Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)

1908-06-14 / 24. szám

(S'! 24. szám.

1908. Junius 14.

nyokra, a lakosság elhelyezés és bányászatra, mi e vidéknek nemcsak főiparága, de az államnak egyetlen jövedelmű fő arany és érez bányaipara, avagy ha e vidék népét a jelenleg elvaduló jogkeresési félelemtől megvonni és a jogtiszteletben megerősíteni s a bányaipart valódi szakképzettség, a helyi bányászat, a bányász szakemberek és bányakapitányság körzetében szakképzettséget elsajátítani gyakorlatilag is képes biró szakerőkből alkotott bíróság oltalma alá helyezni akarjuk, úgy Szatmármegye keleti bércvidékét és bányászatát magába foglalva. Nagybányán fel kell állítani a bányabirósági jogkörrel felruházott törvényszéket.

A történelmi múlt által megerősített kapcsokra, jogegyenlőség és természeti fekvésre való tekintettel, a közelség miatt is a régi kővárvidéki községek, a kápolnok-monostori völgygyei együtt ide gravilálnak s igy csak közörömére és megnyugvására‘szolgálna a Rákóczi mellett küzdött e hű oláh nép utódainak, ha össze- tartozandósága egyelőre igazságszolgáltatási egyesítésben részesittetnék.

E nagy vidék Szatmártól keletre s Déslől északra oly messze esik, hogy nemcsak a felek, de a közhitei és büntető igazságszolgáltatás teljesítésére feltétlen szükséges, hogy ennek központján a régi törvényszék visszaállittassék.

Igényli ezt a megyének ezen sajátos fekvésén kívül a többi vidéktől eltérő s kizárólag bányászattal foglalkozó ipara s maga a bányászat jogbiztonsága, a bányaérc lopások körüli bíráskodási képességnél felette fontos szakviszonyok és ércnemek azonosságából származó jogi meggyőződésre vezető bizonyítási okok és eljárások.

Igényli ezt a közhitei és pénzforgalom, mert Nagy- és Felsőbánya, Nagysomkut és Kápolnokmonos- tor pénzintézetei közel 10 millió tőke és betétérték-, kel az anyagi jólét emelése és munka adására kedvezőn használhatók fel, miért is Szatmármegyében Szatmártól keletre Nagybánya egy bányabirósági jogkörrel felruházott kir. törvényszék befogadására bir hivatással, mert valóban sérelme, hogy Nagy- és Felsőbánya, úgy Kővárvidék, valamint a bányászat a helyi az egykor oly könnyen elérhető törvényszékeit elvesztve, azt most csak egy-két napi járásnyira érheti el, ami jelenleg annál nehezebb, mert a szokásos fekb- bezések által egv-egy tanú hiányában meg nem tartható főtárgyaláson, meddősége közt egész vexatorium, bucsujárássá alakul át a jogkeresés s igy csak természetes, hogy ily körülmények közt kárunkat inkább eltagadjuk, semhogy a sok idő és pénzveszteséggel járó jogkeresésre vállalkoznánk.

(Befejező közlemény következik.)

A vértanuk emléke.

Engem kerestek? éneket kívántok.

Hogy dalt zengjek e város ünnepén? — Ki eddig a múlt hőseit köszönlém,

E szolgakornak énekeljek én ?

Kit lelkem álma küzdő századoknak Bátor kitartó szent hadába vitt :

Nézzem, hogy’ óvják simán, alkudozva Szabadságunknak régi rongyait ?

Kik védtük a hont hadverő csatákban, Ma kalmár-furfang kétes fegyverünk, Bujkálva felsőbb érdekeknek utján Bátran kiállni szembe nem merünk. Kamatra kapjuk, ami nagy időknek Kivitt jogából még reánk maradt,

tőknek. Ártatlan fényűzés némely vidéken, pl. Mi- lotán, a nyoszolyók nagy száma. 12-16 lányt is meghívnak nyoszulyónak. A lakodalomra az atya- fiság s a közeli ismerősök közül, esetleg a községből a leghíresebb főzőasszonyt hívják meg *osömör- főzőnek« s kivált szegényebb párnál közadakozásfélével segítik elő a lakomát. A lakodalom hivatalos szokásai itt is megvannak. A násznagyok tréfásan kérik s adják ki a menyasszonyt, a vőfélyek pánt- likásan járják be a falut, vezetik a menetet s kínosan betanult kántorversekkel kínálják fel a tálakat De el nem hagyják a külsőségeket, legalább is mindet nem, mert akkor tán nem is volna igazi a lakodalom. Kiváltképpen nem maradhat el a czigány.

