Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-29 / 39. szám
(2) 1907. Szeptember 29. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 89. szám. közepére jutottunk éppen. Megállunk az emberöltő fele utján s gondolkozni akarunk a múltról és jövőről. Másrészt hivatkozunk arra, hogy a kor lázasan pezseg, forr az eszméktől, amelyeknek élénk vásári zajában nekünk is életjelt kell adnunk magunkról. S harmadik ok az ünneplésre egyik derék tisztviselőnk, aki tizenöt éven át szives volt fáradozni érettünk s akinek érdemeit méltatni óhajtjuk, midőn megvált állásától. 1892-ben alakult meg a »Nagybányai iparos ifjak önképző köre.« A megalakulás körül legtöbbet Kupás Mihály fáradozott. Kívüle még Kerekes Zsigmond, Lenárt Károly (jelenleg szatmári lakos) Vancza József, Ruhman Ferenc vettek részt a toborzás munkájában. Szeptember 5-én már első gyűlését tartotta az alakuló félben volt egyesület, amikor is beszámoltak egy rögtönzött kis mulatság szép jövedelmével, melyet az alapítás költségeire szántak. A körnek jegyzője akkor Szentkirályi József volt, aki a jegyzőkönyv első lapjára e szavakat irta : »Munkásság az élet sója«, továbbá a költői jelszót: »Hass, alkoss, gyarapits!« A találó mottót, úgy vélem betartottuk, mert aki másfél évtized alatt idejárt ebbe a körbe, csakis azok közül került ki, akik a munka emberei s másrészről, hogy a haza sorsát előbbre vigyük, mi is szerény körünkben hatni, alkotni igyekeztünk a magyarság zászlója alatt. Most is szemeim előtt van, élénk emlékezetemben él a kör alakuló gyűlése és első, fényes estélye. 1892. okt. 9-én tartottuk a városháza tanácstermében az alakuló gyűlést. A terem teljesen megtelt érdeklődőkkel. Ott láttuk a közönség soraiban Turman Olivér polgármestert, Torday Imre h. polgár- mestert, Gergely Károlyt, Nyirő Sándort, a lelkes férfiút, aki minden szépnek, jónak és igaznak őszinte barátja volt s aki szavaival itt is lelkesített minket. Torday Imre volt első elnöke s jó magam voltam első titkára az uj egyesületnek. Az iparosok közül Galló, Kupás, Csepey, Sztupár urak és az akkori ifjúság majdnem teljes számmal vettek részt s a díszes, nagy közönség a legnagyobb figyelemmel tárgyalta le pontról-pontra az alapszabályokat, melyek máig érvényben vannak. A hivatalos város és az előkelő közönség a legnagyobb rokonszenvvel fogadta az uj egyesületet. Első hangversenyünk valóságos esemény volt városunkban, annak nyüzsgő, lelkesedő közönségét is magam előtt látom s eszembe jut, hogy ezen az estélyen elevenítettem föl én először, tehát már tizenötév előtt a varázserővel biró »Kuruc nótákat«, melyeket néh. Káldy Gyula, egykori operaházi igazgató barátom jóakaratából és szívességéből tudtam beosztani az estély érdekes és változatos műsorába. A Molnár József-féle házban volt első helyiségünk, hol mindjárt csínnal és kellő fölszereléssel berendezkedtünk s jó kedvvel, lelkesedéssel szépen megindult a köri élet. Azóta szakadatlanul munkálkodik egyesületünk s ha voltak is nehéz esztendei, de voltak derék vezetői is, kik közzül különösen Kupás, Jancsovits, Galló, Szász József urak igen sokat tettek arra nézve, hogy válságba ne sodortassunk. Volt azonban egy sajnos tévedése is körünk közéletének, de a mely szintén hazafias felbuzdulásból eredt. 1894-ben tavasszal ugyanis, Kossuth Lajos nagy hazánkfia halála alkalmával olyan zendülés szerű mozgalmak támadtak nálunk is s a lelkes ifjúságnak sok oly tettet magára kellett vennie, a mit éretlen suhancok követtek el az éj leple alatt. Évekig tartott ennek lidércnyomása a kör felett, de az idő haladtával végre ezt is csak kiheverte. Tisztelt közgyűlés! T. Vendégeink! Bizonyos dolgok léte bizonyság azok létjogosultsága mellett. Ez a kör tizenöt évi sokszor súlyos küzdelem után létezik ma is, ez a tizenöt év úgy hiszem eléggé megbizonyitotta, hogy szükség van reá, hogy léteznie kel). Kétségkívül szükség van az iparos ifjak körére. Mikor kis gazdák, nagy