Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-06 / 14. szám

Nagybánya, 1902. Április 6. — 14. szám. XXVIII. évfolyam. 3* ' NAGYBÁNYA ES TIDEKE TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGTELE1TIK MI1TEE1T "<?\A-S.Á-E2I>T.A.:E= Előfizetési áratc : Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Az elhagyatott Petőfi-utcza. Az utóbbi időben — fájdalom — többször volt alkalmunk városunk kedves halottait kikÉ" sérni a temetőkertbe és pedig mivel a halál nem válogat a felekezetekben, hol délre, hol északra kellett mennünk, hol a katholikus, hol a protestáns temetőbe. ■ A róm. kath. temető kapujáig most már sima járdán lehet eljutni, erre is sokáig kellett várnunk, sok vizen átlábolnunk, mig végre rá­jött a város, hogy annak a sok embernek, a ki itt megfordul, mégis csak érdemes egy 100 méter hosszú sima járdát készíttetni. A protestáns temető felé a halottas kocsit kikisérni ma majdnem lehetetlenség, a mint a városi fürdőtől letérünk a Petőfi-utra, onnan a ligeti kapuig igen megrongált döczögős, sáros, bukkanós ut ez, néhol az árok keresztül folyik a szekéruton, másutt tócsát képez, de mindenütt igen elkoptatott, tengelylörő a burkolat, hát még gyalog járni erre a gyászoló feleknek, a résztvevő közönségnek, ez valóságos peniten- czia és kész betegség. Több oldalról hallottuk a véleményt, hogy már a protestáns temető szempontjából is a városnak mielőbb rendbe kellene ezt az utat hozatnia. Vannak azonban egyéb szempontok is. Ez az ul vezet a városi erdészet egy ter­jedelmes pagonyához, a hova sok szekér szokott felmenni és onnan lejönni, a szállítás ezen az utón annyira élénk, hogy talán ez is az oka az ut megrongálásának s ezért volna szükség annak megjavítására. Másrészt ez az ut Petőfi nevéről van elne­vezve s a festők lakótelepe szokott lenni, úgy Petőfi, emléke, minta festők megérdemelnék, hogy tiszta, rendezett utcza jusson nekik. Figyelembe veendő az is, hogy ez az ut­cza a ligeti főkapuhoz vezet s a nőegylet mun­kaházához, hol évenkint sok idegen szokott megfordulni. Többet felhoznunk azt hiszem felesleges, az itt elmondottak eléggé megvilágítják azt, hogy a Petőfi-utczának rendes kőburkolattal való ellátása oly közszükségletet képez, hogy annak mielőbb való létesítését méltán yeiv£p-r hatjuk hatóságunktól. Azt hisszük elég az ilyen dologra a figy?4* met felhívni s ha mindenki belátja, a városi tanács is jó indulattal be fogja látni, hogy az említett útvonal rendbehozása immár elodázhat- lan feladatot képez. Zoltán Lajos. j Visszavonultan élt az ő fasori szép kis Tusculanumában, reá nézve megszűnt a társa­dalom, hazulról úgy szólván ki sem mozdult mióta általa oly igazán szeretett ifjú neje meghalt. Boldogabb párt alig lehetett képzelni, mint Zoltán Lajos és az ő nemes szivü, fiatal felesége, Szendy Lila volt. Kilencz év előtt a halál angyala rémes kereszttel állt meg a háí. előtt, a kis uj szü­löttért követelte az édes anya életét. Az em­beri tudomány minden erőfeszítése hasztalan volt: Szendy Lila meghalt. Zoltán Lajos már akkor kijelentette, hogy az ő számára nincs többe vigasz s valóban az eltelt 9 év alatt valóságos remeteségre kárhoz­tatta magát. Most már ott nyugszik ő is a közös sírban, hová vágyott, elsiratott neje mellett. Mi, kik ismertük az ő jó kedvét, szellemes­ségét, fiatalabb éveinek derült, verőfényes nap­jait, valóban mélyen megrendülve vettünk részt a tegnapi végtisztességtételen. Két fia László és Lajos a múlt. héten ép­pen a római zarándoklatban vettek részt s igy nem lehettek jelen a haldokló ágyánál, haza siettek 2-án, de már csak atyjuk