Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

52. szám. telep raktárában 105 cm. magasra raktározandó. Ha­sábfa alatt a 15 czm.-nél vastagabb darabok széthasított részei, dorongfa alatt a 15 czm.-nél vékonyabb de 10 czm.-nél vastagabb darabok értendők. Hogy a szállítási költség magasra ne emelkedjék és hogy a város kötelességének minden fennakadás nélkül eleget tehessen, a jelenleg három vágássorozatba osztott B. üzemosztálynak üzemtéri módosítással egyet­len vágássorozatba foglalásával a város a fernezelyi vonathoz csatlakozva, egy iparvágány beépítését el­határozza s addig is, mig az üveggyár létesítése tár­gyában 30 nap közbevetésével végleges határozatot hozhat, a város tanácsát megbízza, hogy alkalmas vállalkozóval a tervbe vett iparvasut felépítési, üzembentartási és üzemi költségeiről előirányzatot készíthessen s azt a végleges határozathozatalra szin­tén terjessze elő. Az iparvasut, valamint a fernezelyi vasút be­építésével megtakarítandó szállítási költségek kizá­rólag a várost illetik vagyis a 10 éves árrevisiók alkalmával az illető 10 évre megállapítottnál az árak alacsonyabbak nem lehetnek. 19. Végül Konczvald Károly újonnan választott takarékpénztári főkönyvelő az alapszabályok értel­mében letette az esküt, minek végeztével lelkesen megéljenezték. Napirenden kívül Stoll Béla a városi erdészetre vonatkozó szám adatait terjesztette elő, folytatásául a legutóbbi vitának, mire Bálint Imre szintén egy csomó szám adattal állott elő. Az érdekes és tanulságos erdészeti vita igy bé­kés, akadémikus befejezést nyert, de ideje is volt már, mert a delet rég elharangozták. A gyűlés 12 és ‘|, órakor ért véget. '(Dalául/. Csal/ öt Betiiböl áíí az egész fogalom. (fia Három elsejét, egg szóba foglalom, ^fjlfor olvashatói/ egg úszó állatot, Jfvielg szárazföldén még eddig nem lal/otf. Jl tjét végső betű, veszélges — mint barát; de mint arcz vidámit sol/ báli éjszal/át. (jjjász váltja fel azon bajiéi/ örömeit (fjová ez öt betű, eggiittesen bengit Tóth Márton. Baka-karácsonest a Sandsákban. — Irta: LAKY IMRE. — Nemcsak a dalmát-partvidéket uralja a kietlen Karszt, hanem egyes nyúlványai, mint a tűzvész vi­harkorbácsolta lángnyelvei kiterpeszkednek itt-ott nyugatra és délnyugatra, nagy Törökország eleven testébe is. Ahol feltűnnek a naptól fehérített őskori csontvázhoz hasonló szikla-buczkák, ott a boróka­bokor s törpefenyőn kívül kihal minden más vege- táczió. A boróka daczol vésszel, viharral, Bórával s örökzöld színével virraszt a haldokló táj fölött. A karszt-vidék valami bántó, fájdalmas érzést kelt a kedélyben. Nincs ebben semmi regényes, semmi költőies, semmi fenséges. Meglep borzalmas­ságával, szorongással tölti el a lelket halottszerü mozdulatlanságával; ennyi az egész. Ami a síkságok közt a Sahara, az hegyvidék­nek a Karszt. Megdöbbentően kihalt, mondhatnám, pokolias kő és sziklarengeteg, mely izzani látszik, ha rásüt a lombot hasztalan kereső nap s dermedt holt­tetemként tűnik fel, ha átüvölt rajta a sikongó Bóra. Dalmácziából a boszniai Kalinovik fensikjáig húzódó Karszt átnyúlik északi Törökországba is s uralja a plevljei Sandsák túlnyomó részét. E Sand- sák, azaz tartomány fővárosa: Plevlje. Ezenkívül alig van fontosabb városa, vagy községe, mert hisz az itt-ott elszórtan található gyér lakosságú házcsoportokat, magyarán még csak falu­nak sem mondhatná az ember. Katonai állomása erődített laktányája azonban több van a kelleténél. Egyikben másikban E Sultán igazhivő har- czosai fogyasztják nyíltan a »piláf«-ot s titokban a »raki«-t (pálinka), legtöbben azonban a magyar baka rágódik a zupába mártogatott »komisz«-on. Egy ilyen prófont-fogyasztó katonai állomás a sarajevo-plevljei hatalmas stratégia-ut mentén: Boljanic. A katonai térképen »Defensions-Kaserne-Bol- janic« az ő becsületes neve, de azt hiszem, hogy hangzatos czime daczára ép úgy átfütyülnének fa­lain a puskagolyók, mint ahogy átfütyül hasadékain a Bóra, lévén őkelme építve nagyrészt jó puha fe­nyőfából s még puhább törmelék, porhanyó mész­kőből. Ebben a faalkotmányban, akarom mondani »erődített kaszárnyában« töltöttünk mi, mán hogy én. meg a századom két kerek esztendőt. A boszniai Metalka határ-állomás érintése után deczember elején értük el unalmas, hosszú kutyago- lás után szellős uj otthonunkat. Bosznia regényes, fenyvesekkel borított hegyeit elhagyva a táj mind kihaltabb, ridegebb lett s az ijedt ujoncz a nagy Ljubiczái látva, azt gondolta, hogy idestova eléri azt a ménkű nagy meredeket, hol néhai jó vitéz Háry János lógotta a lábát a világ végibe. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1200 méter magasságban tárul fel a karsztos fensik, melyen keletre s nyugatra a semmiségbe vész el a tekintet, mig messze délre a nagy Ljubicza égbe- meredő csúcsai zárják el a látóhatárt. Hej, de nehéz sóhaj tört fel a század mind a 131 kebeléből, mikor erre a fensikra felkapaszkod­tunk! Hát még akkor estefelé feltűnt előttünk egy utkanvarulatnál uj otthonunk: a kedves kis Bolja­nic ! Brr. Okker-sárgára mázolt falai közül felhangzott a felváltásra váró bakák ujjongó danája, mig a mi torkunkból leszorult a sóhajtás a hitvány husdarab : a szív felé. A baka-sóhajtás : káromkodás s nagy szó az, mikor a baka még a káromkodást is elfelejti. Pedig bizony még a zupás öreg őrmester is elfelejtette ! Az első éjszaka a kemény pricscsen nem sok fáradt szemet ért utol az álom s akit elnyomott a buzgóság, azt is felzavarta éjfél felé álmából zaj, puskalövés döreje. Az első puskalövés! Csodálatos! Nem is okozott nagy riadalmat a váratlan dörej 1 Mintha mindenki tudta érezte volna, mintha mindenkinek a szivében visszhangzott volna egy kísérteties balsejtelem, annak az érzése, hogy e lövéssel egy gyenge, megtört, elbusult lélek vált meg a testtől s hogy három év múlva egy asszony s egy leány hiába vár vissza valakit nagy Török­országból!? Egyik tán a fiát, másik tán mátkáját? Hej, nem csak egy asszony! nem csak egy leány! Több is hiába várt! Deczember elején érkeztünk Boljanicbe s egész karácsonyig egyéb dolgunk se volt, mint őrjárato­zás és recognoscierozás a Tara mentén a monte­negrói határra. Ez legalább szórakoztatott bennün­ket, mert ha nem is mindég komoly, de legalább képzelt veszedelmekkel járt. Különben a kedves montenegrói atyafiak nem egy, a határon tévelygő őrjáratot fogadtak azokkal a zizegő, fütyülő, sistergő cserebogarakkal, melyek hallatára a bakafi ereiben úgy bizsereg a vér, mintha kiakarna ugrani a pórusokon' Komoly baj persze nem történt, mert a szom­szédok is csak úgy gondolhatták azt a puffogatást, mint mikor nénémasszony a nagy sárban ölbe fogva ugattatja át a szomszédba Bodrit. Nekünk is meg volt a magunkhoz való eszünk, hogy nagyon közel ne menjünk oda, — ahol a szomszéd — talán med­vére vadászik? A mindennapi élet katonai pontossággal beosz­tott egyhangúságát karácson előtt pár nappal egy ritka tünemény hozta uj izgalomba. A határról vissztérő őrjárat gyönyörű fiatal fe­nyőt czipelt haza az erdőből. Az éltető törzsről durva bicsakkal lenyiszált fácskát kitörő örömmel fogadta a kompánia. — Halló: Testvir! Itt a karácsonfa! — zúgott át az udvaron, a bástyán, a szakasz-szobákon a lel­kesült kiáltás' E pár szó elég volt arra, hogy az unatkozó