A lányok 18 — 20 éves korukban mennek férjhez, a legények a katonaság után házasodnak. Nem gyakori a korai házasság. A polgári anyakönyvvezetés óta is mindig elmennek a pap elé esküdni

A közerkölcsiség kedvező; azonban nem lehet tagadni, hogy a törvénytelen születésekről szóló statisztika nem vet valami kedvező világot éppen a ref. magyarságra. A gör. katolikusoknál az összes születéseknél 6°/0-a a r. katolikusoknál 8%-a s a reformátusoknál 9.6°,V a törvénytelen; a zsidóknál csak 3"/,,. Ennek főoka az, hogy a ref. magyarság szabadabban gondolkodik és — szabadabban is lép félre. Mert erkölcstelennek nem lehet mondani a népet.

Halál után az itt maradtak régente toroztak. Ma már ez a szokás a vármegye legnagyobb részében teljesen megszűnt. A halálozás a magyar vidékeken elég kedvező. A magyarok idősebb kort érnek el. Az élveszületések száma szintén nagyon jó. 1000 lélekre a magyar vidékeken 45-nél több esik, mig az oláhoknál kisebb az arány, viszont a halálozás kisebb arányú a magyaroknál s igy értető, miért nagyobb a szaporodás a magyarságnál, mint pl. az oláhoknál.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

S ami kijár a sok nagy áldozalra,

Kis nyereségünk — az is kegyfalat.

S daloljak én e kornak ? . . . Oh szeretnék Harsogva zúgni, mint a fergeteg.

Az üstökös sörényét megidézni,

Borítsa lánggal az eget.

Zúgjon a nagy múlt égiháborúja Gyújtó viharral végig e hazán! . . .

Hogy szembe álljon régi ellenével:

E lanyha népet még fölrázza tán.

Oh hogy szeretnek mindent eltakarni:

Vérző időknek régi bánatát;

Urukhoz hogy’ sietnek simogatni.

Ha zord redőkbe vonta homlokát! —- A büszke bősök rég elporladának,

A szél süvölt csak sírjaik felelt;

Amit kivívtak, kalmár alku tárgya.

S e nemzedék hőst, vértanút feled.

Ki ezredévig védted nemzetünket,

Oh szent szabadság örök Istene!

Hős vértanúid elhagyott porára Nincs már, ki áldó könnyet hintene?

A nagyok, hősök hát hiába halnak?

Porukhoz részvét, hála nem vezet?

Hát annyi áldozatját a magyarnak Ne tartsa fenn a bús emlékezet! . . .

De nem — nem úgy van! — Csillapulj le szívem ! Neked is van, óh van még ünneped ;

A vértanúkért gyűlt e nép ma össze,

Hiszen ma értük várnak éneket.

Lelkem dalolj hát, szálljon éneked fel A nagy időknek ősszerelmivel! —

Bízzál a nemzet ősi erejében,

Van még, honáért aki lenni mer.

Ti vértanúk — méltók a jók híréhez,

Kiket megölt a vérszopó pribék,

Kínban leroskadt testetek helyéről Áldón tekint föl egy új nemzedék.

Ártatlanul ítélt el a gonoszság,

Koholt levél és hamis vád az ok;

S a temetőből szívtelen kizárva Úgy földelők el a ti csontotok’.

De a gonoszság célját el nem érle,

Hogy földbe rejtett temetellenül;

Ha nem találtunk sírotok helyére,

Még sem feküsztök ismeretlenül.

Igaz jogunkért hurcoltak halálra.

Hazug ítélet volt s törvénytelen,

De igazát a holt is megtalálja,

Fölmenti őket a történelem.

Elhulltak ők a drága hon javáérl,

Sötét erőszak ásta sírjukat;

De a nagy Isten, aki lálla estük’,

Megszánta lenn az elliporlakat.

Megjött a szebb idő a hála napja;

Az igaz ügynek végre győzni kell!

Hol olv soká volt hamvuk elhagyottan :

A hű nemzet most emléket emel.

Légy üdvözölve hajnalunk világa !

Borítsa fátyol azt az éji bút;

Zengjen hozsánna emléklek kövénél —

Egy nemzet fűz rá ezer koszorút.

Vizsgáljuk most a magyar nép szellemi életét.

