Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-09-27 / 39. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE. 39. szám. 2) 1903. szeptember 2T. Ha ezt a művelt családok fentartói és a tanítással foglalkozók ilyen értelemben keresztül vinnék, 20 év alatt mennyire más lenne a magyar társadalom. Mennyire átalakulna az emberek érzésvilága. Az erkölcsi életnek tisztább alakja emelkednék ki s az ideális életnézet vezetne. Az a kor az emberi egyéni érték becsülésének a hajnalhasadása, az ideá- listnusnak a korszaka flenne, mikor a valódi nagy jellemek száma emelkednék, mert mindig »az ideá- lismus büszke, önérzetes, nemesmorálja idején voltak valódi nagy jellemek.« (Bodnár Zsigmond.) Akkor az emberek egymásban nem a ranglétra különböző fokán álló egyént néznék, hanem az embert, a kinek a munkássága, kötelességtudása, becsületessége, igazságossága egyszóval: a jelleme adja meg az értékét. De ha más meg nem tenné, az önismerésnek ezen nehéz, de nagy erkölcsi haszonnal járó munkáját, tegyék meg a tanítással foglalkozók, bizonyosan hiszem, hogy nem fog lealázni senkit s hogy az ügynek hasznára, lesz. Ebből következve különös jelenség ötlik az eszembe. Tapasztalatunk, meggyőződésünk, hogy ma a társadalom minden rétegében bizonyos mértékű erkölcsi hanyatlás érzik Könnyen sokra haladni, kevés fáradsággal rövid idő alatt, meggazdagodni akarnak sokan. Az urhatnámság és feltűnni vágyás a célja akárhánynak. A becsületnek, az igaz úton haladásnak hátat fordítanak sokan. Ezt igazolja az a sokoldalú viszszaélés, melyet naponta világgá kürtői a sajtó. Ezért van napirenden az intelligens emberek közt is a csalás, sikkasztás a megszökés ; azért van ma a művelt koroknak is annyi erkölcsileg züllött alakja. ... S ha az a szerencsétlen egyén, akiben az erkölcsi jóérzés valamiféle módon megbillen, véletlenül tanító vagy tanítással foglalkozó, mintha mindjárt erősebb lenne a felzúdulás és nagyobb a megütközés. Világosan látszik ebből, hogy a társadalom még hanyatlásában is a tanítással foglalkozókat olyanoknak szereti tudni, a kik az erkölcsi erőnek bizonyos mértékű harmóniájával azokon a mozzanatokon, felül állanak, melyek az egyének bukását okozzák. Es ez így igen helyesen van. Legyen a tanítók és tanárok lelki, erkölcsi életében biztosíték arra, hogy példaadásuk mellett az iskolákban a gyermeki romlatlan szív tiszta légkörben mozog. A nevelés igaz, helyes módjának egyik lényeges föltétele ez. Hassunk oda, hogy ez'a föltétel napról-napra mennél erősebbé, biztosabbá válbassék, hogy így, a kit nevelünk, derék ember, az ember, »emberséges ember legyen!» Székely Árpád. Emlékbeszéd II. Rákóczi Ferencz nemzeti szabadságharcza alkalmából aratott 1703. évi julius 1-í-iki tiszabecsi győzelem emlékére a tiszabecsi harczmezőn emelt Rákóczi emlékmű leleplezése alkalmából. (Irta és 1903-ik évi szeptember hó 20-án elmondta : Nagy Sándor, Szatmárvármegye tiszteletbeli főjegyzője. »Hogy dal se búgjon, sirogatva, rólad : »Halomrahotdták, összetörték És megégették a tárogatókat. .. . .< így énekel a költő II. Rákóczi Ferenczről irt Vitézi énekében. És jól tudta a német, hogy mit cselekszik. Hallottátok a tárogató szavát ? Hogy zokog, hogy sikolt, hogy lelkesít! Hogy száll alá a mélységbe, a nadirig zokogása, hogy onnan hirtelen felreppenve a magasba, a zenithig emelkedjék sikoltása! Hogy beszél belőle egy nemzet négy évszázados szenvedése! Hogy tépi össze a szivek húrjait, hogy támad hangjára a fölindulás! Azt hitték, hogy ha elégetik a tárogatókat, elégetik vele Nagy Rákóczi emlékét is! Temetőbe vitték, hogy a kismajtényi páston aláhanyatlott kurucz lobogókra ne legyen többé feltámadás ! És egyelőre jól számított a hatalom. Kétszáz évig aludt sírjában Nagy Rákócz.i, de im ..rost visszatért. Láng szelleme feltört a sir homályából és eget kér, hogy felszálljon a zenithre, — a hol örökké fénylő csillaggá válva; —ott virrasszon imádott hazája földje felett, mint a hazaszeretet tündöklő napja. Ki volt nekünk Rákóczi ? »Hazának szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, . . . Kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk.