Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-25 / 47. szám
(2^ 1906. November 25. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 47. szám. küzdelem dacára az eredmény vagy egészen elmarad, vagy ha lesz is valami, a tanítók megint csak alamizsnát kapnak jogszerű fizetésrendezés helyett. Mi lesz akkor? Ismeretes a közelmúlt politikai küzdelmeiből a passzív resistencia. Erre helyezkedik a keserűség és a bizalmatlanság hatása alatt a tanítóság is. Elvégzi úgy a maga kötelességét, hogy fegyelmit ne lehessen a nyakába akasztani és nem is tesz ám egyebet. És ki fogja ennek kárát vallani első sorban ? A társadalom s abban a szülők, kiknek gyermekei nem részesülhetnek többé a nevelésoktatás oly mérvű áldásaiban, minőt a kor szelleme tőlük megkövetel. Szóval: a tanító napszámos bér mellett robot munkát fog végezni. Adja Isten, hogy erre ne legyen szükség, ezt kívánja haza és nemzetszeretetünk, de ha meg kell lennie, fájó szívvel bár, de ettől nem fogunk visszariadni. Hogy ez a szomorú jövő be ne következzék, a tanítóság küzdelmét magán a tanítóságon és a sajtón kívül egy harmadik tényezőnek is támogatnia kell és ez a harmadik tényező: maga a társadalom. Udvarhely vármegye törvényhatósága fényes példát adott erre, midőn felirt az országgyűléshez a tanítói fizetések méltányos rendezése tárgyában. Tegye meg ezt minden törvényhatóság. Sőt tovább megyünk : tegyék meg a rendezett tanácsú városok, a nagy- és kisközségek. Mert habár felirati joguk csak a törvényhatóságoknak van is, de a kérvényezési jogot megadta a törvény mindenkinek. A tanító a társadalomban él, tehát a társadalom ismeri legjobban munkája értékét, a társadalom tudja legjobban mily hitványul van azért fizetve, legnagyobb sulylval fog tehát a mérlegbe esni a most folyó országos küzdelemben, ha maga a társadalom mozdul meg az egész országban, kérve, követelve a tanítói fizetéseknek a kor kívánalmaihoz mért egyöntetű rendezését. Sardou V. öt felvonásos drámája. Az a drámai erő, mely a darabot halhatatlanná teszi, a legnagyobb mértékben érvényesült N. Bodroghy L. művészi játékában, magával ragadó alakításában. E színpadnak gúnyolt szűkös helyen oly mesterien megalkotott jelenetekben gyönyörködtünk, a lélek mélyén nyugvó érzelmek s a szív rejtekeiben dúló indulatok oly plasztikusan jutottak kifejezésre N. Bodroghy Lina művészi játékában, hogy ez est sokáig feledhetetlen lesz az előadáson megjelent közönség előtt. Különfélék. Ifj. Kunay Ede. Imre Károly laniló. Színészet. Szabadhegyi A. színtársulata e héten is derekasan megállotta a helyét. A változatos műsor, a darabok kifogástalan előadása, a becsületes igyekezet alapos tudással és igaz tehetséggel párosulva, eltekintve a helyiség szűkös voltától, a legkényesebb igényeket is kielégíthette. November hó lfi án, szombaton »Az uj Messiás« daljátékot adták. Sarkadi A. (Bar Kochba, zsidó fiú), Szigeti A. (Eleázás főpap), gyönyörű bariton hangon előadott énekszámai nagy tetszésben részesültek. November hó 18-án, vasárnap »1848. A hadak útja«, történelmi énekes korrajz 7 képben került színre. Ezt megelőzte »Hódolat Rákóczinak« (képlet), mely alatt az egész személyzet a Hymnust énekelte. Nemzetünk e felséges imáját a közönség fennállva hallgatta végig. A mély érzéssel előadott ének igen mély hatást tett a közönségre. November hó 19 én, hétfőn két előadás volt. D. u. 3 órakor ifjúsági előadás. Színre került: Branko- vics György, Obernyik halhatatlan tragédiája. A polgári leányiskola növendékei s az állami főgimnázium ifjúsága nagy tetszéssel fogadta a remekül előadott darabot. Este Gárdonyi G. »Fehér Anna« betyár történetét adták. N. Bodroghy Lina (Anna, Fehér László húga) helyes felfogással s ennek megfelelő kitűnő alakítással adta nbhéz drámai szerepét. November 20-án, kedden: »A Danczigi hercegnő« került színre. Képes Laura (Hührer Kata) csintalan jókedve a közönség részéről zajos tetszésben részesült. November hó 21-én nem volt előadás. Valamennyi eddig színre került darabon túltett a november hó 22-én, csütörtökön előadott »Boszorkány«, A szerencsétlenül járt fiatal mérnök haláláról, múltkori czikkünk kiegészítéséül még a következőket hozzuk: Kunay rendszerint már reggel 6 órakor a munkában volt, e hó 14-én azonban valahogy húzódozott a kimeneteltől, hogy a hídépítéshez menjen, többször mondta a háziasszonyának: »Valami előérzetem van, úgy érzem, hogy ma nem kellene a munkába kimennem.« Végre is úgy 10 óra tájban mégis csak kiment, e napon este 6 óra tájban érte őt a szerencsétlenség, úgy, amint megírtuk. Pályakocsin mentek többen, ő lábát lógatva elől ült, a sötétben megakadt a lába egy kavicshalomban, lefordult s a pályakocsi megroppantotta, a többiek is leestek, többé kevésbbé megsérültek, csak ő halt meg másnap reggel V28 óra tájban, sokat szenvedett a pakráczi kórházban, ahova bevitték, de többnyire eszméleten kívül volt. A leggondosabb ápolás sem volt képes megmenteni. Merényletről stb. szó sem lehet, mint azt egyes lapok emlegették, Kunay véletlen szerencsétlenségnek esett áldozatul. A pakrácziak beszélték, hogy az egész hídépítés ominózus volt. Kunay 40.000 írttal olcsóbb tervet csinált a hidra, n mint egy más mérnök és jobbat, megfelelőbbet Őt bízták meg tehát a művezetéssel. Mikor először kiment oda, az állványoknak a helyet kimérték, meghajolt lenézett egy lyukon, e pillanatban kiesett kezéből az összehajlitható méteres (zollstock) s keresztül esett a lyukon a mélységbe, a munkások ezt rossz jelnek vették, persze Kunay nem adott rá semmit, még arra sem, hogy egy ládába csomagolva műszereit akarták oda kihozni, tévedésből azonban egy másik vasúti ládát hoztak sbontottak fel, melyben mindenféle gyászleplek voltak. Pakráczon tiszttársai díszes temetést rendeztek neki. A daruvári ref. lelkész végezte a szertartást a kórház udvarán s nagy, fényes közönség kisérte ki az elhunytat a vasúthoz, ahol a koporsót a kocsiba tették. Ide 19-én reggel V2II órakor érkezett a szatmári vonattal, mely egy teljes órát késett. Az állomástól Révész János lelkész, Alexy Kornél enekvezér és a család több tagja kisérte a prot. temetőházig, hol V212 órakor volt a temetés. A közönség csoportosan vonult ki a temetőbe már 11 órától kezdve, hol egyházi ének után Révész János tartott megható beszédet és imát. Révész J. gyászbeszéde igy hangzott: Ne dicsekedjél a holnapi napról, mert nem tudod, mit hoz a nap te reád. A péld. könyve bölcs írójának szavait idézem e szomorú alkalommal, midőn sírok között, temetőben állunk, midőn megilletődve búslakodunk eme gyászos koporsó mellett, mely egy köztisztelttben álló, sokat szenvedett családnak legdrágább kincsét rejti magában. Hazajött a lelkes, derék fiú, a szorgalmas, szakavatott tisztviselő, a nemes szivü ember: ifjabb Kunay Ede, messzeföldről, idegenből. Hazajött édes atyját, szegény édes anyját látogatni, hogy el ne váljék tőlük többé soha, hogy együtt lakjék velük ezután örökké. Oh bár el se is ment volna, bár ne szakadt légyen el édes szülőföldétől; ki tudja, akkor talán elmúlhatott volna tőlünk ez a keserű pohár. »De az embert vágyai vezérlik.