Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-02 / 48. szám
(21 1906. Deczember 2. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 48. szám szerint 19 rendes és 8 póttagra, a II ikban 13 rendes és 6 póttagra szavaztak. Szavazók azok, akik képviselő-választói jogosultsággal bírnak. A választás napját az alispán tűzi ki, akit azonban a képviseletnek ez iránt átiratban meg kell keresnie. A határnapot csak a legtöbb adót fizetők névjegyzékénvk összeállítása, illetőleg kiigazítása s közzététele után is csak akkor lehet kitűzni, midőn a választók névjegyzéke ellen való felebbezések már végső fokozatban elin- téztetvén, a névjegyzék végérvényessé vált. A választást a törvényhatóság által kiküldött elnök vezeti. Látnivaló ezekből, hogy még néhány alakiságon még előbb keresztül kell esnünk, mielőtt a választás megtörténhetnék. Egyelőre ezeket tartottuk szükségesnek tájékozáául közölni t. olvasóinkkal. Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes Szerkesztő ur ! Becses lapjának utolsó számában megjelent »Epilógus?« czimü czikkem átadása alkalmával kijelentettem, hogy t. Szerkesztő ur nézete szerint unalmassá vált erdőügyi vitát folytatni nem fogom. A »Nagybánya« 48. számában megjelent »Epilógus redivivus« elolvasása után azonban kötelességemnek tartom Bálint Imre ur állításait és következtetéseit azon színvonalra állítani, amelyre valók. Fönnebbi kijelentésem ellenében engedje meg tek. Szerkesztő ur, hogy ezen kötelességemet jelen soraimmal teljesíthessem. Bálint Imre ur a »Nagybánya« f. é. 45. számában azt állitá, hogy az erdészeti bizottság megalakítása iránt felmerült kérdésben, akkor kellett volna nyilatkoznom, midőn az erdészeti szabályrendelet az összes iratokkal együtt nekem véleményadás végett kiadatott. Erre én felvilágosítottam, hogy tévedett. És ezen tévedése tudatában a »Nagybánya« 47. számában mégis kijelenti: »amit írtam, megírtam«, legutóbbi czikkében pedig cinizmussal kérdi: »Nem ismertem be tévedésemet? Kinek, miért és mit?« Az első kérdésre csak az lehet a válaszom: az »Epilógusában nem is merte be. Hogy kinek, miért és mit? ! Tévedését azért kellett volna az olvasóközönségnek beismernie, nehogy engem azon gyanúba ejteni látszassák, mintha a véleményezés végett nekem kiadott összes ügyiratokat figyelembe nem vettem volna. A további pont igy hangzik: »Igen, hogy jelentésem nem volt nála, csak a szabályrendelet. Szívesen megjegyzem, felvilágosítása után ezt nem állítottam, nem is tartottam különben lényegesnek, mert amit beigazolni kívántam, anélkül is megállja helyét. Nincs tehát és nem is volt mit mint tévedést beismerni.« Tehát »szívesen«, talán jobban mondva leeresz- kedőleg megjegyzi, hogy felvilágosításom után nem állította, azt t. i, hogy az összes ügyiratok vagy, mint előbbi állítását most leszállítja, jelentése nálam nem volt. Ugyan kérem, mit akart azon valótlan állításával beigazolni, hogy az összes ügyiratok nálam voltak? Es valótlan állítása, miként állja helyét? »Nincs tehát és nem is volt mit, mint tévedést beismerni?« Hát ez logika? Hol és mikor említettem én csak egy szóval is, a kincstári szabályokat? A mi erdőnk kezelésének tárgyalásánál nem a kincstári szabályok tömege, hanem Szepesvármegye r. t. városainál folytatott erdőkezelés, az erdőtermékek ottani értékesítésénél követett eljárás és a képviselőtestület által gyakorolt ellenőrzés lebegett szemem előtt. Ebbéli tévedése azon hamis következtetésre ragadta, hogy én őt vagy »Istentagadónak, vagy pogánynak« tartom. Nos, ebben is téved, mert én őt az általam is hangoztatott jótulajdonságai mellett annyira tárgyilagos vitatkozónak tartom, hogy nem kifogásolja akár egyedül, akár másokkal együtt bátorkodom ellentétes nézetemnek kifejezést adni. Hogy az erdőkezelés ellenőrzésénél mi a »sallang«, azt én Bálint Imre ur magyarázata nélkül is nagyon jól tudom. Én magam részéről azt sem tartom fölösleges sallangnak, hogy a város raktárába szállítandó tüzifakészlet ellenőriztetik, hanem Bálint Imre ur aligha nem maradna kisebbségben, ha a képviselőtes- | tület közgyűlésén állítaná, hogy a városi raktárba ! szállítandó tüzifakészlet ellenőrzése fontosabb, mint í az idegen vállalkozó számára termelt tölgyműfa i átadásának ellenőrzése. Hogy a megalakítandó erdészeti bizottságra nézve mennyire egyeznek vagy ellenkeznek nézeteink, majd megválik a tervezett »elkeresztelés«-nél. A rönkő »szebb« fogalmának magyarázata meglepő. Tankönyveinket és folyóiratainkat nem említve, csak a nagybányai, a máramarosszigeti, a besztercze- bányai és lugosi kincstári erdőhatóságoknál, a minisztérium erdészeti osztályában és mint kir. erdőfelügyelő Abaujtorna-, Borsod-, Zemplén-, Ung-, Sáros- és Szepesvármegyékhen fekvő erdők felügyeleténél merített tapasztalataimból tudtam, mi a rönkő vagy rönkfa, de azt csak most hallom, hogy a gerendát is rönkőnek és a logika örök törvénye szerint, a rönköt is gerendának lehet tekinteni. Legyen Bálint Imre ur meggyőződve, hogy habár vadonatúj elméletét nem is teszem magamévá, ezentúl igyekezni fogok a gerendát meglátni. Szabó Adolf. Színház. Nem vagyunk barátai a túlságos dicséretnek, de elfogultságról sem lehet vídolni, ha elismeréssel adózunk Szabadhegyi társulatának. Az elmúlt héten oly ügyes műsort állított össze a direktor, hogy lassan- lassan odaédesgeti a közönséget abba a szeréuy, szegényes templomba, hol a művészet oltárát felállította. A színészek pedig szorgalmukkal, iparkodásukkal feledtetni igyekeznek mindeme kicsinységeket. Vasárnap »A peleskei nótárius« és sGül Baba«, hétfőn »A szalmaözvegy«, kedden »A bolygó görög« került színre. Az előadások niveanja magas, teljesen kielégítő volt. Nánásy Juliska igen kedvesen, szépen alakított ez a rokonszenves színésznő egészen belefészkelte magát a közönség szivébe, — magunkat sem véve ki — s egyik kritikus ur állításai, nem tudni mi okból túlzottak. Kedves színésznőnkről inkább el lehetne mondani, hogy »édesen csacsogott, ügyesen mozgott, villámokat szórt stb.« Közönségünk Ízlése igen fejlett, amit az mutat, hogy a színműbe és drámába, melyet magyar levegő nevelte, mig a fegyvert vállára nem nyomták. És ezzel vette gondozás alá a második anyja, a mostoha anya: a kétfejű sas. De bírna ez bár száz fejjel, még sem tudná kitépni leikéből azt az érzést, amit dajkája tejével belé oltott. Egy kis magyar levegő lopódzott a bécsi kaszárnyába. Bórák, a megcsontosodott császári szolga, úgy találja e pillanatban, hogy nincsen dicsőbb dolog a világon, mint igy halni meg a hazáért, ahogy ez a csöndes pirossapkás gyerek sereg. — Ezt megveszem! — szólt, miután mámoros hangulatából felocsúdott. A kereskedő nagyott lélegzett. Néma lett dicsérő szája látva, hogy a szókat tett is követi. Bórák kiko- torázta kis vagyonkáját az asztalfiából. Azt is hozzá tette, ami a zsebében volt, de bizony igy se került össze annyi, amennyiért a kép eladó. És mivel rostéit ilyen szent holmi fölött alkudozásba elegyedni, odaszólt a szorongó, várakozásban álló kereskedőnek. — Jöjjön a pénzéért délután. * Bórák a tükör elé ment. Mert úgy kívánja a katonai tisztesség, hogy rendbe szedje egy kicsinyég magát, ha a főhadnagya elé megy előleget kérni. Ez pedig legalább is megkíván annyi gondot, mint a czibilnek a bálba készülés. Elsőben a fején taszított helyére egy pár rendetlenkedő hajszálat. Azután a bajuszát pederte ki még hegyesebbre. Majd a kabátját, bár ezen egy porszemnyi sincs, végig kefélte. Most kardjának hüvelyét dörzsöli, hogy ragyogjon, vakítson. Egyszer-kétszer rálehelt, mert igy ez jobban sikerül. Miután felkötötte, keztyüt húzott, szép