Nagybánya és Vidéke, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-22 / 51. szám
1901. deczember 22. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 51. szám. (5) A tengernek csak jó térképeken látható apróbb szigetei (a legtöbbeken erődök és világitó tornyokkal) más irányban a herczegovinai és boszniai kopár sziklás hegyek és a montenegrói hegyek hóval fedett csúcsai, előbbieken még a törökök idejéből vissza maradt vagy az occupáció óta épült katonai őrszemek (kisebb erődök) láthatók, hol a Trebinyén fekvő komáromi ezredünkből 2—3 hónaponkint felváltott magyar legénység teljesiti a felette nehéz szolgálatot. Ezen őrszemek a nagyobb erődökkel éjjel-nappal jelzésekkel beszélnek, mig a nagyobb erődök már telephonnal vannak egymáshoz kapcsolva, — egymástól legalább 4 — 5 órányira vannak, Deczember 8-án egy itteni collegámmal kerékpáron átmentünk Herczegovinába. Utunkat a szép Ombla völgyön fel Uskoplyán át Trebinyének vettük, a nyáron megnyitott vasút mentén Ez alkalommal módunkban volt alaposan megtekinteni a vasút építés csodás merészségeit. Nem is kételkedem többé a mérnökök -azon állításán, hogy ezen építésnél vannak olyan részletek, hol 7 kilomé- ternnyi ut, sinek nélkül egy millió koronába került ! A tenger színe felett mintegy 500 mtr. magasságban vitt utunk, a mikor kifáradva, egy kis utszéli bosnyák korcsmát találtunk, az ember nem lakta vidéken. Betértünk az ivóba, hol nehány kecske és egy komondor társaságában pihentük ki fáradalmainkat. A kecskelábu asztal mellett egy rozoga pádból állott a szoba bútorzata, a melyen, — mint a rajtok levő por és piszok elárulta — régen nem ült vendég. Én egy pohár bor mellett kerekemet hoztam rendbe, mig társam, ki a bosnyák nyelvet is beszéli, szóba állott a »Signor Padronnal« s a többek között megtuda Kolta, hogy a fejünk felett meredező Drijenó erődben (mely régi török fesztung) laknak-é emberek. A szűkszavú öreg lassan kivallotta, hogy: igen, van odafent 36 katona és egy hadnagy, de hozzá nem igen járnak le. mind »madzsar« az, mig a tiszt ur is! Figyelmessé lettem a »madzsar« szóra s megértve a mondottokat, látcsövemmel kezdtem vizsgálni a galambduezhoz hasonló tornvocskát, melynek tetején a szuronyos vártán kívül azt is kive'tem, hogy az egyik lőrésen ehgemet is távcsővel néznek. Még otthon felhívta egyik barátom figyelmemet arra, hogy kiszállásaim közben érdeklődjem egy fiatal hadnagy rokona iránt, ki e környéken valamelyik erődben van éppen szolgalaton, gondoltam hátha iit lelem föl s elfeledve az ut fáradalmait, gyorsan elltá- voztam, hogy felmenjek e felhőkarezoló kőfészekbe, hol kedves földiket remélek találni. Társam fáradtabb lévén, lent maradt, mig én lihegve másztam fel a csúcshoz, a vártás szúró né zése daczára. — Jó napot adjon Isten! Kiáltottam az őrnek, mire hozott Isten! volt a válasz, mit már az őrszem állal figyelmessé tett hadnagy ur kiáltott felém a bejáróból. Elképzelhető mekkorát néztek a legények rajiam, hogy mikép kerül ide magyar ember? Talán most is szájtátva bámulnának a jó fiuk, ha a hadnagyuk magyarul reájuk nem szól: — Hozzatok csak szaporán bort fel, meg szivart, lássuk szives vendégszeretettel a mi hazánk fiát!.. Azzal karon fogott s felvitt az Ő szerény kápolna- szerű ezellájába, a melyben úgy helyezkedtünk csak el, hogy az egyetlen széket nekem engedte át, mig ő az ablak-párkányon foglalt helyet. Kellemes, szimpatikus alig 24 éves fiatal ember az én derék házi gazdám, ki igen komolyan fogja fel az ő nagy fontosságú hivatását. Elmondja a többek között, hogy már hónapok óta a katonáin kívül más emberi halandót alig látott és csak úgy és akkor eszik főtt ételt, ha patroljai véletlenül oly helyen járnak, a hol valami hús féle beszerezhető s azt is ő maga készíti el. Nehéz megpróbáltatás biz’ ez s hozzá a felelősség terhes szolgálat mellett még az a szigorú fegyelem, a miben ők élnek, — mert daczára a mostani béke-időnek az ő szolgálatuk olyan, mintha tényleg háborúban volnának (ez igy megy a megszállt tartományok őrségeinél.) Igen kellemesen töltöttem el egy órácskát, a jó magyar fiuk között s bár nem a találni vélt ösmerős hadnagyot leltem fel itt, de soh’sem