Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-12-20 / 51. szám
Nagybánya, 1908. December 20. — 51. szám. XXXIV. évfolyam. MEGJELENIK U^IUKTDIBISr VASÁRNAP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4. K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos Eévész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsőbányai-utca 20. szám ala„v Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. Tárogató. A magyar nemzeti állam kiépítése, ma az e jelszó, mely mindnyájunk lelkében mélyen gyökerezik. A nemzet féltő gondoskodással állítja föl az ország minden pontján az őrszemeket. A közművelődés, a tudomány s a művészet fegyvereit látjuk csillogni mindenfelé, mert a nemzet nagy szellemi harczba indul. Ma, midőn az élet nagy forgatagában az emberiség nagyobbik része a sivár realizmus utján halad, — jól esik a költészet és idealizmus virágos kertjébe menekülünk, mert csak ez vezethet minket lelkünk felindulásához. Mi megragadtuk ezt az álomvilágot, hogy lelkünk ne tévelyedjen a sivatagba. Körülöttünk a közművelődési, irodalmi és művészeti társaságok bontogatják zászlóikat. Hogyan maradhatott volna el a jobbak sorából Nagybánya városa, mely a magyarság és a nemzeti érzés erős góczpontja? Egy lelkes Írói és művészcsapat itt is zászlót bontott. Megdicsőült Teleki Sándor ezredes nevét vette ajkaira s ezt a nagy nevet himezte lobogójára. Lebegjen hát fölöttünk az ő áldott szelleme s buzdítson, vezessen minket a nagy szellemi harcba! A kibontott zászlót többé begöngyöliteni nem szabad! Nem szabad pedig azért, mert minden lépésünk, minden cselekvésünk a magyar haza boldogitását célozza. Nem szabad visszariadnunk kicsinyes lenézéstől, gúnyos mosolytól, vagy a gyarló emberi hiúságok egyéb megnyilatkozásaitól! Oly magasztos célt tűztünk magunk elé, hogy apró tüszurások, de sőt aknamunkák fölött is bátran napirendre térhetünk. Évek hosszú sora múlt el, mióta Nagybányán a »Teleki-Társaság« létesítésének eszméjét két lelkes iradalmi férfiú fölvetette. Szóval és tollal harcoltak ők eszméjük megvalósítása mellett, s most, hogy vágyaink megtestesítését láthatják : jóleső öntudattal tekinthetnek vissza lelkes küzdelmeik hosszú útjára. Petőfi és Teleki Sándor barátsága. Hogy megérthessük Teleki Sándor gróf baráti vonzalmát Petőfi Sándor iránt, szükségesnek vélem jellemvonásaikat röviden párhuzamba állítani. A nagy szellemeket alkotásaikból Ítéli meg a világ, a lángeszű irók jellemét is meglehet állapítani müveik után. Petőfi jellemét — aki olvasta müveit — ismeri mindenki. Tudjuk, hogy szinte a gőgösségig önérzetes; senki előtt meg nem hajló dacos; törhetetlen akaratú, a szabadságért rajongó, a hazát imádva szerető ember volt, aki épp oly hévvel tudott szeretni, mint gyűlölni. A lelke izzó láng volt, minden legkisebb érzés forrongásba hozta s annak nyomban kifejezést is adott. Vagy nagyon szeretett, vagy nagyon gyűlölt, a kedélyhangulatok középrezgéseit nem ismerte. Teleki Sándor gróf bár nem volt olyan világra szóló zseni, mint Petőfi; de müvei után ítélve, nagyon is számottévő iró és kiváló jellemű férfiú volt. Mint irót lesz még alkalmunk méltatni, most lelki világába szándékozom csupán bepillantani. Abban a korban, amikor Teleki Sándor gróf megismerkedett Petőfivel — mert csak is erről lehet most szó — szerintem az ifjú Teleki egy valóságos kékvérű bohém volt. Tehát minden szép és jó iránt fogékony lelkületű; könnyű vérű, egészen a gorombaságig őszinte, mulatós gavallér, aki ezer forintosokat dobált a cigánynak; mokány, kemény gyerek, aki demokratának tartotta magát, de azért tudott mágnás is lenni; jó szivü, igaz barát, a szabadságot és a hazát