Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-07 / 19. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. avíEGKrEIIjEr&TIlC VASÁENíÍlP. Előfizetési éraic: Egész évre 4 frt. Fél évre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 245-ik szám alá — küldendők. Nyllttér soronként ÍO lcr. A vármegye. — Részlet Nagy László alispán tavaszi jelentéséből. — Szal mái’ vármegye területe, lakosainak száma oly tekintélyes részét képezi az országnak, hogy a jövő érdekében szükségesnek látszanék, ha viszonyai, szükségletei beható vizsgálódás tárgyát képeznék s rendszeres terv szerint haladhatna a szellemi és anyagi haladás utján. Ezt munkálni két tényező van hivatva. Egyik a kormány, a másik nem kevésbbé hatalmas tényező, a vármegye közönsége. Újabb időben hallottunk panaszokat, hogy a vármegye érdekei nem kellőleg méltányoltatnak a kormány állal, azonban ha a rég múltra megyünk vissza, ugyanezen panaszt megtalálásuk, mert mulasztás történt a vármegye részéről is, midőn azokat a tényezőket, melyekkel e panaszt orvosplhalta volna, nem használta fel kellőleg. Különböző okok szolgálnak mentségül e vármegyének, hogy eddig nem mint öntudatosan, előre kitűzött helyes czélok felé törekvő erkölcsi testület tűnt fel, de most, midőn úgy látszik, hogy a békés munka ideje megjött, nagy mulasztást követne el, ha az öröknek látszó béke rendszerint rövid1 ideig tartó korát nem használná fel arra, hogy nyugodtan tervezze a jövő évek munkaprogrammját, melyet egyszer megalkotva, még a harcz viharában is irányt találhat rendszeres működésre. A figyelmes szemlélőt nem kápráztatja el az a csillogó hullámjáték, mely a felszínen gyönyörködteti a szemet s mely minden nemzet életének ismertető jele a béke idején, de nyugodtan vizsgálva a folyam medrét, látja a rombolást, melyet a part szenved, észreveszi a zátonyokat, melyeket a csillogó, a fodros hullám eltakar, de gyakran munkál is. Leheleden, hogy a figyelmes szemlélő ma még jobban meg ne legyen győződve, hogy a múlt évben vármegyénkben fellépett socialismus csak a nehéz • gazdasági évek következménye volt, melyben kitűnt az u. n. vagyonos osztály szegénysége, tőke hiánya s nem tudva e miatt rendkívüli munkát adni a megélhetéssel küzdő mezei munkás oszlálynak, az izgatás nem maradt eredménytelen. Egy meglehetős gazdasági év elfeledtette a múlt év izgalmát, el feledtette a földuzsorát s mondhatni meg nem változó't viszonyok közt a teljes nyugalom állott be, nem tagadva a mozgalom annyi eredményét, hogy a socialismus akadémikus (?!) fejtegetése nem szűnt meg teljesen. Ue ezzel nem számoltunk lé nyugodtan a jövővel, mert azon sajátságos körülmény, hogy a mozgalom után jött év bizonyította e mozgalom alaptalanságát, valószínűvé teszi annak ismét fellobogását, mert a mai jobblélet a munkásosztály idővel mint e mozgalom eredményét magyarázza meg. Körültekintve a vármegyében, nemhogy túlnépesedést, sőL ellenkezőleg a még ma is mindenütt látható műveletlen, vagy alig művelt földeket látva, a lakosság elégtelen számát kell beismernünk s igy el kell ismernünk, hogy e mozgalom oka nem a föld drágaságában lelte alap-okát. Ezt elismerve, az ecsedi láp területének lecsapolása által felszabadult terület azon nagy bajt hozhatja létre, hogy a munkások, különösen a mellette elvonuló nyíri vidék sovány homoktalajáról el fognak húzódni az ^-edi láp 40—50,000 holdat levő eddig lakatlan tereire s egy egész vidék fog munkáshiányban szenvedni s vármegyénkben elő fog állani azon nehéz helyzet, midőn mesterségesen s igy rögtönösen nagy terület szabadul fel mivelés alá. — Ezen helyzet nehézségei csak hosszú évek során fognak kiegyenlítődni, melyeket legfeljebb csak siettetni