holttestére borulhattak, most már igazán árvák! Zoltán Lajos gyógyszerész volt, világlátott, so­kat utazott ember, ki az ő kapszula-gyárával orszá­gos hírnévre tett szert, mintegy 10 év óta fel is hagyott a gyógyszerészséggel s egyedül a kap- )(szula-gyár üzemét vezette, mely városunknak ,egyik nevezetességét képezte, alig fordult meg idegen Nagybányán, a ki meg ne tekintette volna. Betegsége már régebbi, de halálával, mely élte delén köve!kezett be, mégis meglepte és mély gyászba boritolta rokonságát, barátait, ismerőseit. A gyászlap, melyet a szomorú esetről kiad­tak, következő: Alulírottak mélyen sújtott, de Isten akaratában megnyugodó szívvel tudatják, hogy a gyöngéden sze­rető apa, felejthetetlen gyermek, hű testvér, sógor és vő, Zoltán Lajos, gyógyszerész, megyei és városi kép­viselő-testületi tag folyó év április 2-án éjjel 1 órakor, élte 47-ik, özvegysége 9-ik évében, az utolsó kenet szentségével megerősítve, rövid szenvedés után lelkét vissza adta Teremtőjének. A drága halott földi ma­radványait április hó 4-én délelőtt 11 órakor kisérjük utolsó útjára, mig jó leikéért ugyanazon nap délelőtt 9 órakor tartjuk az engesztelő szent-mise áldozatot a róm. kath. plébánia templomban. Nagybánya, 1902. április 2. Hanzulovits Kristóf, mint atyja. Holler Ceci­lia, mint anyja. Zoltán László, Zoltán Lajos, Zoltán Viola, gyermekei. Ifj. Hanzulovits Kristóf és neje Sztán Ilonka, Hanzulovits Mária özv. Lánczky Gyuláné, Han zulovits Anna és férje Tarján János, Hanzulovits Ce­cilia és férje Bugyis Andor, mint testvérei, illetve sógorné és sógorok. Szőllősy Eulália özv. Szendy An- talné, mint napa, Molcsány Gábor és neje Szendy Róza, Moldován László és neje Szendy Amália, mint sógor és sógornők. Isten adjon neki örök nyugodalmat! Felvidéki gazdakongresszus. A gazdasági egyesületek országos szövetsége a Borsod vármegyei gazdasági egyesülettel együttesen valamint az összes felvidéki gazdasági egyesületekkel ez évi május 31-én s junius 1-én Miskolczon ország­részi kongresszust rendez a felvidéki kivándorlással kopcsolatos gazdasági és társadalmi kérdések meg­vitatása czéljából. A midőn ily nagy jelentőségű actioról van szó, abban reménykedünk, hogy helybeli gazdáink is csatla­kozni fogna a hazafias mozgalomhoz s azért közöljük a kongresszus tervezetét. A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. A kép. — Irta: Castelli. Fordította: Szőke Károlyné Kelemen Katalin. — Midőn még ifjú voltam, — igy beszélte el egyik barátom — két évet töltöttem Olaszországban, Európa ezen remek kertjében, a művészet honában. Felkeres­tem ott minden történelmileg nevezetes emlékszobrot, ugv szintén minden jeles festőnek és szobrásznak a műtermét. Ilyen módon ismerkedtem meg Rómában Ri- naldival, egy kiváló tehetséggel megáldott fiatal mű­vésszel, s nemsokára jóbarátok lettünk. Én majdnem naponkint nála voltam, ott ültem mellette, midőn dolgozott és nagy érdeklődéssel ki­sértem ecsetének minden vonását. Őszintén megmond­tam neki véleményemet a szin-, az árnyalat-, a be­rendezés- és a hatásra vonatkozólag. Ezeket ő szívesen meghallgatta és igen gyakran hasznára is fordította. Azon időben a monte-cassinoi szerzetesek egy képet rendeltek meg nála, mely Gyümölcsoltó Boldog- asszonyt ábrázolta és tekintélyes tiszteletdijat biztosí­tottak részére, ha a képet egy általuk meghatározott időre elkészíti. Rinaldi a megbízás után azonnal hozzá is fogott a munkához és nagy szorgalommal dolgozott. Tudvalevő dolog, hogy Rómában gyakran láto­gatják idegenek a művészek műtermeit, mely látoga­tás, a dolgozó művészekre néha