Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-23 / 51. szám
(2) 1906. Deczember 23 51. szám. kába 8775 koronát fizet a lakosság, vagyis ösz- szesen 15375 koronát. Kóstolónak már ez is elég. A fogyasztási tételek a jutalommal együtt 85121 K 14 fillért tesznek, bizonysága ez annak, hogy a toroköblögetés pompásan kifejlett a Rozsály és Gutin tövében. A kiadásoknál a gőz- és kádfürdőre körülbelül annyi megy ki, mint a mennyi bejön. Nem valami jó üzlet, legalább megfelelne a czéljának. A tisztviselők és alkalmazottak fizetése megdöbbentő összeget mutat. Hatósági tisztviselőkre 46125'28 Rendőri személyzetre . 13611*76 Csendőrségre .... 12752*86 Egészségügyi személyzetre 6962*40 Egyházi » 3162 40 Szegódvényesekre . . 5227*60 Szolgákra ....................... 5678*40 Na pdijasokra .... 2190* Tűzoltókra .... 575T20 Nyugdijakra .... 15654*96 Vagyis összesen 117116*86 koronát ad ki a személyzetre. Hát igazán szép, aki teheti. Tanügyre 50502 K 17 fillér jut és még valami (300 K). Ez is tekintélyes összeg, de bár régebben is ennyit adtak volna ki, akkor ma előbbre volnánk. A kórháznak ugyanannyi a bevétele, mint a kiadása. A. takaréknak ellátmányképpen 88000 K helyett 90640 koronát ad vissza a város, de bizony ebből a csekély különbözeiből a kamat nem fog kitelleni. Valami nagyobb szabású alkotásokat, újításokat, úttörő befektetéseket stb. nem igen olvasunk ki az előirányzatból, de hát hiszen mai napság úgy vannak a városok is, mint a szegény ember, örülnek, ha megélnek. Halál a jégmezőn. (A »Turáni dalokéból.*) Egy nép halódik északon, Igaz, jó testvér, bű rokon. Megfogyva már, megtörve már Zokszót se mond, ellent sem áll. Volt háborúja rengeteg. Menekült, harczolt, engedett. Irtotta khán, seyk, czár, mogul . . . Szegény vogul! szegény vogul! Küzdött, futott, amig tudott, Éiszak honába igy jutott. Jég ott a bérez, köd ott a nap, A sír se lehet zordonabb. Lelkét kilopta durva szláv, És menekülni sincs tovább. Fenn, hol örök az éjszaka, Reszket az éjsark csillaga. Ködben a hó-sik tova vész, És minden élet elenyész . . . Zempléni Árpád. *) Felolvasta szerző a Petőíi-Társaság 1906. decz. 16-iki ülésén. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Szeretet nélkül.- Irta : ALEXY E. Zimankós az idő. A házóriásokat nyaldosó ón- szinü felhőkből sűrűén szállingóznak a hópelyhek. Mintha a természet a mai szent napon mindent az ártatlanság színével kívánna bevonni, hogy eltakarja a szenynyet s még vakitóbbá tegye a tisztaságot. Az éjszaki szél pajzán sivitással száguld át az utczákon és számtalan csillogó virágot lehel a hólepelre. Ily tiszta, ragyogó köntösben várja a természet a gyermek Jézust. És az emberek ? Az apróság titokzatos mosolylyal suttog egymással. Egyesek kis piszéjüket laposra nyomva kukucsál- gatnak be a kulcslyukon és ajtóréseken, mely mögött az angyal megörvendeztetésükön munkálkodik. Majd megint az ablakhoz rohannak, hátha az idén sikerül meglesniük az angyalkát, mikor elröpül. De az utczákon csak kosarakkal terhelt asz- szonyságok s mindenféle nagyságú és alakú dobozok súlya alatt görnyedező emberek tolongnak. Kinek kezében botján kívül nincs más s hozzá még nem is siet, az a lázasan sürgölődő tömeget többnyire unott arczkifejezéssel vagy fölényes mosolylyal szemlélgeti. A mosoly gúnyosnak, lekicsinylőnek akar látszani, mindazáltal nem palástolja el