gazdák, kereskedők, tisztviselők stb. szabadon és minden korlátozás nélkül alakíthatnak egyesületeket, ki merné kétségbe vonni az iparosoknak ebbeli jogát. Sőt éppen az az iparos, aki odahaza egész nap szorgos és nehéz munkát végez s aki ©tthon nem olvashat, könyvekkel nem bíbelődik, az vágyik leginkább szórakozásra. Az iparos, aki tudja azt, hogy a világgal haladnia kell, szívesen keresi föl a mi körünket s itt a könyvtár, az olvasó-terem, vagy a társas szórakozás, békés oázis neki a külső élet forró sivatagában. Igen ez is az iparnak egyik védő vára. Pedig hány ilyen védő várra volna szükség! Omlik-bomlik a régi társadalom. A gyáripart idegen tőke tartja lefogva, a kis ipart a belmozgalmak nyűgözik le és bénítják meg. Régente a céhek védték, ma csak a társulás védheti meg. Mindenki elismerést érdemel, aki fölveszi az ipar terén a küzdelmet, azért mi is nagyobb rokonszenvet érdemelnénk a közönségtől, pártoló tagjaink közül alig maradt egy-kettő, nagyobb támogatást a várostól, melynek védelme alá helyezkedtünk. De ez ne csüggeszszen, ne keserítsen, küzdjünk, fáradjunk tovább a nemes célért, eljő az idő, amikor majd megértik s nagyobbra értékelik a mi társadalmi munkálkodásunkat. A magyarságnak is egyik vára ez a kör, a mely társalgási hivatalos nyelvéül a magyart fogadta el, melynek fő célja a magyar közművelődés terjesztése. És vájjon nélkülözhet-é az ország csak egyet is az ilyen bástyák közzül, a melyek legszentebb kincsét védelmezik? Különösen ma, a mikor a nemzetiségek jobban fészkelődnek, mint valaha; a mikor a 300 éves idegen odakint, a horvát, tót, rácz, szerb s újabban még a cionista is idebent megfujja a nemzetiség kürtjét s ellenünk toborza katonáit. Minden idegen áramlattal szemben »a magyarság« jelszava, a mi tizenötéves igazságunk, a mely létjogosultságot ad nekünk a jövőben is. De védővára ez az egyesület a szeretetnek is. Oly rideg, oly begombolkozott a mai társadalom, annyira idegenek az emberek egymásra nézve, hogy inkább a gyűlölet, mint a szeretet gyűjtő fogalma ! alá csoportosíthatók. Mi közelebb akarunk jönni egymáshoz, tiszteljük mindenkiben az embert, s terjesztjük az általános emberies szeretetteljes felfogást a társas érintkezésben. Tizenöt év alatt voltak derült és borús napjai körünknek, sokszor a bajok kuszáit szálai közzül csak nehezen bírt kibontakozni, de immár egy fél emberöltőn át megpróbáltatok: s úgy hisszük, polgárjogot „nyert ez ősi városban. Őszintén óhajtom, legyen ez az első tizenöt esztendő az alakulás korszaka s jöjjön már most a virágzás mindnyájunk örömére és gyönyörűségére s ehhez kívánok a körnek további sikert és szerencsét!« (Általános éljenzés.) A gyűlés második tárgya volt Galló Antalnak az egyesület 15 éven át volt buzgó pénztárnokának arcképe leleplezése. E tárgynál a szokásos beszédet Morvay Gyula titkár tartotta. A tömör, tartalmas és meleghangú beszédben Morvay körülbelől a következőket mondotta. »Tisztelt Közgyűlés! Tisztelt ünneplő közönség! Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy szeretve tisztelt pénztárnokunknak, Galló Antalnak arcképét bemutassam és átadjam a nyilvánosságnak. Nem vagyok szónok ember s igy tőlem valami dicsőítő szónoklatot vagy emlékbeszédet hiába várnak, Én csupán arról a tényről akarok itt megemlékezni. hogy egy egyesület megbecsüli a maga derék tisztviselőjét ; elismerésben részesiti azt, aki önzetlenül egy fél emberöltőn át munkálja az egyesület közjavát. Uraim! A mai lázas sietséggel nyüzsgő társadalomban sok sajnálatos dolgot tapasztalunk ; nem egvszer látjuk, hogy még azok is, akik pénzért viselnek bizonyos hivatalokat, megtévednek s hűtlenül viselkednek az állam, megye, vagy város közönségével szemben, annyira, hogy a gyanú és bizalmatlanság minden felé beférkőzött az emberek szivébe. Mennyivel szebb, magasztosabb, méltóbb látvány, mikor olyan férfiú, aki éveken át teljesen ingyen küzd, fárad a közért, a legönzetlenebb odaadással, igazi lelkiismeretsséggel és buzgalommal teszi azt. Galló Antal pénztárnok ur 15 évnek eredményes munkájával valóban kiérdemelte a Körnek háláját. Hulljon le hát e képről a lepel s legyen itt állandóan közöttünk a derék férfiú és hirdesse, hogy a közügyért áldozni hazafias kötelesség, de hirdesse egyszersmind azt is, hogy érdemes embereit a mai kor is őszintén megtudja becsülni. Éljen Galló Antal!