Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-06 / 40. szám
(2) 1907. Október 6. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 40. szám. éves? Férjnél van? Gyermekei? Foglalkozása? stb. Reszkető hangon felel, megmondja nevét, illetőségi helyét, korát, férjes, hat kiskorú gyermeke van, varrónő, férjét nehány nap előtt bocsátották el a kórházból, ahol három hónapig feküdt. Férje lakatos, mellbeteg és most nem talál munkát. Nyolc nap óta alig van betevő falatjuk. Végignézek a szegényen. Áldott állapotban van. Arcán a bánat vont barázdákat. Vannak igazoló iratai? — kérdem. Előveszi: a kórház bizonyítványa, házassági levél, a gyermekek születési bizonyítványai. Miután az adatok megegyezőknek találtatak, a pénzsegélyt átveszi. Könnyektől fuldokló hangon köszön a szegény asszony és eltávozik. Ugyan mennyi időre elég ez a segély a nyolc személynek ! Talán egy hétre! Mi történik azután a hat gyermekkel? Képzeletemben magam előtt látom az éhező, gondozatlan gyermekeket! Az apa beteg! Az anya kétségbe esve! Mily könnyen nyújt kezet egymásnak ily körülmények között a nyomor, a sinlődés és a bűntény! A 2. szám lép be. Korosabb férfi. Kötélgyártó. Heti 15 márka munkabérből kellett feleségét, négy gyermekét és öreg, beteges anyját eltartania. Végre maga is beteg lett és állását elvesztette. A felesége küldöncszolgálatokkal keres nehány garast. Az asszony tizennégy nap óta fekvő beteg, ő maga pedig hasztalan keres munkát. Az ínség már szörnyű. A gyermekeket a jószivü házbeliek táplálják. A lakbérrel már negyed év óta adósok. Ami holmijuknak csak legcsekélyebb értéke is volt, mind a zsibárushoz vándorolt. A férfi könyörögve nyújtja kezét: »Uram, segitseu, könyörüljön rajtunk !« Miután iratai rendben találtattak, megkapja a pénzsegélyt. Két vagy három hét múlva, fájdalom, bizonyára ismét viszontlátjuk. 3. szám. Gyászruhás nő lép az irodába. Jobb karján kicsiny gyermeke, balján két esztendős leánykát vezet. Három apró gyermeke van otthon még, a város keleti részén levő lakásán. Megtörtén, kony- nyezve beszél: a férje szabó. Barátai unszolták, hogy hagyjon fel hazájában a munkával. Berlinbe csalogatták, ahol állítólag kincsek várnak az iparosra. Oh, mily keserűn csalódtak ! Nemcsak, hogy rosszul fizetik, de röviddel ezelőtt munkahiány miatt felmondtak neki. Négy hétig szaladgált körül a városban, hogy valami munkát találjon, de eredmény nélkül. Mindenütt azt a választ kapta: Nincs hely, a műhely túlzsúfolt 1 A munkakeresők sokasága felülmúlja a szükségletet ! Végre is a varrógépet kellett eladnia. A kapott pénz egy részéből a határig utazott, ahonnan gyalog fogja az utat hazáig megtenni A megmaradt pénzből férje elutazása óta éldegél gyermekeivel. Most az utolsó fillér is elfogyott s minden segítség nélkül áll itt. Nem akar koldulni, csak utaztassák gyermekeivel haza. Holnapután ki kell költöznie a lakásból és az utcára kerül. Nyomban pénzsegélyt kapott és másnapra rendelték be. Közben fölkerestem a házat, amelyben lakik, hogy közvetitetlen értesülést szerezzek be. A házfelügyelőnö, egy pék felesége, adta meg a kívánt felvilágosítást. Szegény honfitársnönk igazat beszélt. Elmondta a jólelkü felügyelőnő, hogy nehány nap óta ö adogat a gyermekeknek kenyeret, hogy éhen ne vesszenek, — »ez volt bizonynyal az egyedüli táplálékuk, mert nekik még burgonyára való sem kerülhetett« — tette hozzá szánalommal. Beléptem a szűk, piszkos, sötét udvarba, hogy a család által lakott helyiséget megszemléljem. Jobbról nyitott tehénistálló, ezzel szemközt a keresztépület, ez előtt szemétdomb bűzlik. E szemétdomb mögött van a keresztépületben a család «lakása«. Konyha és szoba. Az — Hat órakor a brandenburgi kapunál, válaszolt Lili halk hangon, azután átsurrant az utcán és csakhamar eltűnt tekintete elől. Lili alig bírta a vasárnapot