az egyedüllét keserűségét, s az önönmaga előtt is titkolt irigységnek egy halvány árnyalatát. Szintez a kifejezés jut érvényre amaz előkelő megjelenésű úriemberen, ki éppen most a Váczi-kőr- utra tér le. Bágyadt vonásai, fénytelen álmatag szemei s fáradt mozdulatai sehogysem illenek életerőtől duzzadó hatalmas alakjához. E disharmonikus külső a csalódások ostorcsapá- sitól elgyötört s megedzett léleknek hű váza. Bódháty Andor testét a munka, a küzdelem és a törekvés tette erőssé. Művész lelke az érzelmek tengerének enyelgő habjain, hol kábító mámorba rin- gattatva, hol meg a szenvedélyek vihara által fölkorbácsolt bősz hullámoktól bűvös messzeségekbe ragadtatva, a tiszta gyönyörök kutatásában kimerültté a jelennel gúnyolódó rommá lett. Irótársai Bodháthyt bohém realistának tartják, ki csak az anyagnak a testre való behatásáról következtet az érzelmekre. Ha néhanap ilyfajta Ítéletek Bodháthy fülébe jutnak mosolylyal szokta megjegyezni: — Hibául rójátok fel nekem, hogy minden izemben »testi* vagyok. Hát miért nem tudtok a lelkemnek táplálékot adni!? Pedig a bensőm, ez az örökké lázongó szörny éhezi, szomjuzza azt a lényt, ki érdek nélkül való szeretettel megszeliditse, megértse, ki nemes odaadással egészen egybeolvadjon vele, s a vadság szelídséggel, gyöngédséggel kiegészítve harmonikus egészet alkosson, melynek bűvkörében elhomályosul a prózai élet. Bódháty sokat foglalkozott az asszonyokkal, szerette őket tanulmányozni, de alapjában véve egyikkel sem törődött komolyan. Hanyag modorán, melyet a nőkkel szemben tanúsított, meglátszott, hogy csak időtöltésnek, játéknak tartja a velők való bibelődést. Ha néha barátai faggatták, hogy miért nem nősül hát meg? A válasz többnyire igy hangzott: — Komoly, érett ember csak nem cserélheti fel férfias énjét olyan gyönge semmiségért, amolyan enyelgő, játszó gyermekért, aki sokszor holmi csekélység miatt, könnyeivel mindjárt egész vizözönt rendez, melyet csak badar esküdözéssel s mindenféle csecsebecsék Ígérgetésével lehet lecsilapitani. Nem kívánok pesztonkának beáliani egy ily bábuhoz .... így beszélt Bódháty. Arczkifejezéséből azonban ki lehetett olvasni, hogy keresi azt az egyet, egyéniségének kiegészítő részét, mindhiába, sehol sem talált reá. Most is kutató, de bágyadt, reménytelen kifejezéssel bámul maga elé. A siető emberek lépten-nyo- mon oldalba bökik, Sokszor éreznie kell a fenyőágak nem épen kellemes czirogatását, s ilyenkor mindannyiszor valami fájó keserűség czikkázik át lelkén. A múlt emlékei-e vagy a jelen sivársága okozója ez érzésnek? Talán mindakettő. Bódháty idegesen végig simítja homlokát. Félre ezekkel a jogászgyerekeknek való gondolatokkal, s mindent lenyűgözve magában, tűnődni kezd miként lehetne a karácsoni mozgalmat satyrikus formában leírni ? Eközben egy úriemberen akad meg a szeme, aki izgatottan járja sorba az üzleteket. Érdekli, ki lehet vájjon a szorgalmas vásárló, azért figyelmesebben szemügyre veszi. Az alak közeledik. Bódháty felösmeri benne Horgos kollégáját. — Szervusz! Talán házalni jársz, hogy minden üzletbe bebotlasz? — Láthatod, krisztkindlit játszom, — felel erőltetett mosolylyal Horgos, s közben hevesen kotorászni kezd zsebeiben. Az ördögbe 1 Talán csak nem csempészte el a tárczámat az a turbékoló párocska, me y éppen az imént belém ütközött? Légy szives, tartsd csak ezt a czókmőkot. Így