Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-05-03 / 18. szám
(2) 18. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1908. Május 3. Sokat végeztek tehát két nap alatt s a gyűlés előadói kara valóban nagyon el volt foglalva. Ennek dacára azért jutott idő a társas összejövetelre is. Szerdán este kiki szállásán vacsoráit, csütörtökön jól sikerült 100 teritékü közös ebéd volt a kaszinóban, hol Széli György, Helmeczy József, Stoll Béla, Hajdú Albert, Magos Ferenc, Szabó Adolf, Soltész Elemér és mások mondottak köszöntőket. Érdekes volt, hogy a köszöntők során enunciálták Bay Lajost a legújabb tanácsbirói állásra. Nagy György vendéglős szokás szerint pompás ebédet adott, kitett magáért s általános dicséretet nyert. Este a polgári körben jöttek össze, hol a nagybányai dalárda szép dalokkal fűszerezte az estélyt s ahol sokan kivilágos-kivirradtig mulattak. A pénteki gyűlés után többnyire a 1/212 órás vonattal haza utaztak a gyűlés tagjai, kiktől csakis a legközelebbi viszontlátásig veszünk búcsút. Széli György és Helmeczy József elnökök a délután 1/a4 órai vonattal távoztak városunkból többek kíséretében. Társadalmi bűnök. Az előhaladás örök törvényével szembe- szállani maradi, ósdi elvekkel, hasztalan munka, hanem a kultúra haladásával lépést tartó bűnökről szólam nem árt. Jól lehet a szóbeszéd ami itt esik csak írott malaszt marad, de hátha mégis, hátha ép a sok ezerből egyet megment a bűntől, akkor célját elérte. Nem áldás, de átok az sok emberen, hogy anyagi előrejutása jólétet, sőt gazdagságot eredményez, mert minden lépést, mely a jólét felé vezet egy falka eb követ nyomon, amely falka hol hízelegve, farkcsóválva, hol kellemetlen csaholással, hol orv, hol szembeszálló megtámadással adja tudtul, I hogy gyomra éhes és konc kell neki. Amig szegény az ember, ugyan ki törődik vele, de maga az a szegény ember sem érez semmi lea- lacsonyitást abban, ha egyszerűen él és vágyai netovábbját képezik a napi élelem, a rendes ruházkodás, nem tart lealacsonyitónak semmi foglalkozást, sőt büszke arra, hogy tisztességesen, munkában, i munka után él. Igen, de a munka és a szerény, önmegtagadó élet után előbb-utóbb egy kis anyagi jólét következik, ami pedig már igényeket támaszt. Oly észrevétlen jönnek ezek az igények, számot sem lehet róluk adni, csak egyszerre a szem nyíltabban kezd látni, észre vesz olyanokat, miket ezelőtt soha meg nem látott, hiányát érzi ennek, vagy amannak a dolognak. Talán nem is a hiány érzete az, hanem mert látott valamit máshol, esetleg szerinte szegényebb embereknél, azért vágyik reá és itt már jelen van a kopó-sereg, még igaz távol, de már a fülbe hallatszik azért egy-egy csahintás. — Az illető igy gondolkozik magában: — Lám hiszen én valaki vagyok, van nekem annyi pénzem, akár félkézből kifizethetném herendi Tóth Pálékat, mik is azok a Berendiék én hozzám képest, mégis négyszáz forintos lakást bérelnek, azután hogy jár az asszony, mintha nem is tudnám, kicsodás, micsodás családból származik. No hát én előttem ne sokat ugráljanak, az én családfám különb volt mindig, »azért is megmutatom!« Hej mikor már aztán a megmutatom kerekedik elő, utolért már a kopó sereg és üldöz is a más világig. Hiába itt már tovább az erőlködés, az ellentállá^, ha százat lebirsz nyűgözni, jön a százegyedik, jön az ezredik. Nem csak egy ösmerősöd látod meg többé, hanem meglátod az egész város népét, észreveszed, hogy öltöznek, nem maradhatsz alantabb, látod miben dúskálnak, neked is úgy kell, hogy legyen, látod eljárnak ide- oda kávéházba, vigalmakba, neked is menned kell. A gyermeked akkora, mint az öklöm, azért már tizenöt pengős kabátban jár, ötvenforintos kocsin