« Nemzeti. Messiásunk voltál, vagy és maradsz időtlen időkig. »Múlandó minden ... de Te élsz örökké . . . . A te nevedhez nem férhet halál . . . Dicsőséged nem foszlik üres köddé, Ki villámszóró fergeteg valál ! Te élsz és élni fogsz, mig e vén tekének Egyformán kerengő élete tart . . . És akkor is csak az ölhet meg téged, Ki megöli az utolsó magyart!» Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Nagy ünnepre gyűltünk ma itt össze : a hazaszeretet ünnepére. Nagy Rákóczi Apotheozisára. Mert mi Rákócziban a nemzeti Messisást, egy nagy nemzeti gondolatot, a hrzaszere- tet megtestesült szent vértanúját tiszteljük, annak a magasztos hazaszeretetnek a fogalmát ünnepeljük, a mely ö benne hitté izmosult, a mely az ö hősi jellemének eszményképe volt. Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié ? Nála nem üres szó az, a mit az «Örök Igazsághoz« ajánlott »Emlékiratai-ffban mond, mikor azt Írja: «Egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen járom alul felmenteni, volt czélja minden tetteimnek.« S hogy ez tényleg igy van, igazolja, hogy a bécsi udvarnak vagyona visszaadása iránti ajánlatát, — nemzeti szabadságok nélkül — és a két Ízben is felajánlott lengyel koronát visszautasította. Midőn az egész ország ünnepel: »Midőn egy ország egy napot szentelve, Dicsénekével éltet egy nevet, E-név nem ember, föld tűnő lakója: E név csak eszme, gondolat lehet.« Ez eszme, e gondolat a mi nemzeti Messiásunkban testesül meg, mert ő nem emberi többé, hanem egy éltető es me, a hazaszeretet melegítő, éltető, fent tartó szent fogalma, ki láng leikével Messiásává válik nemzetének : felébreszti abban a nemzeti öntudatot. De a biblia prófétájaként ö is csak Mózese marad nemzetének, ki megmutatja népének az ígéret földjét, de maga leszakad arról, hogy soha se lássa többb annak aranykalászos rónáit; erdökoszoruzta, kincsrejtő hegyeit. Megváltó ö, ki »Istennel a hazáért és a szabadságért!« huzza ki azt a bűvös kardot, melyet Brezsántól Rodostóig, Tiszaujlaktól Munkácsig s itt a kurucz földön Tisza-Becstöl, a diadal első napjától, a majtényi nás- tig, a ^olgotháig csak ez a gondolat vezet. És ebben a nagy gondolat magvalósításában eszniénynyé vált legendás alaknak az élete egy oly nagy tragoedia, melyhez foghatót nem mutat fel a világtörténelem. Fejedelmi vérből, fejedelmi ágyban születik és idegen államban, idegen uralkodó kegyeletnkenyerén hal meg. Tragoediája a névnek dicsősége. Egy oly névvel jő a világra — mely névhez hozzá füíidik a nemzeti jogok védőimének kötelessége. Mint 12 éves gyermeket egy letiport nemzeti szabadságharcz bukásával leszakítják az anyai kebelről, hogy többé soha se érezze annak a melegét; megfosztják hitvesétől, hogy aztán csak egyszer, — legendás szabadságharcza fényes diadalainak tetőpontján — láthassoa viszont; anyja, mostoha anyja száműzetésben idegen világrészben hunyják le örök álomra szemeiket; nagyapja, nagybátya a vérpadon vérzenek el, másik nagybátyja a börtönben őrül meg, édes apja pedig az akkori időben mesés váltság árán 400 ezer forinttal váltja meg a vérpadtól életét: gyermekeitől még az ö dicsőséges nevét is elveszik s ezek egyikét sohsem is látja, mig a másikat csak mint meglett embert ölelheti apai szivére. És miért? Mert oly nagyon szerette hazáját, hogy szivét csak egy nagy