ni! Köszönöm 1 Ezzel újból üritgetui kezdi zsebeit. Itt néhány fillér, meg váltó, ott fénykép, bicska, amott telefirkált papiros, fizetetlen számlák s végül egy pár megnyomorított kubaszivar. Szóval, mindaz, mit egy igazi úriember magával szokott hordani. Csak a tárcza nem akar megkerülni. — Hm, hm, — dünnyögi Horgos. — Hát hiába karácsonkor az angyaloknak nem csak szeretteikre, hanem ugylátszik a tárczákra is van gondjuk. Ez most biztosan egy kis komédiát játszik nekem és szeretné reám sózni az irgalmas Szamaritánus szerepét gondolja Bódháthy, de azért barátságos czi- nizmu?sal megvigasztalja a látszólag egészen kétségbeesett collégáját. — Hadd el, hadd örüljön a párocska! Ki tudja mikor tettek ily kitűnő fogást! Horgos abba hagyva a hadonázást és büszkén hátraszegett fővel kenetteljes hangon megszólal: — Igazad van! édes, jó barátom, nekünk az emberiség lelki orvosainak máskép kell felfogni az ily eseteket. Minden benyomás egy-egy jól fizető eszme. Bódháty ajkán gúnyos mosoly játszik. — Mond csak Horgos, nem falusi praedikátor vagy más eféle volt az apád? Horgos jónak látta Uj-Palestinában nyugvó őseit foglalkozásukkal együtt békésen pihentetni, tehát csavart egyet a beszéden, — Könnyű előbb a vigasztaló szentet játszani, azután meg gúnyolódni, ha az embernek annyi bankója van, hogy akár az egész lakását kiparkettiroz- haíná vele. — Már megint túlzói. — Heh! heh! nevetett Horgos, — ez tett engem hires emberré barátom, s hálából lépten-nyomon gyakorolom is. Különben, mondd csak, nem kölcsönöznél egy pár tízest ? A Dusi premierjén majd együtt lepezsgőzzük a kamatját. — Gyere a lakásomra. Ilyenkor nem igen szoktam nagyobb összeget magamnál hordani. abból a mécspislogásból. Úgy szerettem volna egy piczinyt lekaparni magamnak abból a nagy gyönyörűségből, a more aszott arczáról. Egyik szurtos kis jószágot hirtelen ölbe kapta Józsi, mire ez belecsimpaszkodott bozontos szürke szakálába és ordított, mert a másik lábacskájánál fogva akarta leránczigálni a magasságból. A Iegnagyobbik mezítelen jószág a még pislogó gyertya lángja felé fordul és huzza annak a törött hegedűjén a nótát. Nagy buzgalom látszik arczán, mintha bizony a kis Jézuskának húzná. Micsoda édes jószágok. Majd kiugrott értük a szemem világa. Mit adnék asz- szony, csak egy piczinyke volna enyém abból a lármából. Csak akkora, mint egy öklömnyi gyereké. — Ábris, már megint bolondokat beszél. Hát segítsen a baján kigyelmed ... ha tud. Ezt az asszony mondta, csak úgy félvállról. A darázs derekú, rózsás arczu menyecske. Bizony veszedelmes portéka Tar Ábris felesége. Kőből van a szive, nem lehet azt megindítani. Nem is irigyelik Tar Abristól, pedig legkívánatosabb asszony a faluban. Már csak azért sem irigylik, mert nagy sor ám megőrizni az olyan asszonyt, ki minden legényre ráveti szeme ragyogását. Nehéz vigyázni olyan kincsre, amelyikre minden tolvaj éhes. — Meguntam asszony! Betege vagyok ennek a nagy csöndességnek. Ezt már olyan hangon mondta Tar Ábris, mintha már nem panaszkodna, mintha bizony haragja volna keletkezőben. Az asszony lopva ránézett, de hamar visszakapta tekintetét. Nagy zavargás látszott abban a szemben, nem szomorúság. A nagy csöndességre még keményebben szólt rá Abris. — Meguntam. J£z a bang már feleletet is várt. Az asszony hallgat és fél. Féli a vihar kitörését. Tudja, ha egy szót