rajongóan szerető. Hogy hol, mikor és hogyan, találkoztak, azt az ő stílusára és egyéniségére igen jellemzően, leírja ő maga; adjuk át tehát a szót neki: Nekem, mint e Társaság első — de érdemeden, — elnökének jutott az a szerencsés föladat, hogy e két előharcos előtt meghajtsam a Teleki-Társaság lobogóját. Első forró üdvözletem szóljon hát Révész Jánosnak és Égly Mihálynak! Mélyen tisztelt közönség! A halhatatlan ezredes nemes családjához intézem tiszteletteljes üdvözletemet! Megjelentek körünkben, hogy Társaságunk fényét emeljék, s hogy együtt érezzenek velünk e magasztos pillanatban, mikor a költői ezredes emlékének oltárt állítunk. A család tagjai — úgyszólván — szentesítik azt a hűséges viszonyt, mi e Társaságot a megdicsőült ezredes szellemével egybefüzi! A Mindenható áldását kérem a dicső Teleki család minden tagjára! És most üdvözlöm szivem meleg érzésével a kedves hallgató közönséget! Esedezem, ne vonják meg tőlünk a támogatást. Nem anyagi áldozatot kérünk, hanem erkölcsi támogatást. Mi minden erőnkkel, lelkűnk legigazabb érzésével oda törekszünk, hogy a közművelődést előmozdítsuk, s e nemes város közönségének szellemi szórakozást nyújtsunk. Alapszabályaink törvényeink, mindennapi imádságunk csak egy szóban összpontosulnak: »Mindent a Hazáért!« Lelkünk legbensőbb rejtelmében erre esküdtünk* , Abban a rendíthetetlen hitben, hogy ezt az esküt mindnyájan megtartjuk: a Teleki-Társaság első felolvasó ülését megnyilottnak nyilvánítom ! Révay Károly. Még egy közlemény a modernségről. — Irta: Fcrencz Dezső. — A civilizáció, mely nyugaton a népek fiatalságában, fiatalok játéka volt, most arra serkent bennünket, hogy a mi kedvtelésünk ugyanaz legyen, ami az övék ma, mikor elvénült tagjaikat a légfütő egyenletes melegénél kénytelenek fölmelegiteni. Látunk fényt, pompát, tudjuk, hogy van raffmált zene, vakító villanyfény. Tudjuk mindazt, ami másutt van, tehát éreznünk kell mindazt, ami nálunk nincs ! Ez a »nincs« nem fájna szivünknek, ha nem tudnók, hogy létezik. így azonban nincs elég lelki erőnk az abban való belenyugvásra, hogy a luxusvonat buffet-kocsija másnak való, s nekünk csizmáinkkal gyalogulnunk kell a sáros utón. A kávéházak ablakfalain keresztül látjuk a tündérmesék pompáját; tudjuk, hogy van hajlék, melynek pitvarából a becsület cherubja lángpallosával nem üz el bennünket, látjuk a csipke-kirakatokat, ismerjük a kockás angol posztó puhaságát ... és tanulmányunk tárgya, a párizsi divatlap. Ős törvény: a férfiúnak a tetszelgő tetszik, s a nő óhaja, hogy tessék. De miért tessék nekünk az a külsőség, amit a franczia lát szépnek ? A szép fogalma nem függ a legmagasabb civilisatió Ítéletétől, mert ép a legmagasabb fokon álló népeknél látjuk a visszaesést és a szertelenségeket. Természetes jelenség csak az, ha a szép érzete a nemzet sajátságos viszonyaiból fakad, ha gyökerei az anyaföldben vannak, s a törzset ezek a gyökerek táplálják. Általános szép az, melyben az összhangot, az arányosságot minden egészséges szem látja. S ha a szépet igy fogjuk föl, a görög hajdisz felé a modern frizurákat csak azon a címen helyezhetjük, mert ezeket frizérnő nélkül meg nem csinálhatjuk. Ha pedig tudatunk az, hogy az a szép, mit az a tulfinomult nép mond annak, akkor ízlésünk fejlődése idő előtti. Serdülő korunkban, mikor még nincs iparunk, mely divatkelménket előállítsa, nincs kereskedelmünk, mely a mi produktumainkat hozza áruba, mikor nincs még önálló pénzforrásunk, keresetünk, már úgy szeretnénk költekezni, mint a tevékeny férfikor alatt bő vagyont gyűjtött öreg szomszéd: De hát ha ez nem lehetséges? Elégület- len a kebel, s könyek peregnek, fekete és kék