patyolat fehéret, újat. így felkészülten nagy megelégedéssel nézett végig magán. Az irodában foglalatoskodó főhadnagya előtt megállt gyöngy haptákban és kért keményen és kurtán, amennyire csak a német szó engedi: — Főhadnagy ur kérek alássan tiz forint előleget. A főhadnagy, széles vállu, marcona alak, kit hirtelen haragos voltáért Pulykának csúfol a legénység, odafordult az őrmester felé. Élesen, kutatóan mérte végig ennek merev termetét. És megtörtént a csodák-csodája, nem talált azon egy fikarcznyi kifogásolni valót sem. Mire, mint ahogy a gavallér a czigánynak fizet, oda dobta az őrmesternek a kívánt összeget. De kiváncsi- ságból-é vagy miből, megkérdezte tőle. — Mire kell őrmester ? — Képet veszek! jelentem alássan. — Ké-pet ? Aztán szépe? Kérdezte most már nagy kíváncsisággal a főhadnagy, mert nem fér a fejébe, miféle kép az, amiért ily sovány pénzű őrmester, oly horribilis summát áldoz. A kérdés parancs jó katona szemében, Bórák eltűnt és mihamar megjelent ismét dicséretet váró arcczal, alázatos mosolygással, kezében a képet tartva. Az elülső asztalnál dolgozó két vérbeli német katonának az égnek meredt minden hajaszála a kép látásától és a bekövetkezendőktöl. A főhadnagy urnák a tekintete a hogy rá esett, úgy ott is ragadt rajta. Úgy elbámészkodott, olyan hülye képet -vágott, mint egy kétnapos regruta. Majd hamarosan uralkodott magán és a mint ily ünnepélyes pillanatokban szokás, szent, hivatalos gerjedelemben: magára öltötte a rettenetes haragot, elővette az elöljáró hangos tónusát. A rettegett »Pulyka« lett, de hatványozott mértékben. Arcza vérvörös és csupa ráncz, Szeme kidüledve csakúgy szórja a villámot, eltorzult szája a dühét az elképedt őrmester felé : — Paraszt! . . . Kutya! Ez a kép dinasztiaellenes !! Hogy mert ilyen rongyot elém hozni! ! Kurta vas kell magának, nem előleg! Ide! . . . ide . . . azt a pénzt!! Stentori hangjától remeg a kis szoba és önti, egyre önti a katonaáldások végtelen zuhatagát az őrmester jámbor fejére. Színeket vet ennek arcza. Reszket. És mint a részeg, forogni, elhomályosulni mégis csak komolyabb műfajnak kell tekinteni az operetteknél, csak úgy tódul. Szerdán Alfréd Sutró »Jerikó falai« ez. színmüvét adták, az utóbbi évek egyik legkitűnőbb darabját. Az előkelő angol társadalom erkölcsi dekadencziáját rajzolja az iró páratlan zsenialitással. Kissé sötét színnel festi az angol nőt, ki minden kötelességét elhanyagolja csak azért, hogy mindenütt mulathasson és amennyire a becsület látszata megengedi, élvezhessen. Lady Alathea és Lucy képviselik ezeknek a nőknek a típusát a darabban. Az előbb férjes nő. Ura Trobischer, egyszerű, szinte naiv ember. Ausztráliában remségesen meggazdagodott s haza térve elvette az anyagilag tönkrement Steventon marquis leányát, Alatheát. Házassága szerencsétlenné teszi a puritán becsületességíi embert; az a társadalmi osztály, melybe bejutott, gondolkozásával, erkölcseivel teljesen szemben áll vele s ez a körülmény okozza a bonyodalmat. P'eleségét mélységesen szereti s a nő teljesen uralkodik rajta; hatása alatt a régi energikus Trobischer elvesztette tetterejét s nagy terveiből, melyeket szövögetett, nem tud megvalósítani egyet sem. De belecsömörölve a sok fórtelembe, elhatározza, hogy megembereli magát. Jó alkalom kínálkozik. Sógora, Steventon marquis fia. elcsábítja a nevelönöt, kit a nevére s származására büszke, folytonosan becsületére hivatkozó öreg Steventon kilökött az utczára, Probischer elvéteti a leányt a fiúval, mert neki a becsületről más fogalmai vannak, mint apósának, ki az egész dolgot fiatalos meggondolatlanságnak tartja fia részéről; a lány pedig boldoguljon, úgy ahogy tud. S ezzel kezdődik Probischer meg- hasonlása családjával. Felesége, Lady Alathea, alapjában nem rossz nő, csak annak a rothadt