kiállhatatlanná válik és pedig különösen azért, mivel az ilyen látogatások alkalmával munkáikban folyton háborittatnak; más­részt pedig azért is, mivel folytonosan kénytelenek aféle felfuvalkodott mübarátok Ítéleteit elhallgatni, kik mindent megnéznek csak azért, hogy azt mond­hassák: »Láttuk«! és tudatlanságukat egyik országból a másikba viszik. Szegény művészek sokszor egy egész sereg ilyen alkalmatlankodónak a csevegését kénytelenek eltűrni, mig végre jön egy olyan ember, kinek műérzéke van s a művészetet valóban tudja méltányolni, és a kinek dicséretére a művészek ezután csakugyan büszkék is lehetnek. így járt Rinaldi is, minden oldalról jöttek hozzá látogatók és mindegyik elmondta véleményét, s a sze­gény művész utóbb már alig tudta, hogy mihez tartsa magát. Az egyik azt mondta, hogy festményén a színek igen élénkek, a másik hogy az alaprajz hibás stb. Ezen csevegések szegény barátomat annyira fel­izgatták, hogy utóbb eldobta az ecsetet, és ragyogó fekete szemei könybe borultak. Egy napon, én épen Rinaldinál voltam, ismét több látogató jött műtermébe s birálgatásaikkal ked­ves barátom türelmét a végletekig kimerítették. Végre eltávoztak, egynek kivételével, ki körülbe­lül 50 évesnek látszó férfiú volt., mozdulatlanul ült az állvány előtt, s könnyező szemekkel nézte a már majdnem egészen befejezett képet. Sokáig úgy ült ott, mintha észre sem venne bennünket, de végre ezen szavakkal fordult Rinaldihoz : — Minő árt szab ön ezen képért? én vevő vagyok. Rinaldi megjegyzé, hogy a kép már el van adva, de ajánlatot tett, hogy egy másolatot készít neki róla. — Nem! — válaszoló — én csak ezt a képet akarom ; csakis ezt és nem másikat! S ezen szavak után oly félelmes tekintetet ve­tett a képre és barátomra, hogy az, csak azért, hogy megszabaduljon tőle, felkérte, hogy legyen szives más­nap ismét eljönni. Erre az idegen felkelt, köszöntött, néhány lé­pést tett az ajtó felé, ismét megfordult, inégegyszer megszemlélte a képet, megszoritá Rinaldi kezét és távozott. Sokáig beszélgettünk azután ezen különös ese­ményről és iparkodtunk meggyőződést szerezni arról, hogy minő rendkívüli érdek kötheti ezen embert eh­hez a képhez. Végre abban állapodtunk meg, hogy a szegény ember bizonyosan elmebeteg. Rinaldi azt mondá, hogy valószínűleg nem fog többet eljönni. De ime ! másnap reggel már ismét a műterem­ben volt, és úgy nézegette a képet mindennap; egy egész hétig ugyannyira, hogy jelenléte elviselhetetlen volt reánk nézve. Egy napon azt mondá: — A kép kész s nekem tetszik, holnap elfogok érte küldeni! Nevem Leoni Giulié s mielőtt Rinaldi válaszolhatott volna, ő már eltávozott. Másnap csakugyan jött két szolga a képért s kétszer akkora összeget tettek Rinaldi elé, mint a mekkora összeget a monte-cassinoi szerzetesek Ígér­tek neki. Azért Rinaldi elhatározta, hogy az utóbbiaknak egy másolatot fog róla készíteni és éjjel-nappal dolgo­zott, hogy a szerzeteseknek a meghatározott időre a képet elkészítse s nekik átadhassa. Sokat fáradozott és a kép valóban igen szép is lett, de azért az eredetitől, mely Leoni birtokában volt, mégis igen távol állt. Abban az időben hagytam én el Rómát s csak egy év múlva láttam ismét Rinaldit. Alig ériem ismét az örök városba, azonnal bará­tom műtermébe siettem s nem győztem eléggé csudál- kozni, hogy a gróf Leoni által egy év előtt megvásárolt képet ismét ott találtam. A kölcsönös, szives üdvözlések után Rinaldihoz intézett első kérdésem is az volt, hogy mimódon került ezen kép ismét az ő műtermébe ? Barátom egy kis csomagot mutatott, melyet a

Next

/
Oldalképek
Tartalom