Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-06-07 / 23. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Nagybánya, 1908. Boldog- ünnepeket (IT Junius 7. 23. szám. MEGJELENIK HVULsTINEISr ■VLA.S-A.IFtlN'.AJP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos ; Révész János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Eelsóbányai-utca 30. szám alatt Üzleti hirdetések négyzetcentiméler, hiuatalos hirdetések díjszabás szerint. cl Pünköst ünnepén. Kissé későre esik az idén Piinkőst ünnepe, hiszen a pünkösti rózsa már régen elvirult, rendszerint május ennek az ünnepnek hónapja s most már az egész vonalon megindult iskolai vizsgálatok, valamint a tömérdek, lázas munka erősen zavarják az ünneplést, ám azért nem szabad még sem megfeledkeznünk a keresztény egyház megalapításának szent napjáról. A kereszténység uj életet teremtett, milliókat szabadított föl a rabszolgaságból s az igazi testvériség, egyenlőség, szabadság világraszóló elveit dogmává tette. Hol volnánk ma keresztény műveltség nélkül? Mivé lett volna az emberiség, ha Jézus egyháza meg nem alakul? azt kiszámítani is alig lehet. A templomokban felhangzik a »Jövel szentlélek Ur Isten« megható melódiája s mintha éreznők, hagy az a szent szellem, a vigasztalásnak bátorításnak, erőnek, az igazságnak, a megszentelésnek Lelke hathatósabban foglalná el sziveinket. Szükségünk van reá. A szent szellem terjedése még mindig reánk fér, sok a javitani, tenni való, sok az elégedetlenség, nyomorúság, panasz, visz- szavonás, de mindez leginkább onnan ered, hogy az emberek a port, a testet, az anyagot szolgálják lázas izgatottsággal. Ez a szent nap, a lélek ünnepe figyelmeztessen mindnyájunkat hathatósan arra, hogy a lélek a fő s mikor a legnagyobb testi munkába merülünk, nyár kezdetén, akkor is eszünkbe juttatja, hogy a lélek él s a lélek az, ami megelevenít. A szellemi aratás megkezdődött, nemsokára jő utána a testi, az anyagi aratás, nagy nehéz munka mind a kettő, melynek nyomában áldás fakad. Szálljunk magunkba s gyújtsunk kitartást, erőt, egyetértést mind a kettőhöz az ünnepi hangulatból. A tanítványok is egykor »valának mindnyájan egy akarattal együtt.« Vajha mi is tudnánk életünk nagy kérdéseiben mindannyian egy akarattal lenni. Szálljon reánk a Pünkösdiek egyetértő Lelke? Kiss Áron. A tiszántúli ref. egyházkerületnek nagy gyásza van, püspökét, az ősz pátriarcha Kiss Aront ragadta el a halál. A kerület múlt szerdán temette el nagy pompával és az országos részvétnek megható megnyilatkozása mellett derék vezérférfiát. Üresen áll immár a püspöki szék, melyben a fenkölt szellemű, kiváló egyháznagy, hegymegi Kiss Áron oly méltó módon foglalt helyet tizenhat éven keresztül. A harangok bánatos, tompán kongó szava elzugott a levegőben s elhalt a hangja a halotti zsoltárnak, a gyászénekeknek s a szomorúságot hirdető melódiáknak. A hantok rágördültek a koporsóra s elzárták Kiss Áron földi részét, mig lelke, mely a nemesért és szépért lángolt, megtalálta a Mestert, kit oly méltó módon képviselt az egyház- kerületébe tartozó hívei előtt. Hegymegi Kiss Áron nincs már többé közöttünk s csak a fájdalom s az ebben osztozkodó részvét s az emlékezet maradt utána. Sokan siratták meg őt, kik önmagukat siratták meg a fájdalom keserű könnyeivel. Mert hiszen »jól nyugszik az elköltözött, szélvész és zaj nem hatnak a sirhanton át, de mi, kik itt maradtunk, üresnek látjuk a helyet, melyen az elköltözött áll vala és nincs kép, nincs gondolat, mely azt betöltse.« És a keserű, hangos szavú fájdalmat enyhíteni iparkodik a részvét, a fájdalomban való együttérzés. Az emlékezet pedig visszatér a múltba, melynek idején a megboldogult kormányozta egyházkerületének hajóját és ismét élőnkbe állítja a tudós papot, a költőt, aki a világ színeiben harmóniát látott, a nagy emberbarátot, ki együtt érzett a szenvedőkkel és nyomorban levőkkel, a bölcs egyházfőt, ki biztos kezekkel kormányozta egyházkerületét. A nagy férfiú halálából fakadó fájdalom és részvét impozáns módon nyilatkozott meg a temetésen, melyre összesereglettek a megboldogult tisztelői, hogy a hívek óriási seregével elkísérjék utolsó útjára Kiss Áron püspököt. Az utcákon óriási tömegek hullámzottak. 10 órakor a püspök hármas koporsóját kihozták a kollégium díszterméből és a nagytemplomba vitték, amelynek falai fekete posztóval voltak bevonva. Itt Antal Gábor dunántúli püspök imádkozott. Utána a betegsége miatt távolmaradt Baksay Sándor helyett Kenessey Béla erdélyi püspök mondott beszédet. »Az egyszerű porcsalmai lelkipásztort — úgymond — a messze szatmári egyházmegye főjegyzőjét Magyarország egyik legeszményibb" világnézetű és a legérdekesebb kultúrpolitikát folytató miniszterének tanácsába hívják meg, hogy egyházi életbevágó kérdések tárgyalásánál részt vegyen.