szól, kitörnek a villámok. Nem szólt. Sokáig hallgatott a csend. És talán befelé mentek a villámok Tar Abris- ban, hogy csak nagysokára tudott szóhoz jutni, akkor is nagy szomorúsággal, halk, vontatott keserű hanggal. — Mi örömöm van itthon? Mire jöttünk mi össze asszony ? Erre a nagy szomorúságra i Kend is mondta már, a faluban is mesélik, hogy szíveli Tornyos Ferkét. Hát véget vetek ennek. Már régen akartam. Ezt a birtokot zsidó kézre adom. Minek dolgozzam én már benne ? Kiért ? Kigyelmed meg elmegy haza az édes anyjához. Azután már nem tartozunk egymásnak semmivel. A többit kicsinálja a törvény. Én is elmegyek. A falu szája úgy is megtépte becsületemet. Megsiratom a sok milljó ezüstfejü csendes gyerekeimet. Legszebben nőttek az egész határban mindig a Tar kalászok. Ezeket megsiratom, azután megyek. Bele a zajos világba. Más életet kezdek. Vigat, zajosat. * * * Tar Ábrisnak sehogy se illik arczához a pantallós ruha. Becsületes paraszti képe kirí belőle, mint a katonatiszt arcza a czivil mundérból. A Pestre vetődött módos gazdát a büzhödt levegőjű, külvárosi kávéházi lebujba a mulatni vágyás kergette. Hogy fényesebb helyiségbe menni bátorkodjék, még annyira nem csiszolódott a lelke, Akik abban a kopott butorzatu kávéhelyiségben körötte ődöngenek, azokra jól illik a pantallós ruha, pedig nagyon kopott. Lelkűk is kopott lehet, hogy olyan furán pislogó a szemefényük. mint a részeg embereknek. Tar Abrison még nem kopott a pantallós ruha. Lelke sem kopott. Szeme nagy feketesége csupa nyíltság, becsületesség, no meg mintha egy kis szomorúság is bujt volna el benne. Egészséges, pirospozsgás férfi- arcza szinte kinevet a kávéházi aszott, sápadt legény- | arezok közül. Füstös, lármás szürke lepel fekszik a nagy helyiségben. Olyan, mintha minden aszott volna benne, nemcsak a piszkos galléron ülő legényfejek. A székek, az asztalok, a pinezérek, minden. A festett képű kasziros leány is olyannak látszik, pedig aligha lehet több húsz évesnél. Bár mosolyog jobbra, balra, nevetgél, mégis szomorú hervadás jut eszébe annak, aki rápillant. Jó szeme volt a kasziros lánynak. Észrevette, hogy az a pirospozsgás képű ember, aki olyan félénken foglalt helyet egyik asztalnál, nem afféle pikolós vendég, ki éjjelhosszat üldögél ott. Észrevette és ezután már csak arrafelé mosolygott, amerre Tar Ábris ült. Ez csak nem akarta elhinni, hogy ez a nagy kedveskedés neki szól. Nincsen hozsászokva, hogy vele olyan barátságosan foglalkozzanak. De azután, hogy integetett is neki az a leány, hát körülnézett Tar Abris. Mivelhogy bizonyossá lett, hogy neki szól az a nagy tisztesség, elpirult, mint egy siheder és azután már csak az asztalt merte nézni. És gondolkodott nagyon, talán biz ismeri ez a leány valahonnan. Nem tűnődhetett sokáig, mert egyszerre csak ott termett a leány és kaczagva helyet foglalt Abris mellett, miközben csak annyit mondott: — Ugy-e uraságod nem pesti ? — Tél idő óta az volnék . . . Ezt úgy mondta Ábris, hogy nem emelte, föl a fejét. Es maga sem hitte el, amit mondott, de hát kellett neki felelni valamit. — Aztán mi járatban van itt fönn kigyelmed olyan régóta ? — Magam sem tudom lelkem. Csak úgy élek, mint egy vándorló legény, járkálok ezekben a nagy utczákban, csak úgy szomorúságból. — Sohse búsuljon kigyelmed ! Hozok egy kis jó búfelejtő borocskát, attól elszalad a szomorúsága 1