bevárni, hogy miért azt maga sem tudta. Vasárnap minden kívánsága szerint történt, mintha az ég is a fiatal leány szövetségese lett volna. Szülei csak késő este várták vissza, az öreg társalkodónőnek pedig migrénje volt. így Lili könnyű szerrel hagyhatta el, észrevétlenül a házat. Éppen hatott ütött az óra, midőn a brandenburgi kapuhoz érkezett és ő is ott állt már, barátságosan köszönve. Olyan üde, előkelő volt és a hetyke kis bajusz a legkedvesebben állt neki. — Milyen pontos, kisasszony, remélhetőleg most ráér egy órácskára ? Lili mosolyogva bólintott. — Akkor megengedi, hogy egy pohár borra meghívjam ? Kérem ne utasítsa vissza. Nagyon szeretnék önnel kicsit zavartalanul csevegni. — De Gleichen ur, hisz’ kellemetlen volna reám nézve, ha valaki meglátná, esetleg valamelyik tanítványom szülője. . .. — Oh, az teljesen ki van zárva, tudok én egy csendes kis vendéglőt, hol ebben az időben senki sem szokott lenni. Rövid gondolkodás után Lili beleegyezett. Utóvégre, milyen következménye is lehet ennek reá nézve? Hisz úgy sem látja többé; utaik annyira szétágaznak! Ma ezt a kis időt még el akarta vele vidáman tölteni, azután vége az apró kalandnak, Braun kisasszony többé nem létezik. Milyen érdekesen beszélt a lovagja, mindig szerette volna hallgatni. Mind a kettő úgy nevetett, mint valami pajkos gyerek, különösen, ha valami vig kalandot mondott el és az idő az előkelő kis helyiségben, melybe mentek, rohamosan telt el. Midőn órájára nézett, észrevette, hogy ideje már útra kelni. Gleichen semmi esetre sem akarta őt már engedni, de nem tudta rábeszélni, hogy tovább előbbiben egy takaréktüzhely — semmi más ! Az edény itt fölösleges! Minek is, hiszen úgy sincsen mit főzni! A szobában egy ágy. A kopár falakon nehány ruhadarab csüng, amolyan rongygyá viselt foszlányok; alkalmasint a gyermekek párnája. Amint az asszonynak tudtára adtam, hogy hazautazásáról gondoskodni fogunk, megragadta kezemet, hogy hálás megindulással emelje ajkaihoz. »Bár soh’se hagytuk volna el hazánkat« — sóhajtotta. »Otthon legalább megvolt a mindennapi kenyerünk. Verje meg az Isten azokat, akik bennünket nyugodt otthonunkból az idegenbe csaltak !« E kitérés után térjünk vissza a többi szüköl- ködőhöz. 4. szám. Egy nem éppen fiatal házaspár. A férfi csak tótul, a nő anyanyelvén kívül törve németül is beszél. Munkások. Gyalog jöttek Berlinbe. Nem találnak foglalkozást. Két nap óta hajléktalanok. Egy darabka kenyeret sem ettek. Hazautazni szeretnének innen. Mihelyest az utánvizsgálat állításuk valódiságát igazolja, hazaküldik őket. 5. szám. Egy még meglehetősen fiatal ember, rokonszenves külsővel. Öltözéke erősen megrongálódott. Szakadozott cipőjéből a lábujak kandikálnak ki. Fehérnemű nélkül, szakadt nadrágba és rongyos kabátba öltözötten. Sápadt, beesett arca nélkülözést árul el, sovány kezében ideges mohósággal lóbálja elrongyo- lodott kalapját. Egy kis faluból való, ahol atyja, egy szegény zsidó iparos, még öt gyermekkel él. Jó iskoláztatásban részesült. Kevés pénzzel Amerikába ment. Állást nem talált s ehhez még beteg is lett. Honfitársak szánalmából jutott Hamburgig szóló hajójegyhez. Berlinben is hasztalan keres foglalkozást. Beteges állapota miatt nehezebb munkát nem végezhet. Több kórházból utasították el túlzsúfoltság miatt. Minthogy igazoló iratokat nem tudott felmutatni, abbeli kívánságának, hogy hazautazhassák, nem tehettünk nyomban eleget. Pénzsegélylyel és egy kórháznak szóló ajánlással láttuk el. 6. szám. Intelligens arckifejezésü, jómodoru férfi. Kereskedő. Meglátszik rajta, hogy jobb napokban volt része. Családapa. Hosszas betegség mindenét felemésztette. Amint vagyonúnknak és viszonyainknak megfelelő segélyt nyújtottunk át neki, mély sóhajtással fakadt e szavakra: »Ezzel a pénzzel vigyek feleségemnek és gyermekeimnek segítséget! Mit tegyek, ha ez elfogy és én állást nem találok ? I Ha legaláob módomban volna hazámba visszatérni!