Szatmár vármegye magyar területét legfeljebb két részre osztja természetes választóvonala, a Szamos. S ezt a két részt valóban nyelvjárási tekintetben is különbözőnek látjuk. Akadálytalanul repül a szó a sik vidéken, nincs lekötve a nép egy-egy áthághatatlan, bércz-koszoruval elzárt völgybe, hogy ott hűen megmaradjon szegénységében és ősi szokásaiban, sőt önállóan fejleszsze azokat. A nép itt köny- nyen mozog, könnyen érintkezik s könnyen megszólja egyik falu a másikat, ha valami különösséget vesznek észre egymás beszédjében vagy szokásaiban. Röpködnek az egész vidéken a gúnyos megjegyzések, hogy a becsi lányok ruhára költik a vagyont, hogy a milotaiak maradi szokásaiktól el nem térnek s a cséc»eiek ma sem fognak lóba, csak ökörrel dolgoznak: »Gsdlé Csécse, hű Milota, bolond Beos«, foglalja össze a szólásmondás a három falu jellemzését.

A szatmármegyei nép nyelve a tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Legtisztább a Szamos mentén. A szamosparti sűrűn rakott kis falvakban az országnak talán legtisztábban beszélő népe lakik. Nincsenek dipbtongusok, kettős magánhangzók, melyek a Dunántúlt, főleg Göcsej nyelvét oly különössé teszik. Nem harapják el vagy olvasztják le a mássalhangzókat, tisztán ejtik ki a ragokat; még mondatszerkezet tekintetében is sima és egyenletes a nyelv. Ha a hangtani tisztasággal akarjuk leírni a beszédet, meg vagyunk akadva, mert alig látszik meg a szövegen, hogy nem tiszta irodalmi a kiejtés. Természetesen meg van azért a beszédnek a maga hangtani színe, azonban a fonetika mai állása mellett, ezeket a gyönge árnyalatokat nem lehet lerögzíteni s kifejezni, legfeljebb a fonográf örökíti meg azokat a meglehetős kicsiny, de mégis állandó és jellemző hangszineket, a melyek a szatmári ember beszédét más vidékek lakosai előtt rögtön felismerhetővé

Szálljon fohászunk a nagy ég urához,

Ki hőseinknek diadalt szerez;

Emlékük él a lelkes ivadékban . . .

Az elégtétel boldog napja ez !

Tekints reánk, kik gyászteredre gyűltünk,

Oh szent szabadság örök Istene!

Lengjen felénk most eged fényhonából A megdicsőült hősök szelleme.

Áraszsza szét nagy példájuk az eszmét, Zengjen fohászunk a világon át . . .

Hogy mindörökké szabadságért éljen:

Áldd meg, nagy Isién, áldd meg a hazái!

Csengey Gusztáv.

Heti krónika.

— Ugyan, hol lakik ön tisztelt uram i

így szólított meg tegnap lapunk egy barátja.

— Miért tetszik kérdezni?

— Mert sose látom Nagybányán.

És lapunk barátjának igaza volt, az utóbbi időben több időt töltöttem vonaton mint Nagybányán.

Többek között meglátogattam Eperjes városát, ezt az ódon középkori csomópontot. Odazarándokoltam a husszonnégy vértanú emlékkövéhez, mint az igazhitű muzulmán a »Kábához*, a szent kőhöz.

Elvéreztek ők Eperjes piacán, mert hívek voltak Thökölyhez, a magyar szabadsághoz, meggyőződésükhöz. Olyan szépen mondta Prónay Dezső, »azt akarták rájuk bizonyítani, hogy Thököly vei tartottak, hiszen ha be is bizonyították, akkor is koszorút érdemeltek volna és nem vérpadot«.

A kormány, a felsöház, népképviselet, a prot. kerületek, iskolák, városok, megyék sürven voltak képviselve s ugyanott, hol Caraffa és méltó neje tapsolva nézték Eperjes előkelő polgárainak lenya- kaztatását, mi himnuszt énekeltünk s koszorúkkal halmoztuk a véráztatta földet.

Azok a régi barátságos házak ott Felső Magyar- ország e nevezetes helyén engem ismét csak az én városomra Nagybányára emlékeztettek, otthon éreztem magam, nagyon egyforma a két város, de Eperjes mégis előbbre tört: van vízvezetéke és villám- világitása.

Majd lesz nekünk is. Nem hiába ünnepeltük a mi tevékeny, lelkes polgármesterünket hétfőn, ö nem nyugszik addig, mig ezt a kát nagy alkotást nem létesíti, sőt valószínűleg nem nyugszik azután sem, s újabb és újabb hatalmas dolgokat fog létesíteni. A beköszönő esztendő fényes záloga a jövőnek!