ko- csikázik és igy tovább. Az ember csak dolgozik, dolgozik, irigyli az igavonó barom sorsát, mert az tudja jól, hogyha elvégezte napi munkáját, megkapja jó takarmányát, békében hagyják pihenni, hogy uj erőhöz jusson a másnapi munkához. De az ember a teremtés legtökéletesebb lénye, óh dehogy hajthatja fejét nyugalomra ! Mikor a jóltevő megkönnyebbülést szerző álmát kellene aludnia, elkezd azon gondolkozni, hogy is lesz hát eztán, mi ennek a vége, meddig bírja még az őrült hajszát, meddig a munkát, mikor mondja föl idegrendszere végkép a szolgálatot ? Bűnös, nagyon bűnös a mai társadalom, az emberek vétkeznek önmaguk, vétkeznek mások ellen s a legnagyobb vétket gyermekeikkel szemben követik el. Ha önmagától nem kezd bele valaki a fönt vázolt pokoli táncba, gondoskodik róla a társadalom, van gondja reá, hogy addig beszéljen a zsugori fösvény, vissza vonult életről amig meg kell kezdeni a hajszát. Legnagyobb vétket követünk el gyermekeink ellen, akik már ebben a bűnben születnek, ebben nevelődnek, mondhatni, az anyatejjel szivják magukba nagyzolás, többet mutatás mérgét, már gyermekkorukban elkülönítik részben szülői parancsra, részben velők született akaratok szerint gyermektársaiktól egymást, mire fölnőnek ugyan mi lesz ezekből? Szegény, szegény emberek azok, akik sokat keresnek. De megverte őket az Isten, elveszett örökre testi-lelki nyugalmuk. Kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy igazán boldog csak az Lehet, akinek nincs veszteni valója. Pedig százszor boldogabb volna mégis az, akinek van veszteni valója, de nem dobja botorul magát oda a társadalom félszegségeinek, követelményeinek, mert hisz azok mégis kielégithetlenek, ha szerényen él valaki, az a baj, ha mutatósán él, az a baj, ha elbukik, tönkre megy kinevetik. Százszor irigyelt ember az, a ki az aranykö- zéputat ki tudja választani. Jun oir. Lakosné újabb kitüntetése. Temesváron megint kiállítás volt. Ügyesek azok a temesváriak, minden esztendőben rendeznek egy-két ilyen nagy mozgalmat, élénkítik vele a várost s szolgálják hathatósan a közügyet. Most a gazdasszonyok kiállítására került a sor, igy nevezik ők, holott nem a gazdasszonyokat állították ki, hanem a magyar gazdasszonyok mutatták be az ő ügyes készítményeiket. Lakosnét természetesen meghívták erre, hiszen neki van már olyan országos neve, hogy nem volt szabad onnan hiányoznia nagyszerű készítményeivel. A »Délmagyarországi Közlöny« hosszabb cikkben foglalkozik ez ügygyei s Lakosnéról a következőket Írja : Annak a mélyreható közgazdasági küzdelemnek elöharcosai, melylyel a gazdasszony-világot a házi gazdálkodás eszméjének meg akarják nyerni, vidékről Albinowszka Julia tábornok özvegye és Lakos Imréné Nagybányáról. Amaz lengyelül, emez magyarul egy-egy hatalmas Háztartási tanácsadót állított össze és állított ki, melyből a gazdasszony a maga praktikus ismereteit merítheti. Készítményeik közül Albinowszka asszonynál több olcsó házicikket említünk fel, melyeknek költségvetése és receptje is mellékelve van a kiállítási asztalon. Szárított zöldsége, melyből három kilogramm két koronába kerül, gyönyörű munka s ez a mennyiség egy jókora családnak egész évre elégséges. Ugyancsak tőle különféle süteményeket, házilag készített likőrt és efféléket láthatunk, amelyek előállítási költsége bámulatosan minimális. Lakos Imrénét nem kell felfedezni. Országszerte ismert, kitűnő nevű gazdasszony. Régóta elismert tanácsadója a magyar gazdasszony-világnak. Készítményeinél a praktikusság, hasznosság és csinosság a vezérlő szempontok. Itt vannak például házilag készített sajtjai. Ezek a legegyszerűbb házi eszközökkel, a legolcsóbb módon készülnek. Az emmavölgyi, trappista