« »Itt született ő ezen a tájon«, itt játszotta boldog gyermekjátékait, itt járta az ódon, öreg falak között iskoláit. Ez a vidék, mely most a felségesen szép derült, meleg verőfény daczára is gyászos színeivel, kopár mezőivel, kopasz fáival, hideg bérczeivel maga az elmúlás igazi megdöbbentő látóképe, mikor zöld lombokkal ékeskedett,jtarka virágokkal pompázott, enyhe fuvalom járta hegyeit völgyeit, hányszor, de hányszor látta őt vígan ugrándozva, dalolva örülni az életnek. Nem is oly rég, nem is oly messse innen a kies liget, a szép Petőfii-völgy bűbájos térségein, utain űzte a lepxét, gyűjtötte a növényeket, szedte a virágokat, vágta a füzfasipot, jókedvű pajtásaival. És most ? hazajött, mint kész ember — meghalva. Gyászoló családtagok, ti zokogtok! Legyetek meggyőződve, sajnálni tudjuk őt mi is mindannyian. Minden legkisebb túlzás nélkül elmondhatjuk felőle, hogy nem tartozott a közönséges emberek közé. Lángeszű, mély tudományu, jellemes, munkás férfiú volt, akitől méltán sokat várhatott még szülőföldje, családja, egyháza, hazája. Ily erőnek kidőlése keserű veszteség mindnyájunkra nézve. Gyászpéldája szomorúan, kézzelfoghatólag mutatja, hogy csak egy lépés van köztűnk és a halál között. Megbotlunk egy kavicshalómba és belebukunk a sírba. Égyikünk sem dicsekedhetik a holnapi napról, akár teljesiti hivatását, akár nem, akár vigyázatlan, akár vigyázó, akár ébren van, akár aluszik, akár éleseszü, akár tudatlan. S ez amig egyrészt panaszunk, másrészt vigasztalásunk is, tudván azt, hogy jövevények és zsellérek vagyunk e földön, hogy Isten kezében van életünk, halálunk. Ha tetszik a mindenhatónak betegség, baleset, szerencsétlenség, vagy akár villámcsapás által is elvenni annak életét, akit hozzánk vérség, rokonszenv, igaz szeretet fűzött, meg kell abban nyugodnunk, avagy kicsoda az, aki beleszólhatna az ő dolgaiba és ki volt neki valaha tanácsosa ? Ti ugyebár testvérei, sógorai, rokonai, barátai, pályatársai az elhunytnak és mi mindnyájan, kik ismertük őt, ha megmenthettük volna, készségesen megteszünk vala érte minden tőlünk telhetőt. És ő maga is a boldogult, ha rajta áll, gátat vet a korai halálnak, de az Úr akarta igy, a bölcs, a nagy, a végetlen Isten, aki parancsol mennynek és' a földnek, akinek hódol Zenit és Nadir, akitől nem kérdhetjük meg: Miért cselekedtél Urunk igy mivelünk? Nyugodjatok meg hát gyászoló felek, lássátok, mindegyikünk hordja a maga keresztjét, az Ur akarata ez, O szenvedések által nemesíti sziveinket s az ő bölcs törvénye szerint, aki született, annak meg is kell halnia. Isten előtt nem az határoz, rövidebb, vagy hosszabb pályát futottúnk-e meg, hanem az a kérdés hogyan éltünk ? Az ember rövid idő alatt hosszú pályát futhat át s aki úgy élt, oly eredményesen munkálkodott, mint ő, kinek szivében oly meleg szeretet lakozott, az ha keveset is élt, nem élt hiába! Mi se tudhatjuk, senki a jelenvalók közzül, meddig élünk, hogyan és mikor halunk meg? vajha bizonyosak lehetnénk abban, hogy a koporsónkat körülállók egykor rólunk is elmondhatják: ez az ember nem élt hiába !« Ezután elkísérték a városi össze harangok zúgása mellett a halottat a temetőbe, hol Soltész E gyönyörű imája után sírba tették családja több tagjai, szülei és testvérei mellé. Vele együtt sírba tették a sok szép koszorút is, megemlítjük a következőket : Drága felejthetetlen testvér és sógornak — Giza és Miska. Felejthetetlen kartársunknak — a kanizsai osztálymérnökség. Síron túl is megtartjuk megegypólyás baba kíséretében léptek be nagy zavarral az ajtón. Még sohasem voltak zsúron sem ok, sem a mopszli! De ki is csíptek alaposan! Krumpholczné önagysága 30 évvel ezelőtt készült menyasszonyi ruháját vette fel. Bizonya boldogságban eltöltött 30 év alatt erősen kihizott belőle — no de a nyitányokat rendbe hozta egy rettenetes boa. Krumpholcz ur egy, egyik nagyapjától öröklött szalonkabátba öltözött. Én a kis hunczutot slaffroknak néztem! Gomblikában egy gyönyörű szál csinált georgina virított! . Krumpholczné O.iagysága a kis baba miatt mentegetőzött, de hát csak nem hagyhatta egyedül otthon. Különben is — biztosította a társaságot — a baba jól van nevelve s fel van szerelve minden készlettel! Végül megérkezett az is, ki estélyünkről a nagy világnak volt hirt adandó: Zsornál Náczi, ki a negyednapos újságokat negyedáron terjesztő vállalatnál bel- munkatárs! Együtt lévén a díszes vendégkoszoru, megkezdődött a hangverseny! A nyitány hangjaira a fenttisztelt mopszli szintén stimmelni kezdett, vde én — Krumpholczné Önagysága háta megett — Ö kutyaságát fülön fogva, most öt tettem be a kaminba, egy fekete retek kíséretében csengetyünek. A hangverseny első pontja volt: Részlet a »Bűvös vadász« czimü operából. Cziterán előadja Éhenbög ur, czimbalmon kiséri Savanyu úr. A 2-ik szám ugyanaz, — csakhogy czimbalmon előadja Savanyu ur és cziterán kiséri Éhenbög ur. Igen jól sikerült! csak az volt a baj, hogy az első számnál a czimbalomtól a cziterát, a másik számnál pedig a cziterát a czimbalomtól nem leketett hallani. n A 3-ik szám: Magán ária az »Örült kakadu« czimü operettből. Éneklik a Zaplacsek kisasszonyok és én. 4-ik szám. Kar a »Kis bőgős szerelme« czimü zeneműből. Nagybőgőre szerzé Bögöncz B »görnér ur. Tilinkón előadja Savanyu ur. 5 ik szám. »Szeretnék szántani«, »Kutya kutya tarka« és egyéb kevésbé ismert népdalok. Énekli az egész társaság, kiséri az egész zenekar. Előadás közben egy kis baleset is történt: Kutyaberki Taksony ur hajlongás és udvariaskodás közben a szék mellé ült. Szép fehér nadrágja a kivikszelt padlótól csodálatos szint öltött. Én megvigasztaltam, hogy egy hétig lesz honnan bajuszpedrőt használnia. De a mama intő pillantásaira egy újságot adtam a kezébe, hogy székre ülés előtt azt mindig maga alá tegye. Meg is tette és előmenetelekor operáczió révén választottuk meg az újságtól. Különben a társalgás igen élénken folyt. A mama, meg Krumpholczné önagysága, a hangverseny alatt paradicsomot főztek be és uborkát savanyítottak. A hangverseny után a »büffé«-hez ültünk. A mama sok regényt olvasott s igy tudván, mi illik az elegáns körökben, nem birt megválni a mosdóviz eszméjétől ; a vacsora elején körül is hordták a langyos vizet, a kellő garnirunggal. Krumpholcz ur — nem tudván mire való és mire jó: megivott egy findzsával belőle 1 ízlett a vacsora is, különösen Éhenbög urnák. Csakúgy sülyesztette magába a kanapékat, majd pedig mathematikai számításokba merült, azt kalkulálván ki, vájjon hány zsemlyét kell néki bekebeleznie, hogy azokkal együtt 20 kr. ára sonkát is megegyék s igy két napra bevacsorázott légyen. Vacsora közben a függő lámpából a petroleum az asztal közepén eihelyezett sajtra csepegett. Krumpholcz ur nem győzött a sajtból eleget enni, folyton dicsérve annak pikáns izét. A jó kedv általános lön! Diadal! A hölgyek engem már mind »Dolfi«-nak szólítanak! A zsemlyéktől felhevülve, éjféli 12 óráig szerelmet valottam valamennyinek; egy órakor elölről kezdtem, Zaplacsek ur, meg Krumpholcz ur váltig toasztiroz- tak egymásnak: éjfélkor épp a 27-iknél tartottak. Zaplacsek ur neki melegedvén, levetette a kabátját! A fiatalság e közben tánczra perdült a monstre zenekar hangjai mellett! Éhenbög ur a túr után a mama üvegszekrényébe ültette Krumpholczné urhölgyet. E közben a pamlagra helyezett babuska is felébredt és hangversenybe kezdett; a mopszli ráunván a retekre, kontrázott neki. A zene szólt, a poharak csörögtek, a villák zörögtek s a szomszédok dühökben hörögtek. Csendért izengettek jobbról, balról, alulról, felülről. Én koszorús költőnk »Falu végén« czimü költeményének amaz örökbecsű soraival csititgattam őket: »Ördög bújjék stb. * • * * Vége a »zsúr«-nak! íme következményei: a lakók a rettenetes és minden szombatra kilátásba helyezett s az Örömvölgy-utczában eddig soha meg nem történt csendzavarás miatt felmondtak a háziúrnak; a háziúr felmondott Zaplacsek urnák, Zaplacsek ur pedig felmondott Savanyu urnák — már mint nekem. Zsarnoki cselekedetét a többi között igy indokolta meg; »Én nem vagyok pék és az ön révén egy napon