' Egyébként a hét vizsgálatokkal telt el, benne vagyunk kellős közepében a nehéz napoknak, melyeken a szegény gyermeksereg és ifjúság álmatlan éjszakákat és meleg nappalokat tölt még a különben hűvös ájerben is.

Holnap lesz a tornaverseny, ha kedvez az idő, ez a kedves, vonzó ünnepély, melyen annyi szép mutatványt láttunk a múltban s még többet fogunk látni holnap.

Egyetlen vizsga, mely »drukk« nélkül folyik le, mindenki örül, ugrándoz vígan ; egy pillanatra, feledi a latint, görögöt, a! fizikát, meg a matézist, még mi öregek is felvidulunk a sok virgoncság láttára s ha nem szégyelnénk, oda állnánk közéjök.

Tálán a jövő évi már nem is ott lesz a vásártéren, hanem a Klastrom-mezön, az intézetnek »saját« területén, ahol tribünökre és számozott helyekre is lesz kilátás, addig meg kell elégednünk a »marhák«, »juhok«, »ökrök«, »idegen marhák« s ehez hasonló

teszik. Hadd álljon itt e nyelvjárás jellemzésére egy, lehetőleg fonetikailag leirt meserészlet:

Mikor Krisztus urunk a fődön járt szem Péterrel, mentek mendegéltek, eczczer nyári időbe éppen aratáskor. Nagy meleg vót, hát a mint mentek, szem Péter nagyon mekszom- jazott. Egy nagy csapat arató éppen az ut mellett arattak, asz mongya szem Péter: — Jaj uram, be szomjas vagyok, rnekhalok szomjan, úgy ihatnám; én megyek, kérek attól az aratóktól egy ital vizet. — Jaj Péter, asz mongya Krisztus, urunk, ne menj oda, az egy nagy gazdának aratójai, azok nem fognak vizet adni. — Jaj uram, de nagyon szomjas vagyok, lia nem adnak, nem ütnek fejbe. És elment, kért egy ital vizet. Ászt felelték: — Bizony nem adunk mi, mert az ivókút nagyon messzi van arra elfele és már búza kevés van aratni- való előttünk és déliére az ivókutlioz közzel fogunk menni aratni, hát már nem adhatjuk a vizet. Péter visszafele ment, oszt felelte Krisztus urunk: — No ügyi Péter, megmondtam, hogy ne kérjél vizet, mert azok nem fognak adni. Haladtak tovább szomjason. Megént találtak az ut mellett két aratót, egy ember felségestől aratott. De akkor állottak bele egy darab fődbe aratni csak. — Jaj uram, asz mongya Péter megént, nagyon szomjas vagyok, én mekpróbálom ettől a szegény embertől. És elment, kért egy ital vizet. Az asszony mingyá lelökte a sallót, felkapta a korsót, kiöntötte és elszaladt, hogy friss vizet vigyen Péternek. És vitt friss vizet ; ivott Péter. Vissza- menvén Péter, igy felelvén: — Jaj uram; áldd meg ezt a szegény embert, ezek kevesen vannak, szegények és mégis nem sajnált elszaladni friss vízért, félbe hagyni a munkát. Mire Krisztus urunk ászt felelte: — Meg van a mán Péter. Megint szólott Péter: — Jaj uram, verd meg ászt a nagy gazdát, mert sajnált egy ital vizet. — Az is meg van mán, Péter. A nagy gazdát megverte azzal, hogy kevés búza vót előttök, sokan vóttak, déliére le akarták aratni, hogy az ivókuthoz közelebb menjenek déllelni, de egész nap arattak, még sem fogyóit le a búza, se nem haladtak semmire. Mindig dógoztak, még sem érlek seqnmire. A szegény embert pedig megáldotta azzal, hogy ők kettecskén arattak, de mikor egy markot vágott, hat is vót dűlve, mikor egy kévét kötött, hit is vót Kötve- Csakhogy mikor észrevették magukat, a zegész nagy darab főd le vót aratva, még este se vót.

A Szamostól délre, a Nyírség felé s Bihar felé, mind erősebbé lesz az i-ző kiejtés s ezzel a szabolcsi nyelvjárás többi sajátsága.

Ut eczczer egy gazdag városba ety pár czigány. Nagyon bódogut iltek. csak avvót a hajuk, hngy gyermekek sohase vót. Mindig kirtik a zistent, hogy adna nékiek ety fiú gyere-