Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-24 / 52. szám
1899. Deczember 24. k'i akkor első éves diákkisasszonyok, ma velünk együtt felsőbb évesek lettek. Isten látja lelkemet: de bevallom, —■ ma már annyira megszoktuk őket, hogy fel se tűnik, hogy közöttünk nők is vannak. Előadás közben bizony inkább figyelünk a sebészi operácziókra, s egyéb magyarázatokra, mint reájuk, akik egyébiránt szintén szorgalmasan figyelnek a professor urakra, — de nem oly értelmesen, mint ezt gólya-korukban tették. A ki először jön közülünk, bizony-bizony elfoglalja az első helyet s talán nem is lesz lelkiismeret fur.dalása a miatt, hogy hát vájjon mit fognak erre szólani, a tőlünk első éves korunkban mindig a tul- ságba menő előzékenységet látó hölgyikék ? Egy kis töredék a régi gárdából azonban hü maradt hozzájok s e néhányan ép oly lelkesedéssel segítik föl a köpenyeget s ép oly kedélyesen néznek velők farkasszemet előadás közben, mint azt néhány évvel ezelőtt tették. De a gárda nagyobb része megkomolyodolt. Mindevvel azonban távolról se mondom,hogy egyáltalában nem érdeklődnek irántok! Sőt órák után, kifáradva a sok hallgatástól (mert bizony ettől is kilehet fáradni!) ők azok, a kikkel kellemesen elbeszélgetjük az időt — a legközelebbi óráig — És ilyenkor vigan folyik a diskurzus jour-fixről, bálokról, irodalomról, művészetről s — néha-néha — ha jobban belemelegedünk, szerelemről is ... . Gondolatok. Sohse tegyünk olyat, a mit, ha tettünk, megbánhatnánk, mert nincs nehezebb bánat, mint tudni azt, hogy a mit tettünk, vissza nem vonhatjuk, bármint szeretnők is azt tenni. * Meghajlunk szívesen az emberi nagyság előtt; bámuljuk, de — nem irigyeljük; mert ki tudhatja azt, hogy mig amaz a nagyságot elérte, vájjon elérte-e egyúttal az igazi boldogságot. * A szeretet isteni mestere alázatosságra tanította a körülötte levőket és arra tanit példájával minket is. Mégis, sok az igazi keresztény és kevés az alázatos ember. Hogy férhet ez össze ? * Soha se bizzunk a véletlenre semmit, mert az garázda gyermek; legtöbbször ellenkezőjét teszi annak, a mit tőle várhatnak vagy remélnek. * Tiszta jellem, tiszta szív, a lélek igaz boldogságának alapja. Ezek birtokában a szegény is gazdag, ezek nélkül a gazdag is szegény. * Ha az élet félannyi örömet adna, mint bánatot, az emberek nagy része igen elégedett lenne. * Ne keveseljük, ha olykor az élet fukar is az örömök osztogatásában. Becsüljük meg a keveset és vegyük igaz szívvel. Ne feledjük el, hogy: »sok kicsi sokra gyük« * Az elégedetlen ember csak önmagát kínozza és mindent a jövőtől, vár. Mig az elégedett jelen boldogságát élvezi és elkészül a jövőre. * A gyermekek öröme az igazi öröm. Egy színes szappanbuborék nekik oly boldogságot szerez, a mit királyok semmi kincsért sem szerezhetnek meg maguknak. * Hát még mikor kívülről a Betlehemes fiuk elkezdték : Mezei hívek, őrző pásztorok ! Örömhírt hoznak ime angyalok; Örüljetek, örvendjetek, Ma született üdvösségtek 1 Akkor sirt csak keservesen, hisz négy éven át csak színház, hangverseny volt az eszében, az volt az ő temploma és most ez az egyszerű ének teljesen megtörő, Mint egy tükör, úgy mutatta az ő lelki rútságát. S éjfélkor, mikor a családdal elment az éjféli misére és imádkozott buzgón mint régen, csakhogy akkor szokásból, most pedig őszintén, szívből; annyira újjászületett, hogy