arczokra derűt, reményt, életkedvet.fessen. Lázas izgalom szállott meg mindenkit s egy szív, egy leiekkel az volt a határozat: ■ - Karácsonkor nagy ünnepség lészen ! Minden ember századostól le az utolsó dobo­sig azon igyekezett, hogy a »mi« karácsonfánk re­mek, bakanyelven: »valami remek« legyen, olyan, amilyenről gyermekéveinkben álmodtunk valaha! A nagy, kérges, fegyverfogásban eldurvult baka­tenyerek kiszedték a borjúból a czakundpakkot, elő­keresték az életlen erráris ollót, melyet különben csak ritka alkalommal dukál elővenni s szabták, nyírták, a manipulás őrmester kegyéből juttatott szí­nes, czifra papirost s aranyozták a diót, meg az almát. Alma? — Dió? — No, az ugyan itt nem te­rem s abban el nem vássott az innyencz bakafog, — de hát mif ki nem talál a bakafurfang? Szalmából csinált diót. almát, rózsát, — aszal- magyümölcsöt papírral, susztercsirizzel gömbölyűre ragasztotta, úgy, hogy a melyik kicsi volt, az lett a dió, a melyik nagyobb, az meg az alma s mikor készen volt, nagyobb parádé kedvéért az egészet Plevljéből került aranyos papírral felékesitette, a szal­ma-rózsákat pedig, az ég tuduá minő kotyvalékkal, kit hupikékre, kit rőtveresre befestette s olyan gyö­nyörű lett a’, hogy még a mogorva százados is ki- szalasztott rá a száján egy »aunyét.« A bakaszem meg pláne valami remeknek találta. Az ily módon felépített pompa és disz bölcs kiegészítésére innen-onnan került egy hazai madár­látta, a melyből okos beosztással jutott bőven a ka- rácsonfára is. Debreczeni bélés, mézeskalács, pogácsa, lapos lángos, mely müértelemmel cziczomázva: a Betlehe- i met volt hivatva áhrázolni; hurka, fokhagymás kol­bász, felszeletelt oldalas költői re'ndeltlenségbe össze- kevertettek, czérnák, spárgák, meg a jó ég tudja honnan került színes szallagokkal módosán kiczifráz- tattak s őrmester ur által rafinált értelemmel olyké- pen aggattattak a karácsonfára, hogy jusson belő­lük olyannak is, kiről nem emlékezett meg hazulról a kis Jézuska nagy Törökországban. Nincs ám öröm, üröm nélkül. Az utolsó héten mindennap vártuk, hogy szá­zadunkra kerül az éjjeli őrjárat-szolgálat s minden reggel arra ébredtünk, hogy a múlt éjszaka sem allar- miroztak fel bennünket. — Hát ha épen karácson-éjjelén megyünk szolgálatba! ? Ez aggodalom karácson szombatjának regge­lén már ólomsulylyal nehezedett a kedélyekre. Azon­ban a déli boradagok kiosztása után újra felderültek a szivek, felderült a könnyelmű remény s megkezdő­dött az ünnep. A százados engdelmével kiürittetett egy na­gyobb szakasz az ünnep czéljaira s az ő rendeletére történt az is, hogy a mulatozás templomozással kez­dessék, tartván azt, hogy nem jó a bakát egy kis lelki malaszt, de meg leginkább »Beschäftigung« nél­kül hagyni. A templomozás is nem más a bakának, mint: — Beschäftigung — czélszerübb foglalkozás hijján. A század legénységének nagy része kálomista lévén, a zupás őrmester kaján szeme rögvest ki­nézte egv csupaszképü szakászvezetőből, hogy alkal­matos lesz ő kelme legátusnak. Kapta is a parancsot. Nemcsak azért, mert igen jámbor életű lévén, még sem bujában, sem örömé­ben be nem dörrentett, hanem azért is, mert a fe- lebbvalói szem mindjárt meglátja, ki mire való? Ki dobosnak, ki kürtösnek, ki szakácsnak, ki snáj- dernek való ! Egy zupás őrmesternek muszáj az erre való hivatottságot kiszimatolni a bakafiból. Mért ne szimatolhatná ki a legátusnak valót is? Ki is szimatolta. Jól is szimatolta. A kapott pa­rancs után készült a jámbor ábrázatu szakaszvezető idejekorán a lelki-malasztra. Besötétedéskor begyült az egész bakaság a tem­plomba, akarom mondani: a karácsonfával díszített »Zugs-Zimmer«-be. Nagyrészt kálomista, azonban akadt köztük pápista, luteránus, zsidó, görög, muszka- hitü egyaránt, mert hát akarva, nem akarva »muszáj«- ból betessékeltek mindenkit. Az istentisztelet azzal kezdődött, hogy a század trombitása, ki valaha előéneklő volt odahaza Kis- Pircsen, előmondta a zsoltárokat s az istenfélő ve­gyes gyülekezet zúgta utána egy karban : »Mint a szép hives patakra« »A szarvas szornjuhozik:* »Lelkem, Uram, Debreczenbe« »Akképpen óhajtozik !