kötelesség telejesitésének érzése: a haza szabadságának kivívása töltötte el. Ezért élt, ezért halt! Sötét a kor, melyben született; a legsötétebb kora a magyarnak! Hogy mily sötét e kor, megdöbbentően jellemzi Szirmay Istvánnak, Thököly Imre fejedelem bécsi követének, későbbi nádori itélőmester- nek végrendelete, mely szerint végrendeletében meghagyta, hogy leszármazó fiuótódainak egyikét mindig Jóbnak, másikat mindig Tamásak kereszteljék, hoy mindig jusson eszükbe a németektől való szenvedés s mindig kételkedjenek a németben. Élénken jellemzik e kort a fentmaradt kurucz költészet gyöngyei, melyek mind a szenvedésről, mind a német elleni gyűlöletről tanúskodnak. Három századon keresztül védbástyája a magyar a Nyugati kultúrának a Kelet ellen, a keresz- tyénségnek az Izlam ellen. Ebben és oligarchái pártoskodásában fecsérlődik el ereje, pusztul el a saját nagysága, semmisül meg történelmi hivatása. Küzd a saját vére ellen, hogy megtarthassa államiságát. De küzdelme nem csupán államiságáért folyik, hanem a nagyobb küzdelmet a bécsi udvar azon áramlata ellen kell megküzdenie, hogy megvédhesse a nemzeti eszmét, megtarthassa hitét és nyelvét. Mohácstól Budavár visszavételéig ebben a kettős küzdelemben morzsolódik össze. A mohácsi vész után a két souverain, a nemzet és uralkodóháza egy szerencsétlen házassági frigyre lépnek, melyet a besúgók, a korona gonosz tanácsadói tesznek minduntalan boldogtalanná és örökös perpatvar folyik a házastársak közt. E frigyben a gyöngébb fél — az erő képviselője, a nemzet, mert házába a hatalom: a korona idegen elemeket, gonosz házibarátokat hoz segitségül. Egy darabig a jogaiban csalódott nemzet szintén házi barátot, védelmet talál ugyan a kebléről leszakadt gyemekben, az erdélyi nagyfejedelemségben, de e barátkozásban bekövetkezik az a sajátságos állapot, hogy a mig az apa a török rémet űzi, addig az önálló házastásra szakadt fiú a török barátságban keresi és leli meg nemzetfentartó segedelmét. Ámde idővel a kapzsi hitves az elszakadt gyermeket is magához édesgeti, s Erdély önállóságának elvesztésével és a török hódoltság megszűntével megkezdődik a szabad vásár. Letűnt a fél hold, hogy csillagok ne jöjjenek utána és holló szárnyait kezdte suhogtatni a zordon ság újból felderülő hajnala tükröződött, kihez igy esdekelt a magyar nép: »Fejedelmünk haj, vezérünk haj ! Magyartok gyászban ül,« (Kölcsey Ferencz). Ki igy szól önmagáról: »Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghalló e szózatot az ország minden népe.« Meghalló és megindult a kurucz-harcz mely patakban ontotta a vért, de a kiomló vér megtermékenyítette a magyar szabagság lankadt fáját s e fa újból kivirágzott, hatalmas lombkoronába borult s ma ezen évezredes tölgy mint sziklaszirt áll s büszkén tekint az éló' nemzedékre, melynek őt megbecsülnie s a honmentő nagy elődök példájára őt megvédenie szent kötelessége. Szörnyű átkok menykövei sújtanák agyon azt a nemzedéket, mely az alkotmányos szabadság zászlaját kezéből gyáván kiejtené, vagy pulyán kicsavartaim engedné. Keljenek fel a bősök s illessék szellemükkel a hazafiak e tenger sokaságát, mely szivében honszerelemmel, lelkében kegyeletes emlékezéssel e vérrel áztatott csatatéren ünnepelni s a ragyogó múlt vitézi hírének áldozni egybegyülekezett. * * * A magyarok történetének sok dicső korszaka van, de ideálisabb irányú, önfeláldozásban tiszteletet keltőbb, felfogásban dicsőbb, bizony nem volt, mint a Rákóczi szabadsághacz korszaka. Ez a korszak az egész feltámadt nemzet megmozdulása s páratlan lelkesedéssel való harczbaszól- lása. A magyar nép szive dobban össze, lelke legszebb gondolatai forranak össze egy eszményi törekvésben, hogy e bon felett, e hazában csak a magyar