« — »Jó ember, nézzen csak az előszobába! Látja, hányán várakoznak még enyhitő adományra. Igazságosan kell eljárnunk és mindenkinek — amennyire pénzbeli eszközünk megengedi — kell valamit juttatnunk.« Nehéz szívvel távozott el. És így még számtalan jelenetről számolhatnék be. De majd valamennyinek ugyanegy a tartalma; amint Tolstoj Karenina Annájában mondja :. ., »minden család a maga módja szerint szerencsétlen.« Mindegyik kérelmezőnek az a kívánsága: haza utazhatni, oda, ahol mindenütt az általa legjobban ismert és leghívebben szeretett göröngyre léphet. De miből ? Napipénztárunk kimerült. Az irodát bezárják. Akik ma nem kaphattak már segélyt, a legközelebbi fizetési napon jönnek vissza és ismét a szükség és nyomor kerül napirendre. Akiket elintézés nélkül bocsátottak el, azokból a kétségbeesés szavai törnek ki: »Lehetséges éz? Tovább éhezzünk? Tovább kóboroljunk hajléktalanul? Mihez kezdjünk a legközelebbi fizetőnapig?« És mégis! így kell történnie! A pénztár üres és ahol nincs, onnan — sajnos —» nem lehet kivenni! maradjon. Intett egy üresen arra haladó bérkocsinak. A fiatal ember csak nézett Lilire. — Természetesen elkísérem kisasszony. Azt gondoltam, hogy ismét a állatkerten át megyünk, mint a múltkor, hiszen oly csodálatos szép este van. —- Nem lehet, arra már nagyon késő az idő s engem otthon várnak, válaszolt Lili.- Jó, de én elkísérem. Miután a kocsisnak megmondta, hogy a Bellevue ut sarkára hajtson, beszálltak. Közben egészen besötétedett, az utcai lámpák már égtek, bizonytalan fényük csak nehehen hatolt a kocsiba A fiatal ember lassan a keze után nyúlt és szorosan tartotta egy ideig, azután forrón megcsókolt. Olyan melege volt a fiatal leánynak a nehéz bortól; valami különös, félig félős, félig boldog érzés uralkodott rajta. Legjobban szeretett volna karjaiba dűlni és azt mondani: »Siess édes !« És a fiatal ember, mintha sejtette volna, hogy mi történik a leány belsejében, gyengéden átölelte és forró csókot nyomot cseppet sem ellenkező ajkaira. És most hamar viszont kell lássalak, édesem. Holnap ! igen ? — Mondd, hogy igen! Lili mindent megígért, noha tudta, hogy nem jön el többé. Midőn majdnem elérték céljukat, kérte a fiatal embert, hogy szálljon ki, mert kellemetlen lenne, ha hazulról valaki meglátná, hogy férfi társaságban van. Ezt ő is belátta. Még nehány gyengéd csók, egy kézszoritás, azután a fiatal ember kiszált és a kocsi tova robogott. Másnap reggel Lili meglehetős kellemetlen érzéssel ébredt föl. Tulajdonképpen mégis ostobaságot követett el tegnap, annál is inkább, mert érezte, hogy ez a zenetanitó előtte nem közönyös. Fájt a szive, ha reá gondolt, hogy többé nem láthatja. Milyen szívesen váltotta volna be csak most ez egyszer még az Ígéretét, de lehetetlen volt. Mára Ti szegény alattvalói a magyar hazának! A legtöbbje ezeknek szorgalmas és becsületes iparos, munkás, kereskedő, akik csalfa reménynyel búcsúznak hazájuktól, hogy az idegenben jobb munkabérre találjanak. Sajnálatosan igazolják az egyesület számbeli kimutatásai, hogy az úgynevezett kivándorlók 99%-a ábrándot hajszol. 80% ezek közül minden pénzkészlet nélkül veszi kezébe a vándorbotot. Elárasztják a német fővárost, hogy innen a tengerentúlra juthassanak. Megkísérlik előbb Berlinben jó szerencsével foglalkozásra szert tenni. Mégis 1000 munkakeresö közül ha 3 — 4 talál néha keresetet. És még mielőtt Hamburgba vagy valamely más kikötőállomáshöz jutnak, igy szenvednek hajótörést. Mi marad más hátra számukra, mint koldulni és embertársaik szánalmára appefiálni. 