« E szent s korántsem profanizált zsolozsma után tartott a derék ünnepi legátus oly épületes beszé­det, hogy még a leghűségesebb templomlátogató is felserkent volna rá édes álmából. Rövid volt, de velős. Ezzel kezdte : — Bajtársak! Testvireim az Urban! Tudjátok, hogy ma van a mi Urunk, az Ur Jézus Krisztus szü­letése napja! E kezdetre az utolsó sorban, ott közel az ajtó­hoz, feszelegni kezdett Kohn Bérezi, a compagnie- suszter, mire a szónok kiesve a hangulatból illőnek tartotta közbevetni: — Aszondoin, csend legyen ott hátul, mert azontég haptákot kajátok ! Persze, hogy erre menten néma csend lett, mert hisz tetszik, tudni, a »haptáknak« olyan a va­rázsa, hogy az igaz baka szájából kihull rá legked­vesebb falatja s vorschriftossá változtatja legduba- jabb kedvében úszó ábrázatját is. így aztán nyugodtan folytathatta a szónok: — Szálljon meg benneteket e szent napon az igaz erkölcs, meg a reglama s lássátok be, hogy ed­dig csak haszontalan pernahájderek, zwiback-pocsé- koló regruták, nem pedig jóravaló bakanép voltatok. Ha megkaptátok a lénungot, a puezoválás helyett első dolgotok volt »hosszú lépés«-ért a kantinba ro­hanni. Igaz ugyan, hogy egy két kupicza hosszú-lé­pés meg nem árt, mert néha a gugyit is megkívánja a kebel, de ti minditig annyit léptetek be, hogy el­úszott a lénung s egyikötök-másikotok nem átallotta körmét a más puezuló csepüjéhez csirizeim csepüre való Krisztus hijján. Sőt, mikor már nincs egy fa­kovátok sem, arra is vetemedtek, hogy a más prót- zsaklijából indítják patrulba a komiszt. Mondom nektek, javítsátok meg magatokat, ebadta bundásai, akik vagytok, mert rajtatok a sor, hogy kurta-vasra s ájnczelba kerüljetek. Igaz, hogy nagy szomorú­ságba vetődtünk e görbe országba, de mán csak szenvedjük el ezt is, mert hiszen azonképen is csak hazánkért és felséges királyunkért szenvedünk! Amen ! Eddig tartottak a kenetteljes szavak, melyek a haptákra való hivatkozás után illő tisztességtudással hallgattattak végig. Igaz ugyan, hogy egyik-másik öregebb baka ténsurnak olyan volt az ábrázatja a beszéd hatása alatt, mintha forró gombóczot forgatna a szájában, de hát kitörésre nem került a dolog. Nem is a lelki malaszt volt a fő ez estén, ha­nem a testi! Azok a szép szál kolbászok, melyek oly édes illattal csiklandozták a kecskehus illatához szo­kott orrokat, azok a mosolygó pogácsák, de meg, igaz, ami a legfőbb: azok a blankra puczolt édes kotyogásu, zöld ágra akasztott katona-kulacsok vulgó : Feld-Flasche. Ezekre következett most a sor. Azaz, hogy kö­vetkezett volna, ha a rossz fátuin másképen nem rendelte volna. A beszéd után a tompa zümögéssé kavárodott vidám zűrzavart hamarosan egy pokoli hang za­varta meg. ■ Előbb a minden szobában elhelyezett telefon- cséngők kezdték el berregésüket, majd megszólalt pár perezre rá az őrség riasztó kürtjele. Egy álomüző kürtjei az, melyre a katona má­mort, éhséget, fáradságot, szerelmet s mindent a vi­lágon egy pillanat alatt elfelejt s nincs egyéb gondj a, minthogy eszeveszett gyorsasággal mintha élete füg­1905. Deczember 24. (3)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom