Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
1800 Augusztus 6. A költő szeretete városunk iránt annyira ment, hogy in akart megtelepedni, de a változott idők keresztül hozták e tervéi. O'ödször 1847. szept 8-án. volt itt a költő, midőn bájos ifjú nejével nászutján megszállt e házban, melyet épp ezért emléktáblával óhajtunk megjelölni, s hatodszor 1848 őszén járt erre, s innen Erdélybe akart menni, de már akkor viharos idők voltak s a lázadások miatt a költő Nagybányáról kénytelen volt Pest felé venni útját. Utoljára látta őt Nagybánya, mint tábori futárt 1849. február 14-én. Honfitársak, magyarok! Petőfi ma ötven éve hall j meg a fehéregyházi csatasikon. Halálról emlékezünk, [ de azért nem ülünk gyászünnepet. Sőt gyász helyett öröm tölti el kebleinket, hogy őt magunkénak mondhatjuk s hogy mi nagybányaiak az ő őszinte rokonszenvével, barátságával is dicsekedhet link. Adjuk át tehát ez emléktáblát hatóságunknak, hogy őrizze meg késő időkön át, jeléül annak a nagy szeretetnek, mely a költőt és a várost egybefüzte. Hadd hulljon le a lepel, a kőbe vésett rideg belük hadd beszéljenek, hirdessék büszkén az erre járó idegennek, hogy a magyarok legnagyobb költője itt mondhatta el igazán: »Elértem, a mit ember érhet el ! Boldogsággal csordultig e kebel !« Mi pedig 50 év nehéz viszontagságaira visszagondolva, fojtsuk el a sóhajt, mit az ‘ emlékezés keblünkből fakaszt, sírjunk barátim, örömkönnyeket, mert : Ma is él közöltünk, Szivünkben a képe, Hisz Petőfi önként, Kényes üstökösként Szállott fel az égbe! Gellert Endre h. pol »ármeslor rövid, magvas beszéddel vette át az emléktáblát s színién harsány éljenek közt szál11 le az emelvényről. T. Ünneplő közönség! Midőn Nagybánya város hatósága nevében a most leleplezel! emléktáblát átveszem, köszönetét mondok mindazoknak, kik annak létésiléséhez hozzájárultak. Petőfinek, a szabadság és szerelem nagy költőjének emlékét mai napig a Petőfi-völgy, a Petőfi pagony és abban a Pelöfi-lanya örökítette meg Nagybányán, hálás viszonzásul azon rokonszenvnek, melylyel a nagy költő Kerényi Frigyeshez intézett leveleiben Nagybányáról megemlékezett. Ma Nagybánya város közönsége Petőfinek egy újabb emléket állított. A vadon öléből beköltöztette szivébe, otthont adott neki saját házában, a melyhez a költő egyik nevezetes látogatásának emléke fűződik. Ez emléket megőrizni, sértetlenül fentarlani Nagybánya város hatóságának hazafias kötelessége lesz minden időkön át. Pass J. Ábrányi Emilnek Petőfiről irt legújabb ódáját szavaiba a nála már megszokott praecizilással és nagy hatással. Az ünnepélyt a dalárda »Talpra magyar«-ja és a nagy közönség rendkívül meghaló, himnusza fejezte be Bankett a ligetben. Este mintegy 200-an Teleki Géza gróf elnöklete alatt közös vacsorára gyűltek össze a ligetben. A begyeket tüzkoszorukkal ékesítették, a 1 igei árnyas berkeiben ünnepies csend uralkodott, csak a czigány magyaros zamalu zenéje szólott bele andalitólag a néma éjszakába s cgy-egy lelkes löszt hangzott fel Á vacsoránál köszöntőt mondtak: Teieki Géza a királyra, Tf. Pap Zs. Teleki Gézára, Morvay Gy a Telekiekre s köztük János grófra, Strohmayer József Tf. Pap Zsigmondra, Teleki Géza a nagybányai polgárságra. Varga János a 48-as honvédekre, Farkas Jenő a hölgyekre. Ezenkívül köszöntőket mondtak még id. Biltz István a hazára, Gergely György Jókai Mórra, Stoll Béla a vendégekre, Merlák Lajos a festőkre, ifj. Lukáesy Gr. Morvayra, Morvay Gergely Györgyre, Gergely Gy. a városi elöljárókra. Gebéidre, Tordayra, s a dalárdára. A. JPetöfi tanyán. A Petőfi tanyán hétfőn délután volt az ünnepség, a szabadság költőjének szelleméhez híven, a szabadban. Nagy közönség rándult ki a vadregényes helyre s nemcsak a tanya udvarát. de a hegyoldalakat is inegtöltölte. Az egri nevet derekasan kiérdemelt dalárdánk itt is kiáltotta a lűzpróbát sok szép dalával. Bálint Imre. a szabadság költőjét dicsőítő szép beszéddel nyitotta meg az ünnepélyt, ifj. LukácsyGy. Petőfi nagybányai költeményeitolvasla fel hatással. Bencsik János sok derültséget keltett Petőfi leveleinek felolvasásával, melyekből különösen a humoros részleteket em Ite ki. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE. Morvaynak Petőfi jelentőségéről irt tanulmányát alább kellő részletességgel hozzuk. Az egész ünnep színe tarka és kedves kép volt, mélló befejezése a költői és nagybányai napnak Jó kedv és jó étel ez volt a jelszó. Bencsik János felköszöntötte a várost és a fáradhatatlan házigazdát: Bálint Imrét. Persze ezenkívül reggelig nem fogytak ki a köszön- tőkbő'. Sokan gyalog, sokan kocsin, a legtöbben batyuval és kulacscsal rándultak ki s a költőnek demokratikus szive csakugyan ismét dobogod volna, ha ez igazi népünnepélyt látja. Este a város nagy része ki volt világítva. Morvay Győző beszéde: Uraim! Vége az ünnepnek! Az a sok riadó éljen az elköltözöttet nem hivja többé vissza, de van feltámadás még e rövid életben is — a szellem visszajár, hódit és föllelkesít. Itt él közöttünk és az a lelkes öröm, mely a szívből az arezra kiül, a lobogók színes erdei, melyek e napon kikelnek és virulnak, a hegyek ormán kigyuladó lángöröm hirdeti, hogy a költő, a nép áldott dalnoka felejthetetlen. Nem mondhatok róla újabbal, mert az ő eszméi örökké újak. Az ő halhatatlanságának nem a félszáz év ad igazai, hanem müveinek kincsesháza, érzelmeinek közvetlen ereje, egyéniségének még eddig is föl nem kutatott mélysége és harczi pályájának legendás formája. Hangozzék föl országszerte a szünetlen éljen, gyuladjon ki a fátyolos lobogók lángja és lángoljon föl a szeretet örömtüze Mi ő? hogy még halála után is jobban ünnepelik, mint az elhunyt királyokat, jobban, mint a múltnak diadalmas hadvezéreit. Ö nem hordott fején aranyból vert koronát, a nép lelkesedése, a magyarnak ezredéves szabadságszeretete fonta neki azt a dicsőség sugaraiból; ő nem hordta mellén a kegy és kitüntetés jutalmazó csillagsorait, homlokára lüzle azt az alkotó természet, mely csak századok során teremt megváltókat, prófélákal lángelmü dalosokat. Próféta lelkű dalnoka a magyar népnek! mint az alföldi rónák pacsirtája, mely küszködve kapaszkodik föl dalain a magasba, fölérve, megáll, hogy eldalolja örömét, fájdalmát és gyönyörét, hogy ott dicsőítse a mezőt, a felhőt és a kék eget — és dala után hirtelen alábukik a mező barázdái közé. Ez Petőfinek rövid pályafutása. Mint kóborló deák, mint vándorszínész, mint az irrdalom napszámosa haladja meg göröngyös pályáját, hogy végre eljutva kifejlődésének elérhetetlen magaslatára, a magyarnak dicső eszméit megdalolja, hogy a harczi tárogatót hegyen és völgyön átharsogva el- lujja. Megdalofja a barátságol, a szerelmet, a szabadságol és az anyafö'det. Mint a bibliai hősök: jobbjában karddal, baljában hitvesével, ajkán a szabadságnak és a szerelemnek szent szózatával harczol és tűnik el a nemzet őrszeme elől. Elhullott piros véréből szárnyra keltek a nemes dalok és a jogos csatáiban eltiprott nemzetet kitartó békés harezra edzették, hogy a zsarnokság bilincseit és börtöneit széttörjék, az elhullott csontokból sár- kányfiak születtek, kik ledöntöttek az álisteneket, melyek állandó harczczal küzdenek a magyar szabadság, a magyar kultúra ellen. Meri. mi élt a magyarban, hogy vassal, tűzzel, igával és börtönnel kellett szellemét elfojtani, elzárni, nehogy az irigy szomszédok házát is lángba borítsa? A szabadság tüze, a szeretet nagysága, az őszinteség egyenessége, a faji becsület és a lánglelkü bitből eredő jövendő átás, mely azt tartja, hogy a gonoszság, a nemzetek ellen elkövetett bűn csak időleges diadalt arathat. Oly erények miatt gyűlölték, kövezték meg és kötötték a szenvedés guny- fájához, melyek a népet a faji és nemzeti küzdések forgatagában főn t u ríják A magyar népnek ezen jellemvonása ezer év óta fejlődött, ezer év óta ápolla a munkás férfi és a gyöngéd női kéz. Nem Írja mellére virtusát, tetteiben mutatja meg. Vagy néha-néha tör ki egy-egy lelkes fiában és akkor eget ostromlóan hangzik vissza a felföld erdős bérczein és a délibábos alföld futó homokja fölött. E jellemvonások sok-sok gyökérből eredve, egy sudárba szökve nyilatkoznak meg dalnokaiban, kiknek ajkúról harsognak el