Géniusz lehet az úr, hogy e hazában a honfoglaló és honalapító ősök által meggyujtott szent tűznek, a nemzeti és állami jogok tüzének mindig égnie kell, mert e tűz lobogása melegíti a magyar nép szivét. serkenti munkakedvét, edzi tetterejét, óvja nemzeti dicső erkölcseit, mert e tűzben világit és melegít a nemzeti élet égi szikrája, halhatatlan lelke. Ennek a tűznek közös erővel való v édelmére . sietett az elnyomott nemzetnek minden rétege. Előbb sirt a magyar nép a korbácsülések alatt, Köb és Karaíía vérpada és bitója körül, de aztán mikor látta, hogy a szent tüzet az ő vérével akarja kioltani a bakó, letörölte könnyeit, jó kardjához nyúlt, megsuhogtatla méltó haraggal és irtózatos csapást mért az ádáz ellenségre s a csapás zaja, csattanása megremegtette Bécset s Európa népeinek figyelmét nagy Magyarország felé fordította. Villogott az aczél a nyár .erőfényében s a tél dermesztő hidegében, menvdörgött az ágyú riasztó ! szava, rohant a lovas kurucz s miként egykor nyögte Mátyás bus hadát Bécsnek büszke vára, most Jajgatott a Császárváros a kurucz-fáklyául felgyújtott külvárosok máglyáinál. Hős és legendás idők! Megújulnak a letűnt romantikus korok vitézi tettei. A régi lovagkor vassal borított, czimeres, virágos. az emberiség ideáljáért küzdő katonái az elő- j térbe robognak s felélesztik még egyszer az eltemet- j ; kezelt múltak fényes haditetteit. A világ pedig tágranyilt szemekkel bámulja a hőskölteményt, melyet karddal, hősi tettekkel, rettent- hetlen bátorsággal, sebezhetőben csodás erővel írnak meg a verekedő kuruczok. Nemzeti hatalmas dráma a nyolcz éves Rákqczi- harcz, melynek minden jelenete fenséges, minden alakja nemes szenvedéllyel égő hős, aki czélokért küzd és karddal kezében, mint a mythikus félistenek, viaskodik az eszme uralmáért a vijjogó, prédaleső koronás kétfejű sassal. S mikor elbukik, egy világ siratja elestél, sírján kivirágzik a vérrel öntözött nemzeti szabadság fája, melyért élt és meghalt. Ez a megnyugtató megoldás! De mi a tanulság ebből ? Az, a mit mindnyájan tudunk s ami erőt ad és reményt nyújt a messze jövendőre, hogy nem volt hatalom oly sötét, melyen a szabadság világossága ne diadalmaskodott volna, börtönfal oly erős, melyei a szabadság ereje le ne rombolt volna. Mert niucs érzelem, mely emberi mivoltunkkal általános emberi törekvéseinkkel annyira össze volna forrva, mint a szabadság érzelme. A szabadság levegőjében fejük az erény és erő. S ha valaki a szabadság oltárát össze akarja zúzni, akkor a -házi, családi tűzhelyig kell hatolnia s annak égő parázsát szerteszórnia, vagy le kell száll nia az emberi szív mélységeibe s onnan vakmerőén kiszakítani az örök emberi ösztönök gyökereit. Ha a népek élni, teremteni, termelni, fényleni, dicsőén gondolkodni és dolgozni akarnak, a szabadság levegőjében kell mozogniok. Ezt a szabadságot egy nép sem becsülte meg annyira, mint a magyar. A magyarok élete, a szabadság szelleme! »Kiontatom véremet apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért. Meghalok még ma magyar nemzetemért«. így énekel a kurucz. Ennek a szabadságnak igazaiért, a magyar állami és nemzeti függetlenségért folytatott kuruczhá- borunak volt dicső vezére Rákóczi Ferencz. Az ideális harcz ideális gondolkodású vezért követelt. Ennek a keresztes-háborúnak, melyben egy nemzedék ideáljai mint vakító napfény tündököltek, olyan vezér állhatott csak élére, akinek egyénisége a nemzeti erények, a lelki tökéletesség és fenség, az önzetlen tisztaság nagyszerű kifejezése volt. És II. Rákóczi Ferenczben ezt az embert látjuk. Nincs történetünknek több ily fenkölt magasztos alakja. Amint testi alkotása daliás, amint férfiúi szépsége és fejedelmi megjelenése az első pillanatra