mire hazaértek, egészen megköny- nyebültnek érezte magát és vigan vett részt a diózásban. Egyszerre azonban éles, hossantartó, szaggatott fütty riasztá fel őket (A mozdonyvezető szokott veszély idején ilyen hangokat produkálni.) Mi az, mi az, baj van ! kiáltozák rémülten. És csakugyan a következő pillanatban irtóztató recsegés és ropogásba vegyült jajkiáltás rázta meg a levegőt. A gyermekeket otthon hagyva, futottak a vonathoz segíteni, ha lehet. A vasúti töltésen már jártak keltek az emberek, a mentő kocsik is jöttek a Hajtsáruton, mert annak az átjárójánál történt a szerencsétlenség rossz váltóállítás következtében. Szivrepesztő volt. a látvány, a széntartókocsi meggyuladt rémségesen világítva ba az egész környéN AGY BÁNYA ÉS VIDÉKE. A nagyravágyás egy bizonyos határig jogosult és helyes, sőt dicsérendő; de ha ezt a határt átlépi, nincs a világon botorság, a mit felül nem múlna. * Keserves és lealázó a tudat, hogy jót tehettünk volna és elmulasztottuk. De helyrehozni az elmulasztottat soha sem késő, vagy »jobb későn, mint soha.« * Országok, népek eltűnhetnek a földszinéről, de a szellem hatalma mindig megmarad és ha az elpusztult népek szellemi kincseket szereztek, az nekik örök életet biztosit, mert az elmulhatatlan. * Az isteni szikra az emberben, a szeretet; mely minden erényt magában foglal, melyből minden jó és szép ered. * Sokan azt hiszik, hogy az egyenes jellem el nem választható a feszességtől és mereven tartják fejüket, csakhogy jellemükben ne kételkedhessenek. Feledik, hogy a teljes kalász meghajol, mig az üres felemelkedik. * Nem az él sokat, aki sokáig él, hanem aki sokakért él. Az önzés a legrutabb, legnemtelenebb érzés; hálátlanság a teremtő iránt, ki az embereket egymásért és nem önmagáért teremtette. * Vannak emberek, kik külömbeknek hiszik magukat, holott csupán különösebbek. Ha valaki külömb akar lenni az átlagnál, nem csak szavakkal kell iparkodnia arra, hanem tettleg is bebizonyítania, hogy kiváló. Hogy ne csak ő maga lássa magát külömbnek, hanem mások által is annak Ítéltessék. H. K. L. Családom fiskálisa és barátja. Az emberi kor legrózsásabb és legboldogabb hajnalára ébredtem. Gyilkos köd volt, szinte szürcsölni lehelen, de az én számomra rózsákat mutogatott. Ha igaz is az, hogy ily fojtogató ködben a nap fel szokott kelni (pedig szunyókál az öreg), sugarai jóformán még az ablakaimat sem érhették volna el, máris jóleső mosolylyal konstatáltam, hogy ezer csengő forinttal gazdagabb vagyok. A tegnapi napon lesöröztem a postát (Ballagi figyelmébe: a Iá lekéstem a vonatot) s a midőn az ezer forintos utalványnyal a postáskisasszony előtt megjelentem, ho^y mint szorgalmas és öntudatos méh a kenderesi takarékpénztár méhkasa felé továbbítsam fölös filléreimet, a postás kisasszony egy hirtelen szőke úrral folytatott hivatalon kívüli nyájas pourparlékat, ami azt jelentette, hogy a hivatalos óra véget ért. S terringettét ma arra ébredek, hogy a Leib- zsurnálom a kenderesi takarékpénztár csúfos bukását újságolja. A jó vidékiek nagyzási mániájukban ép úgy sikkasztottak, loptak, mintha csak a központban volnának. Egy gondolat villant át egyszerre agyamon s önkéntelenül is hatalmas ránezokba szaladt össze a homlokom s gyötrő lelkifurdalás vett rajtam erőt. Valami belső hang sugalta, hogy a kegyes sors egyszer nyújtott alkalmat nekem a szorgalmas méh szerepének eljátszására s akkor is a legkontárabbul játszottam el. Lesöröztem a postát. A méh másoknak hordja össze a virágok himporát s én késedelmes hanyagságommal ezer pengő forint erejéig megrövidítettem a kenderesi takarékpénztár igazgatóságát. Az én ezer pengőm elsikkasztására már nem kerülhetett sor, becsaptam őket. Szóval az én méh-karrieremnek alaposan vége szakadt. Pedig az igazgatóság elég sokáig várt reám : kerek huszonöt esztendeig hamisították két; ezer szerencse, hogy az ünnep miatt kevés utas volt a vasúton, A közelben lakók átengedték lakásaikat, hol a mentők bekötözték a sebesülteket. A vasútnak innenső oldalán egy férfi feküdt a kocsi alatt, alig hallhatóan nyöszörögve. A munkás ember a két nővel kiszabaditá a romok alól és vállára véve, vitte a szerencsétlent közel lévő lakására. Itt megmosták az arczát a vértől, mert csak el volt ájulva az ütéstől, melytől a feje betört. Az idegen ifjú nő csak nézte, nézte a sebesült férfiút és mikor látta, hogy magához tér egészen és beszélni kezd, akkor elsikoltva magát, ráborult és zokogott; Kázmér, Kézmér igy kell nekem téged viszontlátnom. Kázmér aztán elmondá, hogy megválasztották jegyzőnek Kökényesre jó állásba s karácsom ajándékul akarta hozni régi jegyesének azt a karika gyűrűt, melyet az ujján lát; ha még szereti, fogadja el, ha nem, akkor visszaküldi a megválasztási okmányt is és világgá megy. Könnyek tolultak Kövesi Margit szemeibe, megsemmisülve rogyott össze és zokogva mondá: Kázmér, édes Kázmér, minden késő; olyan életet éltem, hogy nem lehetek a te feleséged, De Kázmér, kinek nagylelkűségénél csak szerelme volt nagyobb, biztositá, hogy a múltra fátyolt vet s mindent megbocsát; annálin- kább, mert kedvesét a javulás utján találta. A szegény megtért leány csak most mert örülni a rá nézve jó hírnek, melyet ugyan nem angyal hozott, hanem régi kedvese. Az ünnepek elteltével Margit értékesítette minden holmiját s mikor egy régi imádójával találkozott, büszkén mutatta a jegyesétől kapott karika gyűrűt. Hogyne, hisz ő újjászületett. Szabó Antal. 52. szám (3) a mérlegeket nagy önfeláldozással s most, midőn Hannibál módjára már a kapujuk előtt állottam, nem bírták tovább, csődöt s az államtól államsegélyt kértek. A hangulatok egész raja lepett el. Merengve néztem a messzeségbe, mely a vastag ködben két lépésnyire terjedt az ablakomtól. A szomszédban a sneider, kinek az a jelmondata: a pénz olvasva . . . döngette a feleségét; felettem mintha viczekerubok zengtek volna: a tiszteletbeli utbiztos leányai a negyedik emeleten duetben énekelték a pekingi trombitás megható áriáját. Az álmadozásoknak adtam át magam. Most mi az ördögöt csináljak én ezzel a pénzzel? Ha magamnak arany órát veszek arany lánczczal, a feleségem megharagszik, Ha a feleségemnek megveszem az esküvőnk napján ígért briliáns karpereczet, a férje haragszik meg. Ha kifizetem a a ruhaszámlát, megharagszik a greizleros; ha a greiz- Ierosnál apasztok valamit, megtudja az utcza, a háziúr és kitesz a lakásból. Oh mert én jó szivü vagyok, mindenkinek a legelsőséget ígértem. Épen azt határoztam el, hogy a haragoskodás kikerülése szempontjából nem fizetek senkinek, midőn ajtónk villamos csengetyüje hangosan brekegni kezdett. — A nagyságos ur nincs itthon! hallom a Marosa leány jól betanult mondokáját. — Ah, csak egy hitelező, gondolám s tovább fűzém