szemek drága könnyei! Ez a diszharmónia teszi füstölgő romhalmazzá azt a tűzhelyet, ahol elődeink védszentjei állottak. Ezek a tények teremtik azt a fátumot, mely kétélű pallosával elűzi a férjet az asszonytól, s azt a nőt, ki mindenkorban segítségre szorult, arra kényszeríti, hogy kovácsolója legyen önnönmaga sorsának. Pedig mi még át nem éltük a fiatalság mámorát, hogy aztán a rideg valóság súlya alatt roskadozzunk. Nem természetes fejlődése a rendnek az, hogy egyedül legyünk kénytelenek virrasztani a kávéház márványasztala mellett, vagy a hónapos szobánkban. Mert mi ebbe beleszokni még nem tudunk. A bizonyság erre: ha eloltjuk a villámiám- pát, egy női arc szemünk elé tűnik, s ekkor súlyos átkot szórunk a végzetre, mely kiűzte az embert a paradicsomból. ' . És ha egyszer a férfi otthona a hónapos szoba, »1846 szeptember 8-án Nagykárolyban voltam, az akkoriban úgy nevezett quartiális generalis megyei gyűlésen. Az időben deákosan beszéltünk, de magyarosan éreztünk, s nem tudtuk még mi az a Gleichberechtigung ? A városban hire kelt. hogy Petőfi Sándor látogatóba jött barátjához, Risko Ignáchoz s nála van szállva. Nem sokat törődtem vele s némileg boszantott, hogy olyan nagy dolgot csinálnak belőle. Vacsoráim mentünk a Szarvas vendéglőbe. Darvay Ferenc, Haray Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Leültünk egy asztalhoz; ételiemben velünk, a legtávolabbi asztalnál ültek Risko Náczi, Papp Endre, egy ismeretlen és még többen. Haray vacsorálás közben felém hajlik s azt mondja : — Az ott Petőfi Sándor. — Bánom is én ! — felelém közönyösen. Vacsora végeztével feláll Haray s ahoz az asztalhoz megy, melynél Petőfi vacsoráit és Papp Endre által bemutattatja magát. Petőfi feláll, kezet nyújt Haraynak és élénken beszélgetni kezdenek. Később véletlenül arra tekintek s látom, hogy felállnak s felénk közelednek. Haray tekintetéből kivettem, hogy hozzám hozza Petőfit, felálltam és eleibe mentem. Haray végezte a bemutatást. Első szava, melyet hozzám intézett ez volt: — Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e? kérdém némi savanyúsággal. — Az magam is voltam komédiás koromban. — Na cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett: szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta: kezet nyújtott s a jég megvolt törve. Asztalunkhoz ült s hosszasan quaterkáztunk együtt. Én Darvaynál voltam szállva. Terjedelmes szállása volt, nála szokott a liberális párt — mint akkor nevezték — egybegyülni és tanácskozni. Korán reggel, Risko Náczi és Papp Endre társaságában Petőfi is odajött. A tanácskozás már javában folyt : hogyan s miképpen kellene cselekedni: pártunk e gyűlés alkalmával kisebbségben volt, Petőfi a tanácskozás allatt egy szögletbe vonult, hallgatott és gondolkozott s irónnal jegyezgetett egy darabka papírra. Az előleges tanácskozás végeztével Darvay — egy eredeti, sajátságos, a maga nemében egyedüli egyéniség — Petőfihez megy s két kolosszális kezét vállára téve jóindulatú mosolylyal mondja: — Kedves poéta öcsém! hallom, beadtad nekik a kulcsot, mondják, prüszkölnek tőle. Ókosan, nagyon jól tetted, hogy kipoetikáltad őket; a rigmust köny- nyebb tanulni, mint az orátiót; azt meghallgatják igaz, de amazt meg könyv nélkül megtanulják; add ide kérlek, hadd olvassam el. — Mit? — kérdé Petőfi habozva, — Azt, amit tegnap a pecsovicsokra írtál. — Nincs nálam. — Hisz tudod te azt könyv nélkül is — közbe szól Papp Endre — mondd el! — Szívesen. Homlokát összeráncositá, szemei csillogni kezdtek, egyet köhintett s érces hangon rákezdé: »Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, óh Kölcsey ?« Lapunk mai száma S oldal.