lehet, de nem rögtönösen orvosolni. Az orvoslás egyik módja ezen közlekedési vonalakkal nem biró terület főbb vonalainak kiépítése, mely egyrészt a települést idegen vidékekről, másrészi a vármegyei munkásoknak eleinte ideiglenes vándorlását elősegíti. Ez csak közlekedési vonalainak kiépítése által lehetséges. Mint már többször hangsúlyoztam, közlekedési vonalaink nem teljesek. Utaink és vasutaink részben kiépítetlenek, részben be nem végzettek. Nemcsak kereskedelmünkre van ez befolyással, de gazdasági viszonyainkra is, mert a munkás-vándorlás, mely vármegyénkben már ezelőtt oly nagy szerepet játszott, megszűnik s más, bár távolabb fekvő, de kedvezőbb közlekedési viszonyokkal rendelkező vidékek felé fog irányulni, sőt részben már irányult is. Legyen szabad például felemlíteni Mátészalka vidékét, melyet régebben az északkeleti vármegyék lakossága csapatosan keresett fel s mely részben ezekből települt be, sem úttal, sem vasúttal nem rendelkezvén, e tájak felé ennek következtében a régi munkás-vándorlás részben megszűnt. Erre pedig annyival inkább szükség van, mert az ecsedi láp vidéke épp ez irányból nyerné a legkönnyebben munkás-szükségletének kielégítését. Nem szabad azt szem elől téveszteni, hogy vármegyénkben a nagy latifundiumok aránylag a sik vidéken (kikéve Nagykároly környékét) nagyon gyéren vannak s a középosztály tagjai aránylag kisbirtokaikon nem vehetik úgy igénybe a kormány által szerzett munkás-tömeget, mert nem használhatják hosszas időn keresztül, miután birtokuk nincs különböző termelési ágakra oly mérvben beosztva, hogy aránylag sok munkás folyton foglalkoztatható legyen s igy inkább a régi munkás-vándorlási rendszer fd) vált hé) midőn a tengeri kapálás idején a román, a kaszálás idején a ruthén és orosz munkás volt kisegítő. A vármegye kérelmére a nagyméltóságu m. kir. kereskedelmi miniszter ur leküldötte Petracsek Ferenczet, hogy a vármegye kérelméhez képest vizsgálja meg a vármegye úti ügyeit s a helyszínen merítsen tájékozást és meggyőződést helyzetünk tarthatatlanságáról. A miniszteri kiküldött mind a központban, mind a vidéken több napi tartózkodása alatt meggyőződött szomorú közüli helyzetünkről s megállapodásainkról egy jegyzőkönyv is vétetett fel, azonban az idő rövidsége miatt még véglegesen nem dönthetett a nagyméltóságu miniszter ur, A „NAGYBANYA ES VIDÉKÉ” tárczája. Az 1868. é¥i népoktatási törvény alkotása, szelleme és alkotója br. Eötvös József. Magyarország oktatástörténete a királyság kezdetéig nyúlik vissza. A mai népiskolának őséül az akkor keletkezett farai és parochiális iskolákra mutathatunk. A magyar iskolaügy tehát 898. év alatt fejlődött oda, hol áll, mai szervezetének és fejlődésének szilárd alapját azonban csak 1868-ban nyerte. A királyság kezdetétől az 1868. XXXVIII. t.-cz. alkotásáig, mely a kisdedóvás kivételével a népoktatás összes ágait felöleli, a magyar népiskolaügy a vallásfelekezetek kezében volt. II. Jószef 1785-ben, egy rendeletében a közös a rendelet szavai szerint vegyesiskolák felállítását kívánta ugyan, a minek némi eredménye volt is, miről "a nagy tevékenységű Kazinczy Ferencz tanfelügyelői jelentése meggyőz bennünket, de ezen iskolák a felekezetek nagyszámú iskoláival szemben tekintetbe sem jöhetnek. Állami iskola még 1868-eIőtt nem volt. Az iskolafentartó felekezetek századokon át kifejlődött ősi joguknál fogva az iskolát a templom pitvarának tekintették s főtörekvésük az volt, hogy első ízben hitelveiket ismertessék meg növendékeikkel és abban erősítsék meg őket. így a vallási, a felekezeti irány mintegy iskolaügyet vezető állami tényező nyomult előtérbe és izmosodott meg, a mi régebben más dolgokban is