merengésem fonalát. — Mindenáron beszélnem kell vele! dörgé egy mély bassus. Feláltam s keresgélni kezdtem emlékezetem tárházában e hang tulajdonosa után, mely úgy dörgölt, hogy a Ney Dávid bassusa valóságos fülemüle csattogás volt hozzá képest. — De ha nincs itthon! erősitgeté a Marcsa leány. — Egyre megy. Várni fogok ! A habozásból csakhamar a szilárd elhatározás terére csapott át, mielőtt még az ajtót becsukhattam volna. Szobám ajtajának szárnyai merész sasröpüléssel pattantak föl. Ráemeltem szemeimet a nyájastalan ismeretlenre s megnyugodtam. Hangja elég lett volna tiz embernek, de ő maga alig tette ki egy ember tized- részét. Nyurga, czérnaszál emberke volt, bátran lehetett volna vele vitézkötést varrni. Ezt az embert veszedelem esetén félkézzel kiteszem szűrrel vagy szűr nélkül. — Nagynevű írónkhoz van szerencsém? kérdé, — Az attól függ, hogy kicsoda ön ? — Arra majd rátérünk! dörögte s gyanakvólag nézett végig. Visszagyanakodtam szemeimmel s kínos csend állott be, mint Prém József pályakoszoruzott drámáiban. Úgy álltunk egymás előtt, mint egy kormány- párti és egy békedelegátus. —• Házas ön? tőré meg a csendet. — Fájdalom, nem! — Hát ez a bölcső ? — Gondolataimat ringatom benne. — Hm! Eredeti! — Oh, épen nem, csak hála! válaszoltam. Nyurga alakja egy óriási kérdőjellé zsugorodott. — Gondolataim sokszor elringattak engem, hála fejében néha-néha viszaringatom. Megtántorodott, a szikrázó szellemességre szédülés fogta el. — De térjünk rá, kicsoda ön ? kérdém türelmetlenül. Most már habozás nélkül bemutatkozott.-- Gerson, az összes jugtudományok tudora. —- Fiskális ? Mélyen meghajtotta magát. — Marcsa! hamar ki az ajtókkal! Pillanat müve volt csak. Az összes jogtudományok tudorát birtokon kivül helyeztem. Legyűrve ingujjaimat, lihegve s megelégedetten szedtem föl álmadozásaimnak elejtett fonalát. Az alperesek nagy kontingensének kedves és tetsző dolgot cselekedtem s egy csapásra a reggeli gimnasztikámat is elvégeztem. Odakünt meg javában bömbölt a tudor. Szaggatott oroszlánhangokon hallatszott be, hogy most már oda az amerikai örökség, melyet derék családomnak halászott ki. Az öröksége titkát és aktáit magával viszi a sírba. Az ismeretes végrendelkező amerikai nagybácsi volt az én egyetlen gyöngém; gyermekkoromban családunk számos tagja vitorlázott át Amerikába. S ez időtől kezdve valahányszor amerikai nagybácsiról olvastam, szentül megvoltam győződve, hogy a boldog örökös csak én lehetek, diczára, hogy hatalmas versenytársakat nyerék a felvidéki tót atyafiakban. Más emberrel ha ily malőr történik, a homlokára üt; én a Marcsa hátára ütöttem. Adta leánya! Ha urát elragadta a düh, legalább ő moderálja magát. — Hamar a fiskális után! Rohanó lépésbe helyeztük magunkat, hogy a becses aktákat megmentsük a sirtól, midőn újabb idegen állotta el előttünk az utat. Egy pillantás marcona, tagbaszakadt alakjára, vérben forgó szemeire, hatalmas ökleire, máris a leggyorsabb tempóban egy gondolat érlelődött meg agyamhan: Ez nem lehet más, mint békekövet a fiskálistól. Legnyájasabb mosolyaimat szedtem elő s koloratur énekesnői lágysággal kérdeztem : — Mivel szolgálhatok jó uram ? A nagy előzékenységtől szinte megremegett s hasonló olvadozással felelt volna, de a szó torkán akadt. — Kerüljünk beljebb! Tessék édes jó uram! tört ki belőlem az amerikai örökség utáni áhitozás.