és gróji sajtokat nagyon könnyen készíthetjük otthon, ha a sokszor felhasználatlanul maradt tejet praktikusan értékesíteni tudjuk. Különféle aszalt zöldségek mellett igen érdekes az aszalt almának fel- használása. Ezt mint csemegét és cukrászati díszt használja fel. Nem is szólva szárított tésztáiról, kiváló figyelmet érdemelnek a házilag készített különféle gyümölcsecetek és gyümölcsborok. Ezekről Lakosné azt mondja, neki pedig el lehet hinni, hogy egészséges és olcsó voltuknál fogva minden háztartásban készíteni kellene. A sok hasznos házicikken kívül Ízlésesen készített süteményfajok egész csoportja köti le a látogatók, de különösen a háziasszonyok figyelmét. Lakosné kiállítása gazdasszonyáink számára elsőrangúan tanulságos és figyelemreméltó. Mi természetesebb, minthogy Lakosné megint nagy kitüntetést nyert, a zsűri ugyanis neki ítélte az eggik nagy dijat, metylyel az aranyérem megvált- hatása is jár. Őszinte örömmel emlékezünk meg egy nagybányai minta gazdasszonynak emez újabb nagyszerű sikeréről s csatlakozunk ahoz a sok gratulációhoz és ovációhoz, amiben öt a temesváriak részesítették, Ft. Heti krónika. Mégis csak szerencsések vagyunk mi nagybányaiak, az esztendő ünnepnapját kétszer éljük végig, nyugati és keleti számítás szerint. így tulajdonképpen azután egy esztendőben kettőt számlálunk le, vagyis egy év nekünk annyi mint kettő, avagy is itt kétszer annyi ideig élnek az emberek, mint olyan helyen, a hol csak egyféle időszámítás dívik. Kezdtük a hetet a görög husvéttal, sok »szentelt«-tel, sok kóstolással és egy másik öntöző mozgalommal és mivel sok napszám és sok fuvaros ragaszkodik a keleti naptárhoz, hát úgy külsőleg is olyan ünnepforma csend volt. Majd jöttek a ref. papok, akik igy tavaszszal mindig hűségesen ellátogatnak hozzánk. Nagy gyűlés vala, sok esővel és sok szóval, de nem minden eredmény nélkül. Hegyibe egy kis koccintgatás, természetesen, el nem maradhat, már ez igy megyen az alkoholismus birodalmában, aki bor nélkül jókedvű merne lenni, azt okvetlenül a megfigyelő-osztályba vinnék, tehát inkább iszik az ember, minthogy ez a scandalum megessék vele. Május elseje ábrándos szerenádokkal és socialista felvonulással ismétlődött a régi nyomon, mint laptársunknak korszakos alkotásai, ezeket már megszoktuk teljesen, feltűnést nem csinálnak. Pedig a természetben oly szép, oly meleg, oly üde volt ez a május elseje, hogy réges-régen nem akadt párja. A liget kifejlett teljes pompájában, s a langyos tavaszi szellőben, holdvilágos csendes éjszakán, az andalító cigányzene még az öregek szivét is megbabonázta. Milyen édes ez a város, úgy madártávlatból 1 Ma ismét ünnepelünk az öreg, kereszthegyi bánya megvilágosodik a nevenapján muzsikaszó mellett s bár ban régi szép álomvilág sírja ásódott meg s be is hantolódott a kijózanodás, a kétségbeesés mardosó kínjaival és a porba tiport szerelem szertehulló, elhervadt rózsaleveleivel. Ez a megfakult kis nevető kép most már az egyedüli bizalmas barátja meghasonlott lelkének, az egyedüli, kinek el meri panaszolni szivtépő keserveit s akitől még vigaszt merithet, ha ugyan van még balzsam az ő meggyilkolt lelkének vérző, nagy sebére . . . Ott térdepel most is imára kulcsolt, reszkető kezekkel; hozzá suttog, talán utolsó bucsuimáját rebegi el hallkan, hogy aztán ne tudjon róla soha senki s hogy aztán ne jöjjön utána semmi-semmi, csak éppen a nagy megnyugvás, a vigasztaló örök pihenés . . . Elfojtott, megcsuk ló hangon kél a szegény szenvedő asszony zokogó panaszszava . . . Félig Istenéhez, félig arcképéhez imádkozik s beszél önmagához, önmagától sem értett jajgató, kesergő összevisszaságot . . . — Egyetlen rövid