fogom megbánni. Milyen igaztalan is a sors keze s mennyi elégedetlenségre szolgál reá ez az okkupáczió, — a mi fiaink éveken át honvágytól gyötörve teljesítenek idegen földön nehéz szolgálatot, mig viszont a vad hegyekhez szokott bosnyák legények, a nekiek szintén szokatlan, bár fényes és sok szórakozást nyújtó magyar főváros asphaltján vannak kényszerítve élni távol az ő szülő hazájuktól. Milyen szívesen cserélnének ezek egymás között, ha rajtuk állna a rendelkezés joga! Lent maradt társam kürtje figyelmeztet, hogy az idő előre jár, mennünk kell. Melegen búcsúztam el a jó magyar fiuktól s a mikor házi-gazdám a kijáratig lekisért, könnyes szemekkel szorított kezet s e szavakkal búcsúzott el tőlem: Üdvözlöm szép magyar hazánkat! Hidje el nekem, örömmel indulnék el gyalog haza csak lehetne ! Mintha meg is bánta volna, vagy újból elővette a kötelességtudás, — s hozzátette : Aber Dienst ist Dienst! Embir Elek. Felelős szerkesztő: Révész János. Kiadótulajdonos: Molnár Mihály. a© itat írna Tisztelettel értesítem a nagyérdemű vevőközönséget, hogy <, üzletem átadása miatt .>-03 C/5-cts > o-cs icc JS2 a raktáron levő iiueg-, porc zellán, lámpa-, ♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦♦*♦♦♦♦♦♦♦♦ jáféfi- és diszmüárufiaf ===== mélyen leszállított árban árusítom. ----->..... sz én mióta csak emlékeztem, de különösen jó édes atyánk halála óta hozzá voltunk szokva, hogy mindenkiért, de leginkább családunk tagjaiért naponta imádkozzunk. S ha valamelyiket baj érte, azért különösen is kellett imádkoznunk. S akkor mégis mélyen megrendített e pár szó : »Imádkozzál kedves Rozikánkért!« ö érte tehát különösen kellett imádkozni; azért volt előttem bizonyos, hogy neki valami nagy baja van, a mit édes jó anyám nekem megírni nem akart. Ellenkezőleg, azt irta, hogy kedves Rózika nővéremnek már nincs semmi baja, És én annyira tiszteltem édes jó anyánk minden szavát, minden iutézkedését, annyira szerettem egyetlen nővéremet, hogy még önmagam előtt sem mertem reá vonatkozólag kérdést intézni, annál ke- vésbbé mertem nővérem hogylétéről édesanyámat vagy fivéremet megkérdezni. Ily kétség közt sokat szenvedtem, s már akkor meggyőződtem arról, hogy a bánat, aggodalom és lelki gyötrelmek között a valláson kívül legjobb gyógyszer a munka. És nekem, hála érte a Mindenhatónak, a munkából már abban az időben is, és egész élétemen át bőven kijutott. Én ugyanis már akkor nem csak a saját tanulmányaimat végeztem, hanem — mit különben igen nagy kitüntetésnek vettem — az intézet külső iskolájában, a III. és IV osztályban, heti 4—4 órán át a magyar nyelv tanításával bizattam meg s a tanórákra mindig a leggondosabb szakszerű előkészítést nyertem. Bizony nagyon sok fáradsággal járt az a tanulva tanítás, de az én igyekezetem is kifogyhatatlan volt. Sőt, mint tős-gyökeres magyar leánykának igen nagy örömömre szolgált az, a midőn láttam, hogy úgy az idegen, valamint a német ajkú magyar leánykáink is mily örömmel lesik ajkaimról a magyar szót, hogy azt ők is megtanulják, hogy azt soha többé el ne felejtsék, sőt arra környezetüket is megtanítsák. Hát hiszen tudvalevő dolog az, hogy negyedfél évtized előtt Pozsony lakossága még olyan németajkú volt, hogy az egy-egy osztályban levő 50—60 növendék közül alig tudott 5—6 magyarul, különösen a középosztály leánygyermekei közül. És mégis! Az iskolaév végével mind magyarul beszéltek; fordítottak, írtak és olvastak. Hiába! A magyar szellem megvolt, csak a nyelvet kellett megoldani. Serkenteni, lelkesíteni kellett a leánykákat! Az pedig igyekezettel és jóakarattal gyorsan ment, kivált a koronázás évében. S igy, Istennek hála, fáradságom után a siker, az eredmény nem maradt cl. Máig is megvan az a szép imakönyvem, melyet boldogult Simor Jánostól, az ország akkori herczeg- primásától kaptam emlékbe annak jeléül, hogy németajkú növendékeimmel a magyar nyelv buzgó tanításával oly szép sikert értem el. Miről az intézetben tett látogatása alkalmával személyesen győződött meg. A folytonos elfoglaltság mellett, nagyon természetesen, az idő gyorsan repült, s a töprengésre nem sok maradt. Mindazonáltal ezerszer és ezerszer gondoltam drága jó édes