« A jelenvolt Galló Antalt lelkesen megéljenezték s a közönségnek alkalma nyílt a Krizsán György tehetséges ifjú festőnk által készített s igazán pompásan sikerült olajfestésü arcképet az eredetivel összehasonlítani. Az általános nézet az, hogy a kép igen jó, a megszólalásig hű. Az ünnepeltet számosán üdvözölték s érdemeit jegyzőkönyvileg is megörökítették. Harmadik, nem kevésbé lényeges tárgya volt a gyűlésnek egyesületi ház vásárlása, melyre vonatkozólag elnök indiványára, határozatilag kimondták, hogy az ipartestülettel egyetértve fogják ezt a körre nézve nagyjelentőségű kérdést megoldanis a választmányt megbízzák, hogy a házvásárlásban a kör érdekeinek szigorú szem előtt tartásával járjon el. Ezután az elnök a gyűlést azzal zárta be, hogy az esti közvacsorán minél számosabban megjelenni szíveskedjenek s a lelkes, emelkedett hangú közgyűlés véget ért. Este 8 órakor volt a bankett szintén a kör helyiségében, hova az ételeket Nagy György Kaszinóvendéglős szállította. Az 1 frt 20 kros közvacsora valóságos lukullusi lakoma volt, amelyen Nagy György, már amint az neki szokása, megint kitett magáért, pörköltöket, finom tésztákat, válogatott sülteket tálalt s egy üveg bort és egy vizet is szolgált a vacsorához a fenti árért, ami még közös konyhában is hallatlan olcsó lett volna. A vacsoránál társadalmunk előkelőségeiből többen vettek *észt. Az első köszöntőt az elnök: Révész mondotta, a vendégekre, a nagybányai közművelődési egyesületekre s ezeknek nestorára: a Kaszinóra. Stoll Béla szépen kidolgozott, igazán tanulságos, nagy figyelemmel hallgatott és tartalmas beszédben válaszolt a Kaszinó nevében s Galló Antalt, a jubilánst köszöntötte fel. Brebán Sándor az egyesületet s annak vezetőségét éltette, különösen pedig Révész Jánost, mint elnököt. Glavitzky Károly a kereskedők és kereskedő ifjak nevében is üdvözölte az ünneplő egyesületet. Kovács Béla a volt elnökért, Kovács Gyuláért ürítette poharát. A társaság egy része az éjféli órákban oszlott szét, a zöme azonban körülbelől reggel 2 óráig együtt mulatott. Meg kell még említenünk, hogy a gyülésterem- ben általános feltűnést keltett egy nagy arcképcsoport, a kör tisztikara és választmánya, melyet a jubileum alkalmából Huszthy Mátyás készített. E képet sokszorosítva kisebb alakban a választmányi tagok is megszerezték. Huszthynak minden egyes alakot oly remekül sikerült megörökitenie, hogy munkájához mi is őszintén gratulálunk. Ez is egyik szép emléke lesz a szept. 22-iki ünnepségnek. Éljen és virágozzék a derék egyesület a magyar ipar és a magyar közművelődés javára továbbra is j óvatos; innen van, hogy minél többen jönnek be, annál hamarabb jönnek zavarba az életszükségletek dolgában. Harcmódjuk nem a csatamezőn való helytállásban, hanem portyázásban,1) megfutamodásban, üldözésben, nyilaik kilövöldözésében, meghátrálásban s az ütközésre való visszafordulásban all. Nagyon gyakorlottak s ügyesek a zsákmányában s a hosszas lovaglásban, erősen nyilazzák az ellenség lovait s gyalogságát s ennyiben hasznosak a nyill mezőn való küzdelemben, mivel mesterek a gyors támadásban s az ellenségnek rohammal való zaklatásában s nem gondolnak a halállal, hanem a legnagyobb veszélyt keresik. Ütközetben a magyarok mindig összetartanak s lizen-tizenöten egy csoportban ki jobbról, ki balról támadják az ellent s messziről igyekeznek nyilaikkal megsebezni s azután elrohannak vágtató lovaikon ; jelvények s mindennemű zászlók s ostromszerek nélkül szoktak vonulni s tegezeik bizonyos össze- verésére gyülekeznek. Talán kelleténél hosszabbra terjedt tárgyalásunk, de mivel a mi időnkben elkezdtek az itáliai harcokba beavatkozni,2) nem lesz baj megimerni állapotukat. R ’) »A magyarok természetüknél fogva Drédaleső s kalandozásra alkalmas nép«, mondja szerzőnk a XI. k. 17. f.