milieunek a máza, melyben él, rátapadt: Flirtel, kártyázik, dohányzik, gyermekével nem törődik, csak akkor veszi észre a fertőt, melybe sülyedt, mikor Dallos lord, kivel flirtelt, aljas ajánlatot tesz neki. Ezután a javulás útjára tér. Húga, Lucy leány; de bárkinek oda nyújtaná kezét, ki megszabadítaná a pártától, mert felfogása szerint a iőkötő olyan talizmán, mely a fhrtelés, e modern komiszkodás síkos mezején megvédi minden kellemetlenségtől. Nem is kell annak a férjnek valami deréknak lennie, minél tutyi-mutyibb, annál jobb, mert őnagysága keze nem lesz úgy megkötve. Azonban alapjában ö sem rossz; ezek mind csak annak a társadalomnak büzhödt levegőjéből merített eszmék, melyben él, de szive mélyén utálja azokat, s mikor Pro- bischernek egy régi barátja megkéri, először ezektől az eszméktől vezetve nyutja neki kezét, hisz ez a bamba az ő embere, de később okulva nénje szerencsétlenségéből s szerelem is ébred szivében, becsülni kezdi azt a férfit, kit eleinte csak eszköznek tartott a szegénységből való szabadulásra. Probischer nagy lelki harCZOk után önmagával és családjával meghasonolva, elhatározza, hogy visszatér Ausztráliába. Felesége bár nagyon szereti, nem akarja követni. Nem is csoda. Férje vérig sértette, mikor igazságtalanul arczába vágta, hogy csak a pénzéért ment hozzá. De meg nem is tud megválni attól a környezettől, melyben eddig élt. A nő lélekben megtörve gyermeke karjaiban talál vigaz- talást s mikor férje azt is el akarja vinni magával, szinte kétségbe esek. A kis fiú szeretete a házastársakat végre kibékíti. Ez az előadás legjobb volt azok között, amiket láttunk. Színészeink alakítása kiállja a legszigorúbb bírálatot is. Bodroghy Lina (Alathea), Óvári Rózsi (Lucy), Szabadhegyi (Probischer), Sarkady (Steventon) fényesen oldották meg a szerepük által eléjök tűzött nehéz feladatot, A darab nagyon tetszett a jelenvolt közönségnek. Csütörtökön »János Vitéz« volt soron. Tavaly lát maga körül mindent. Remegő kezekkel kapkod ide- oda. Ügyetlenül kotorász zsebeiben. Nagysokára rátalált arra a papiros pénzre. És azután tartania kellett ezt jó ideig, kinyújtott reszkető kezében, mig a főhadnagy ur utolsó csöppig ki nem önté rá szent gerjedelmét. Úgy támolygott ki azután. Künn észrevette, hogy ettől a villámlással teli zivatartól vizes lett a feje. Törölte homlokáról, arczárói hasztalan. És érezte, hogy markolász szivében éles körmökkel a keserűség. Ilyen erősen ezt soha sem tapasztalta, pedig évek óta érez ilyes félét. Ily furán vele még nem bántak, noha mindig furán bánnak vele. Az első ember, aki elébe akadt, a főhadnagy inasa volt. Tehát lefogta ezt és nem törődve azzal az óriási rangbélikülönbséggel, mi közte és egy kutyamosó között van, ennek öntötte ki nagy keservét és mutatta a képet. — Ezért ni! — Sohse búsuljon ezért őrmester ur. Hisz látom hunezfutság volt ez a szidás. Csak magirozott a Pulyka. En tudom. Hisz van neki egy kis vasládikája, amit úgy őriz, mint a szemevilágát. Csak nagy ritkán nyitja ki. És ha ezt megtenni akarja, azt már tudom előre, mert ilyenkor szokott csak kiverni a szobából. De én mondok meg lesem, mi a fényes ördögöt dugott el benne? Ahogy nézek be a kulcslyukon: hát Uram Isten! Egy rongyos piros sapkát húz ki belőle . . . Éppen ilyet a milyen ezen a képen van itt la. Aztán meg valami háromszinü rongydarabot ... És csak nézi. Nézi hosszasan. Es egyszerre csak csókolni kezdi azt a két rongydarabot, pedig olyan csúnya piszkos. Úgy csókolja össze-vissza, hogy még a könyje is hull belé . . . Bolond ez a Pulyka. Nagy bolond. E szókra Bórák szivéből kifutott a keserűség. Nagy csodálkozásba esett. Majd szánni-bánni kezdte, hogy úgy haragudott azért a kis szidásért. Sajnálkozás fogta el. És mintegy önkéntelenül pattant ki belőle : — Hát muszájt neki . . .