« Akkor az embereknek gerincük volt« stb. Nyolc lovas kocsin vitték a holttestet, mintegy 200 lelkész kisérte palástosan. A kocsi mellett 48-as honvédek haladtak. Az országból számos kiváló ember kisérte el utolsó utján a nagy halottat. A temetőben Biki Károly mondott búcsúztatót a szatmári esperesség nevében, ahonnan püspöknek hívták egykor Kiss Áront. Déltájban eresztették le a sírba a koporsót, a rögök dübörögve hullottak annak fedelére. Kiss Áron püspök megtért az ő urához, teremtőjéhez. »Pihenj meg te is agg, elfáradt, szolgatársunk az Urban, örökséged mellé pedig állítsa az Ur a békesség angyalait őrökül és kegyelme a jövőben is bizonyítsa be, hogy az »Ur nem hagyja el az ő népét«. Visszhang. V,élve veszem mostan a tollat kezembe, — Öff-U Hátha majd egyesek ásitnak felette . . . — “J S tán ily megjegyzések tapadnak versemhez: S' Válasz a >Válasz«ra, — vége már soh’sim lesz? Igyekszem is azért röviden felelni . . . Aranyos Erzsinek egy csókot küldeni. A »fehér virágért«, — meleg dalocskáért . . . Örömöm fölötte — be nagyon reám fért! Édes kicsi leány apácska ölébe, Tollat vesz parányi, párnás, kis kezébe : Fehér virág szirmát bontja bontogatja . . . Igaz örömére annak, — ki majd kapja! Ti a köszöntésem állítjátok fellebb — Óh pedig a válasz százszor, ezerszer szebb! Hisz aranyos Erzsi kedves mosolygása, Hajnali fénysugárt hint apa útjára . . . De az én lelkem, — az oly igazán fáradt: — Csüggedten vonszolom a megsebzett szárnyat. Erzsikét csak egyszer, — pillanatra láttam . . . Egy szem villanását a szivembe zártam : — Kedves pilláinak büszke rebbenése, Belopta sugarát a költő szivébe . . . Múltkori dalom e fény nyomába szárnyalt; Csókolom azokat a selymes pillákat! Takács llus. A jóság háza, (Keleti mese.) Volt egyszer egy hatalmas sah, aki a jó cselekedetben lelte minden örömét. Palotájának kapuja mindig nyitva volt a szegények előtt, akik sohasem távoztak tőle üres kézzel. Életének utolsó éveiben még nagyobb lett a jótékonysága. Nagy fájdalmat okozott neki az a gondolat, hogy olyan sok embernek kell nyomorognia ezen a földön s az lett volna a legnagyobb vágya, ha mindenkin segíthetett volna. Épített egy gyönyörű csarnokot, amelyiknek tizenkét ajtaja volt. Ezt a csarnokot mindennap megtöltötte élelmiszerrel és pénzeszsákokkal s ott fogadta a szegényeit. A csarnoknak azért volt tizenkét kapuja, hogy a szegény emberek közül minél több juthasson elébe azokon át. Mindennap bement a csarnokba s a tizenkét kapun beözönlő szegényeknek maga osztogatott alamizsnát nagy bőkezűséggel. A csarnoknak »A jóság háza« nevet adta s rá is íratta szép aranyos betűkkel ezt a nevet a csarnok homlokzatára. Mikor közeledni érezte halálát, odahívta ágyához az egyetlen fiát s megigértette vele, hogy ő is mindig segítője lesz a szegényeknek s minden nap alamizsnát fog osztogatni »A jóság házá»-ban. A fiú megígérte, hogy teljesíteni fogja az apja akaratát. Maga is nagyon jólelkü ember volt s mindenben az apja nyomán akart haladni. Meghalt az öreg sah s a fia vette át az uralkodást. A temetés után igy szólt hozzá az anyja: — Fiam, el ne felejtsd, hogy mit fogadtál az apád halálos ágyánál. Folytatnod kell az apád jótékonyságát. — Folytatni fogom — mondotta határozottan a fiú. — De úgy kell folytatnod, ahogyan megkezdte. Türelmesen, igazi jósággal, szelídséggel és megalázkodással. — Mindenben hasonló akarok lenni az apámhoz — felelte a fiú. Az anya kételkedve rázta a fejét. — Nem hiszem, hogy képes volnál erre. Ismerlek s tudom, hogy jó lelkű, jó szivü ember vagy, de mégis nagy elhatározásra van szükséged, hogy teljesen hasonlóvá válhass apádhoz a jóság gyakorlásában. A fiú nyájas szavakkal igyekezett megnyugtatni az anyját s hogy tanúságot tegyen ajótékony- ságáról, még aznap kinyittatta »A jóság házá«-nak mind a tizenkét kapuját és bőven osztogatta az alamizsnát a szegények között. így cselekedett a következő napokon is. Észrevett egyszer az egyik ajtóban egy meggörnyedt, rongyos ruháju öreg asszonyt, aki alamizsnáért nyújtotta feléje a reszkető kezét. Odasietett azonnal az öreg asszonyhoz s nehány aranyat tett a markába s egyúttal megparancsolta a szolgáinak, hogy lássák el szegényt bőven élelmiszerrel is. Mikor alamizsnaosztogatás közben eljutott a másik kapuhoz, ismét megpillantotta ott az öreg asszonyt. Adott neki újból nehány aranyat. Lsip'a.n.ls: mai száma, © olclal.