22°/0 valamelyes készpénzzel rendelkezik. Ez azonban csak rövid időre elegendő. Csakhamar fölemésztik — mert munka vagy éppen biztos állás ritka, mint a fehér holló. Megkezdődik a küzdelem a napi táplálkozásért; küzdelem az éhséggel és a nélkülözéssel. És mi az eredmény? A hazába való visszatérés vágya, a hazába, amely előttük az idegenben oázisként tűnik fel. De a haza messze van, pénz meg nincs az utazásra. Nem marad hátra egyéb — mint a koldulás. Hány honfitársunk jutott eme meggondolatlan, könnyelmű lépéssel lelkileg és testileg tönkre! Hánynak hiányzik jelleme, hogy a legnagyobb nyomorban is tisztességns és becsületes maradjon! A világváros talaja süppedékeny Mennyi veszélyt és kisértést rejteget! Mennyit nyelei! * * * ti A fenti sorokat mint a királyunk O felsége védnöksége alatt álló »Berlini Osztrák-Magyar Segélyegyesület« tagja írtam le. Az egyesület ideális, nemes célt követ: szükségbe jutott, elszegényedett és beteg honfitársainkat támogatja, nekik a hazába való visszatérést lehetővé teszi, hogy ismét hasznos tagjaivá lehessenek hazánk társadalmának. Ezren és ezren élvezik évenkint e jótéteményt. Hányat mentett meg már az egyesület a teljes sülyedéstől, hányat tartott vissza az erkölcsi romlástól; hányat terelt a becsületes munka s a köteltsségteljesités útjára! Mégis, a jótétemény gyakorlásához pénz kell, pénz és újra csak pénz! Bár az egyesület nem kicsinylendő segélyforrásokat mutathat fel, amelyek részben önkéntes adományokból, a rendes tagok járulékaiból és kisebb-nagyobb pénzadományokból származnak, de az egyesület iránt támasztott igények emellett hónapról-hónapra, sőt napról naapra növekednek. Az uralkodó gazdasági pangás, az általános drágaság, az ipar minden terén mutatkozó feszültség, a sztrájkok kitörése szaporítja természetszerűleg a szükségben szenvedők számát. Mindemez Ínségesek a munkaerők hiányát pótolhatnák otthon. Az egyesület, eme körülményt mérlegelve, e kivándorlottaknak módot nyújt a hazába való visszautazásra, amennyiben ez erejét túl nem haladja. Hogy e feladatnak azonban teljesen megfelelhessen a honfitársak részéről az eddiginél több támogatásra van szüksége. Remélem, hogy a fizetőnap e hű vázolása ngy magánosok, mint testületek és intézetek körében visszhangra találnak olyképpen, hogy egyesületünk tagjai közé sorakoznak. vendégeket vártak, és nem talált módott reá, hogy megszökjék. Az idő múlt és sokszor gondolt még vissza az ő kis kalandjára. Gyakran könnybe lábadt a szeme, ha arra a csinos, kedves emberre gondolt, aki oly szenvedélyei csókolgatta őt. De bele kellett nyugodnia. Csak egy titkos édes emléke maradt, melyet magával vitt a jövőbe. Nehány hét telt el azóta. Ma a gazdag Braun- thal urnái bál volt. Elegáns fogatok jöttek, mentek és előkelő hölgyek és urak haladtak föl a márványlépcsőn. A ház kisasszonya elragadóan szép volt illatos, fehér csipkeruhájában. Mindenki megcsodálta. Valósággal tündökölt és az urak csak úgy tolongtak körülötte, csakhogy a táncrendjén helyet kaparintsanak maguknak. Egyszerre valamelyik idősebb rokona egy magastermetü katonatisztet mutatott be neki s Lili csodálkozva nagyon is ismerős arcba pillantott. Istenem, hát lehetséges ez ? Hisz ez az ő kalandhőse, a zenetanitó. — Gróf Gleichen, mondotta az öreg ur. Lili mélyen elpirult, midőn meghajtotta fejecskéjét. Midőn a' »Donauwellen« taktusaira keringtek, a tiszt elmondta hogy mennyire vágyakozott egy bizonyos nyelvtanitónő után és hogyan kutatta egész Berlinben Braun kisasszonyt. Nevetve folytatta, hogy négy hasonló nevű nyelvtanitónőt is talált, de három agg- szüz volt, a negyedik pedig gombóchoz hasonló kövér néni. Erre Lili is megvallotta, hogy sokszor, nagyon sokszor gondolt a »zenetanitó« urra. — Örömmel megbocsátották egymásnak a kis csalafintaságot. Rövid idő múlva nyilvánossá tették Lili és Gróf Gleichen eljegyzését. Szüleinek Lili meggyónta kalandját. Es mikor a tavasz ismét megérkezett, a boldogságtól sugárzó házaspár nászutra indult.