-ben is. Ruházatukról nem tartott fenn adatokat. Csak a Vili. k. 74. f.-ben emliti, hogy Lando gróf magyar zsoldosai lovaglószárban (nose), súlyos fegyverzetükben s zekéikben nem bírták a hegyekből kiverni a paraszt csapatokat. !) Baumgarten Ferenc ennélfogva az olasz történelem e korszakát nem habozik a magyar befolyás korának nevezni. (Századok, 1902. 1. 1.) latra ki két, ki több lóval, könnyű támadó fegyverekkel, vagyis ijjal, puzdráikban nyilakkal s személyük védelmére hosszú karddal fölszerelten állandó készenlétben tartoznak állani. Általában állandó ruházatként bőr zekét viselnek, azt jól bekenik s egy másikat öltenek reája, erre ismét egyet, aztán még egyet, miáltal igen erőssé s védelemre alkalmassá teszik. Fejüket ritkán borítja sisak, hogy a nyilazásban ne akadályozza őket, mert ebben van minden reményük. A magyaroknak nagyszámú méneseik vannak, lovaik nem nagyok, velük végzik a szántást és a mezei munkát, mindenféle teherhordásra taliga elé fogják s valamennyit úgy nevelik, hogy szorosan együtt álljanak s egyik lábuknál fogva a földbevert czővek- hez béklyózva minden irányban tarthatják őket, eledelük a fű, széna, szalma, kevés takarmánnyal, főként ha keletnek tartanak s terjedelmes pusztán kelnek át. S amaz országok felé menet szíjakkal összefűzött vért formájú nyerget használnak s lakatlan vidéken vagy táborozáskor ember s ló a mezőn a szabad ég alatt külön sátor nélkül készít fekvőhelyet; derült időben feloldják vért formájú nyergük szíjait s derékaljat készítenek belőle s azon alusznak éjjel; s ha esős az idő, ami elég ritkaság, egyik vagy mindkét oldal felől takarót készítenek maguknak, lovaik hozzászoktak s nem törődnek vele, ha szabadban s esőben kell államok s mi kárt sem szenvednek azon esőszegény országokban ; másutt nincs igy, mind- azáltal igen jól viselik el a viszontagságokat; sokat kiherélnek, mert igy jobban lehet őket tartani s kezesebbek. A pusztán csekély megterheléssel jól ellátják magukat élelemmel, minek oka s eljárásmódjuk a következő: Magyarországon ugyanis nagy számú ökör és tehén tenyészik, amelyeket a földmivelésre nem használnak, hanem a teres legelőkön gyorsan meghizlalják s levágják őket, bőrükkel és zsírjukkal élénk kereskedést űznek, húsukat nagy üstökben meg főzik s ha jól megfőtt, besózzák, a csonttól elválasztják, kemencében vagy más módon megszáritják, ha megszáradt, porrá törik s finom lisztté őrlik s úgy teszik el s ha nagy sereggel pusztán vonulnak át, ahol nem kapnak eleséget, üstöket s más réz edényeket visznek magukkal s hadi készlet gyanánt min- denikük egy zacskóval visz e porból a maga számára, azonkívül a vezér taligákon nagy mennyiségben szállíttat belőle; s ha folyóhoz vagy másféle vízhez jutnak, megállapodnak, edényeiket megtöltik vízzel, felforralják s felforralva a csoportban lévő bajtársak számához mérten töltenek rá ebből a porból; a por megdagad s felduzzad s egy-kél maréknyi pép módjára megtölti a fazekat s igen bőséges tápanyagot szolgáltat s egy kis kenyérrel vagy magában kenyér nélkül erőt ad az embernek. Ennélfogva mi csodálni való sincs azon, ha nagy sokaságuk mellett is hosszú ideig tartózkodnak vagy menetelnek a pusztaságon, anélkül, hogy takarmányt találnának, mivel a lovak fűvel és szénával, az emberek pedig e porrá tört1) hússal táplálkoznak. Hanem a mi országunkban, ahol kenyeret, bort és friss húst kapnak, megunják azt az ételt, melyet édesnek találnak a pusztában, minélfogva ei'kölcseik megváltoznak s nem tudnak megélni abból a pépszerü ételből s országunkban nem is tudnák akkora számban föntartani magukat, mert a városok s kastélyok erősek, a mező szűk s a nép *) Carne Martoriata.