pillanatra, csak egyszer add vissza Uram lelkemnek tiszta, fényes álmait, szivemnek hevülő nemes érzését „és csak egyetlen forró ölelésre vezessétek vissza »Ot« hozzám s kéjes boldogsággal halok meg erős, férfias karjai között. Mert szeretem most is, szeretem úgy, mint azon a szép májusi reggelen, midőn forró, szerelmes gyerekfővel odaállottam vele megszentelő oltárod elé. Oh, mily melegen, mily megvesztegotően ragyogtak rám azok a szemek, mikor kimondta a szerelem szavát s mily édes rebegéssel susogtam utána én is azt. A boldogság mámorától elvakitott szemem előtt egy rózsaszínű tündérszigetté varázsolódott az egész | mindenség s gyönyörűségben úszó lelkem úgy érezte, hogy teljesedésbe mentek legszebb virágos álmai. I És jött a titkos óra, az egyedüllét szent bóditó perce, mely maga fölért az üdvösséggel, de fölért a kárhozattal is, olyan rövid, olyan gyorsan eltűnő volt . . . Bohó, szerelmes szivem vakon hitte, hogy egy hosszú, édes turbékolás lesz az egész élet, játszi enyelgések és forró csókok közt repülnek el a napok s ha majd értünk jön a túlvilág sötét, elhívó követe, az is egymás karjaiban és egymás soha ki nem hülő ajkain fog találni. Es jött a hivó, csábitó követ, de az csak nekem a megváltó halál,,neki, az én uramnak maga a bűnös, az elvesztő Elet. Festett a haja, festett a képe és festett a lelkiismerete annak a villogó szemű asszonyi démonnak, ki pokoli gyönyörűséggel veté ki hálóját az én elképzelt félistenemre s ezer furfangos, csábos őrjítő fogásával elragadta keblemről a férjet, a boldogságot, az egész tiszta, derült harmonikus világot. Oh, mint tud az az asszony babonázni és megőrjíteni egy erős férfilelket, hasztalan vergődik, hogy széttépje a bűvös hálót, nem bir többet szabadulni soha — soha . . . Már ott voltam, hogy oda rohanok annak a gonosz megrontó asszonynak házába, eléje rogyva átkulcsolom bűnös térdeit s úgy kérem, úgy könyör- gök hozzá, hogy adja vissza elvesztett üdvöm boldogságom, bocsássa vissza hozzám az uramat. De büszkeség, ez az egy érzés, ami lelkem régi világából még épen maradott, visszatartott az elhatározó perczben, hogy kifosztott szivemet még porig is alázzam megrablója előtt. Még eddig reméltem is, hogy magába szálltán egyszer csak lerázza a gonosz szirén szorító békóit s töredelmes bánattal kúszik hozzám s hogy megcsókolva ruhám szegélyét, bocsánatom kérje ... De most már a reményszállak is elszakadoztak. . . . Már három nap óta van távol a családi ház küszöbétől, három nap óta viszonozza annak az asszonynak gyalázatos csókjait és én három nap óta nem alszom éjjel nappal s úgy érzem, mintha forró cseppek peregnének a szivemre. Óh, mindenható Uram! Tud az emberi szív sírni? Olyan-e a szív sírása mint a hattyú madár dala? Ha felhangzik gyászosan, kesergőn, akkor vége mindennek, a szerelemnek, boldogságnak és az életnek és vége örökre a gyötrelemnek is. Sírjál csak szivem, szegény szerelmes fájó szivem, hogy hangos zokegásodtól ne hallhassam utolsó húrodnak szerte pattanását. ♦ Odakint már lassan lassan hajnalodott. A nehéz gomolygó fellegek lomhán takarodtak el egymás után az égről s a feljövő napsugár kévéje mindinkább bearanyozta az ébredő utcák sorát. Csak paloták leeresztett redőnyei megé nem tudott picinyke fényt is belopni, egy kis világosságot abba a nagy sötétségébe, melynek ijesztő csendjébe nannyi sok ezer boldogtalan szív jajgat, vérzik. Reggel van, üti a hat órát: az a szomorú bánatos asszonyka már nem vár tovább hazatérő urára. Elhangzik ajkáról az utolsó panaszos szó, el- szál kebléből az utolsó fájó hangos sóhaj és aztán csend lesz a szobában, rémes nagy néma csend. Az éjjeli szekrényen á mécs is kialudt már s a