megvolt. Hogy az 1868. évi népoktatási törvény alkotásának nehézsége s ezen törvény szelleme világosan kidomborodjék előttünk, nézzük, milyen volt a népoktatás 1868. előtt ebben a században Magyarországon. A iskolaügyről, mint említettem, a felekezetek gondoskodtak. Áz 1806-ban kiadott iskolai szervezet alapján a kath. elemi iskolák e század elején 2—3 évfolyamból állottak, később 4 évfolyamuak lettek; ezenkívül megvoltak a normát vagy minta iskolák, (szintén el. iskolák) melyeket Mária Therézia 1778-ban kibocsátott rendeletével teremtett, »hogy ezek más iskolák berendezésére mintákul, különösen pedig a a szabályszerüleg képezendő tanítók jövendő munkálkodásának előképéül szolgáljanak.« A tanítóképzők történetének ez az első mozzanata. A normál iskolákban a jelöltek eleinte 6 hétig, évek múltán 2 - 4 hónapig jártak be a tanítást hallgatni s később próbatani- tást tartottak. Ennyiből állott az összes elfoglaltatásuk. Ahoz, hogy valaki a tanítójelöltek közé jusson, az 1797/8. évi rendelet szerint a gymnasium első osztályáról szóló bizonyítvány kellett. Azok, kik a felekezeti képzők mai enyhe elbírálását ismerik a felvételnél, könnyen elképzelhetik, mekkora szigorral követelték meg ezen előképzettséget. 1840-ben azonban a kormány a tanulmányi alapból 5 róm. kath, képzőt állított fel 2 éves tanfolyammal. A prot. el. népiskolák — dr. Kiss Áron adatai szerint — már a század elején többnyire 4 évfolyamuak voltak. A dunamelléki ref. egyházkerület 1801-ben adta ki a »Tanítás módját.« E szerint az iskola a. gyermek 6 éves korától 10 éves koráig terjedt. 1857-ben a tiszamelléki kerület elfogadta Árvái József tervét, mely a ref. el. népiskolákat 6 évfolyamra emeli, az 'ismétlő iskolát szervezi s az el. leányiskoláknál ma- gasab iskolák felállításáról is gondoskodni kíván. A polgári leányiskolák történetének egyik érdekes adata ez. Az ismétlő iskola eszméjét Mária Therézia 1777-ben kiadott »Ratiója« s a dunamellékiek »Tanítás módja« vetik fel először. A protestáns tanítóképzést a középiskolák és theologiák teljesítették, a mennyiben ezen iskolákban mindenütt tanították a neveléstant s az onnan kikerült azon tanulók, kik tanítók lettek, ezért is meg »ezen kívül is jobb és magasabb képzettséggel bírtuk mint a katholikusok 1839-ben azonban a ref. vallásunk Debreezenben, N.-Kőrösön és N.-Enyeden tanítóképzőt állítottak, 1845—47-ben pedig az ág. ev. val- lásuak 8 tanítóképzőt nyitottak. Az első kisdedóvó 1828-ban nyílt meg az óvóképző meg 1837-ben. Ebből áll a népoktatási intézetek vázlatos története 1868. előtt ebben a században. Br. Eötvös József első oktatásügyi miniszterünk a népoktatás országos törvényes szervezésénél ezt a keretet vette alapul, ezt nagyobbitotta meg s ennek adott kellő tarialmat. Csakhogy ez, bárha olyan jeles férfiakat választott is munkatársakul mint Tanárky Gedeon, Szász Károly, Gönczy Pál, Kárfi Titusz és Molnár Aladár mégis nehéz feladat volt. Eötvös első minisztersége idejében az 1848. évi XX t.-cz. 3. §-ban kimondották ugyan azt a magas ideális elvet, hogy a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeiről az állam gondoskodjék, de az inkább az akkori szabad gondolkodás, testvéries érzület és fájdalom kevés ideig tartó béke pecsétjét viseli magán. Ha ezen törvény gyakorlati megvalósítására akkor tér nyílt volna, talán keresztül lehetett volna vinni, azonban lehet, hogy akkor sem, mert ez a törvény az addigi fejlődési iránynyal egyszerre szakított. Azok a felekezetek pedig, melyek egyházi és iskolai ügyeiket századokon át híven s sokszor a kormányrend- szerrel szembeszállva függetlenül intézték, tráditíoná- lis aulonomikus jogaikból, melyeket félve őriztek, nem
