrel, hogy nincs egy forintja, amikor aztán nehezen megy a tánc és társasvacsora. A hölgyek és urak táborából mintegy százan mégis összegyülekeztek s igy a hivatalos beszámoló csakugyan megtörtént. Vagyunk annyira udvariasak hogy nem csodálkozunk rajta, ha ugyanakkor Stutzbart cirkusza ezer ember előtt produkálta a halálugrásokat, mert a félmeztelen lihegő vaskos emberek dulakodása érdekesebb látvány, mint a nagyhaju költők szellemi tornája. A bajor, a szerecsen, a német, az olasz, a magyar birkózó, elragadta a közönséget s néme lyek alig várták már az estét, hogy láthassák megint amikor Nagy Sándor vagy a szerecsen odavágja a sörös kancsótól lomhatömeggé hájasodott bajort. De gustibus non est disputandum! Vagyis magyarán mondva : az Ízlésről ne beszéljünk. Jó, tehát nem beszélünk. Térjünk más tárgyra. A szemetek »nyirkos« — velőtök »hiányos« . . . Felzokog sírjában szegény Arany János ! Költészete egészen alanyi, kár pedig, hogy a tárgyi költészet húrjait is nem pengeti. A kis süketnéma lányról irt gyönyörű kisebb költői elbeszélése előtt kalapot kell emelnünk. Bár Fliesz itt is hű marad magához, kivégezi a kis süketnéma lányt, csak azért, hogy versét igy fejezhesse be : . . . Rég eltemették. De ha éjszakákon Felidézem sóhajtó szellemét, Mikor az éjfél korma hull a tájra És mint a kripta minden oly setét: Eljö szobámba nesztelen, titokba’ És őzszemével néz, csak néz reám : Szegény dalomban szólal mag a porló, A bánatos, kis süketnéma lány. Magyartalanságot keveset találunk. (Tanítsál, 11. lap.) De latin szót eleget: modern, poéta, de pro- fundis, praefatio, rekviem (102. lap) stb. itt-ott előfordul, pedig uj századot élünk, ideje ledobni a latinság béklyóit s igyekezzenek legalább a költők mindent a mi zengzetes magyar nyelvünkön kifejezni, ha már ,a hírlapírók napról-napra rontják és visszafejlesztik Árpád nyelvét. Ha nincs megfelelő magyar szó, azért költő a költő, hogy csináljon újat. Fliesz bohémnek mondja magát s ennek dacára igazi »siró filozófus«, kérjük a kötetnek párját is, melyben szólaljon meg a »nevető filozófus.« Egyébiránt tartom őt annyira költőnek, hogy erre az elmefuttatásomra nem fog sem nyilttérben, sem értekezésben, sem versben, sem prózában felelni. Tehát előre, tovább, a kövicses úton! Gratulálok. Révész János.