anyámra és kedves testvéreimre. A hazulról érkezett levelek abban az időben rendesen igen rövidek voltak ; kedves nővéremről említés nem történt bennük. Csak futólag emlitette meg néha édes jó anyám a kicsinyeket, kedves nővérem gyermekeit. É n pedig nem mertem kérdezni, mintegy érezve, hogy fájdalmat okozok vele a mi édes jó anyánknak. Hogy kedves nővéremtől abban az időben levelet nem kaptam, az nem igen tűnt fel, hiszen három picziny gyermek édes anyja volt, nem nagyon ért rá a levélírásra. így teltek a napok. Folytonosan munkálkodva, tanulva és tanítva, remény és kétség között. Végre elérkeztek a félévi vizsgálatok. Azt hiszem, eléggé ismeretes, hogy akkor még félévenkint tartottak vizsgálatokat az iskolákban. A félévi vizsgálatok után következett a húsvéti szünetidő, a midőn a közelben lakó növendékek engedelemmel hazamehettek. Részemre erről szó sem lehetett; először azért, mert drága jó édes anyám nagyon távol lakott, haj ! nagy ut volt akkor Pozsonytól Pécsig! Azután meg nagyon költséges is volt, a mit egy szerény viszonyok közt élő Özvegy édes anya évközben nem igen fedezhetett. És különös, nekem mégis benső remény töltötte el szivemet, hogy édes anyámat nemsokára látni fogom. És ez a remény és forró vágyam nemsokára be is teljesedett. Ugyanaz év április hó 2-án egy sürgönyt kaptam, a következő szavakkal: »Holnap érted megyek! Szerető anyád.« Képtolen vagyok leírni, hogy mit éreztem akkor, a midőn nekem ezt a sürgönyt, mely máig is birtokomban van, átadták. Csak azt tudom, hogy nagyon örvendettem, hogy jó édes anyámat viszontlátom. Szivem repesett örömében és örömkönyek hullottak szemeimből. De ha arra gondoltam, hogy az intézetet, Col éveken át oly sok szépet és jót tanultam, hol engem oly nagy gonddal és kimondhatatlan gyengéd szeretettel neveltek és tanítottak, elhagyom, akkor az örömkönyek közé bőven vegyültek a bánat könyei is. Igazán, őszintén sajnáltam elhagyni jó tanítónőimet, kedves társnőimet, de talán legjobbau sajnáltam elhagyni szeretett kedves tanítványaimat.... Ó, miért is van az embernek oly igen érzékeny szive,- de sokat szenvedtem én már e miatt gyermekkoromban is. Az egész éjét álmatlanul töltöttem s reggel erős lázam volt, azért az orvos nem engedte meg, hogy az éles áprilisi szélben, kedves jó édes anyám fogadására a hajó-állomásához menjek. A hajó reggel 10 órakor érkezett, de én már háromnegyed tízre lementem Mére Marie Pierrel a a váriterembe, hol később az intézet főnöknője is megjelent néhány idősebb zárdanővel. Midőn a portán jelezték, hogy idegen vendég érkezett; jó főnöknőnk felemelkedett, engem kézenfogva, intett a jelenlevőknek, hogy kövessék őt. Mindannyian a bejáróhoz siettünk. A kettős zárral ellátott nehéz tölgyfa^ajtó kinyílt s kedves, édes jó anyám árnyszerüen, remegve a mély megindulás és kimerüléstől, hozzám sietett, átölelt és könyek közt ezeket az örökre felejthetetlen szavakat rebegte: — Kedves leányom, távolléted alatt annyit sírtam érted, hogy könyeimben megfüröszthetnélek; hazaviszlek, tovább nem bírom el távollétedet Azután perczekig tartó mély csend következett, senki sem merte azt megtörni, mig édes anyám engem átölelve tartott. Sirtunk valamennyien. Végre édes jó anyám törölte le a saját és az én könyeimet s csak azután volt képes a fogadására megjelent főnöknőt s a kíséretében levőket üdvözölni. Két napig maradt édes anyám ott, hogy a hosszú ut fáradalmait kipihenje. Ottléte alatt lépten-nyomon meggyőződött arról, hogy engem mily gonddal és szerettei vettek körül. Azután a hajóra szálltunk, s midőn ott, a női szalon egyik szegletében elhelyezkedtünk: édes jó anyám nem volt képes előttem többé nagy fájdalmát titkolni, hanem keblére ölelt és zokogva mondta el, hogy egyetlen kedves nővérem karácson estéjén meghalt. S úgy történt, hogy a karácson szent estéjén karácsonfa helyett ravatal körül állottak, a melyet én, lelki szemeimmel, azon az estén és másnap a templomban, oly csodálatos módon láttam. E rám nézve nagyon szomorú esemény óta negyedfél évtized múlt el s nekem még most is oly élénken van emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna és nem is fogom elfelejteni soha.