széles e világnak minden tája felé. Csak a kuruezok tárogatós dalnokaira emlékeztetek : Jaj! régi szép magyar nép, Az ellenség léged mikép Szaggat s tép! Mire juto't állapotod :— Romlandó cserép. Mint egy ékes eleven kép Voltál olyan szép, Magyar nép! . . . De a sasnak körme között Fonnyadsz, mint a lép, Szegény magyar nép! Mikor lész már ép? Megromlottal, mint a cserép, Jaj hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép? Hej, Rákóczi, Bercsényi . . Vitéz magyarok vezéri, Bezerédi! Hová leltek magyar népnek Élő tüköri, ✓ 1 32. szám. (3) Nemzetünknek hírszerzői, Fényes csillagi, Ócskái ?! Az ellenség mindenfelől Őket emészti, Űzi, kergeti, Búval epeszti, Köziekben sem ereszti, Jaj, hát szegény nemzetünket Miképen veszti! És ezennel csak Petőfi hazafias dalaira emlékeztetek : Él a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze ; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze. Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk feleit. Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség ? Ha eljön, úgy jöjjön, hogy készen találjon. Még a félhalott se maradjon az ágyon. Azt mondják, hogy Homér és Osszián dalai a nép szivében kelelkezlek és azokat a költő fonta egy bokorba, azt, hogy a bibliának szent dalait a nép ajkáról Írták a szent könyvekbe, igy tőn Petőfi is ellesve a nép legnemesebb érzelmeit, azoknak szavakat kölcsönzőit, belátott a nép szivébe és onnan zengte dalait, a nép ajkán élő énekek mintájára dalolt. Magyar föld szülte, a magyar levegőt itta s mint a magyar népből támadott költő, a mit ott lelt azt irta el nem izzó szavakkal költeményeibe. Dalos nép vagyunk, dalnokok járnak sorainkban és tőlük megkívánjuk, hogy azt tárogassák, ami szivünk mélyében sajog, onnan kikel és halni kiván. Hiába hoznak vérünkből idegen eszmét közénk, ha faji sajátságainkkal ellentétes, akkor gyomrunk be nem veszi azt, mert hiába ültetnek a Lomnicz ormára kenyér fákat, az sohasem fog minket táplálni, hiába nevelünk a Dunában bálnákat, azok elpusztulnak, hasztalan oktatnék gyermekeinket a fandangó csábos tánczára, soha a magyar nép nem lejtené kecsesebben a csárdásnál, és az idegen nótát zengő czigányaink nem költik föl a szív mélyén szünyadó merengést, az emésztő keservet, a sirva vigadó bánatot vagy a lelkesedő mámort. Magyar kell a magyarnak, mert ereje óriási, még a hasznos idegenből is magyart gyúr. Éz a magyarnak egyénisége, és ezen egyéniség kifejezője Petőfi. Kifejti, még pedig megnemesitve, megszebbitve, meglelkesitve. Innen ered az a rajongó szeretet, mely a megholt köllő nevét övezi és mindenfelé követi. Azt mondtam, hogy megnemesiti, megszebbiti, meglelkesiti. Akkor tán nem is olyan a valóságban, mint azt költeményeiben találjuk? és a költő szebbet mutat, mint a nép lelkében él ? Nem úgy értem ! Az érzelem, a mint az emberben van, a legtökéletesebb, de mihelyt forgalomba jő, mint az aranypénz elkopik. Költőink között egyedül Petőfinek sikerült a népi érzelmet oly szűz tisztán megóvni, mint az a lélekben él, neki sikerült az, mi ritka költő érdeme, hogy bármikor olvassuk is mindig uj, mindig üde, mindig lelkesítő és ha kell mindig harezra tüzelő maradjon. Anyaföldünk nagy ereje sugárzik ki belőle és terjeszt napmeleget. És ez a költők rejtélye, csodája. A világ nagy múltjában kevés a lángelmék szeri száma, az emberiségnek édes kevés a nagy nevelője. Hiába hívnák tanúságul a lantos Homér követőinek táborát, hiába Pindar lelkes seregét, vágy a brittek Shaksperének hü tanítványait, velük nem aknázták ki a lángelmék sorát, ők is csak egyes példák volnának. De honnan van, hogy Petőfi ily nevek közt egyenrangúan említhető? Ez ismét a nagy elmék csodája. 0 szabadnak született, mint a többi más é3 szabadnak maradt világ életében. E szabadság kútfeje nagy öntudatának, nagy önérzetének, mely a csillagokig emelte. És az önérzet elég-e, hogy költővé legyen ? Oh mi minden párosul ez önérzettel! Frissen és üdén tartja meg a lelket és ha por közt élünk is isteni érzetek rezgik át keblünket. Tisztán óvja meg a lelket és életünk útjára támogatóul adja a becsületet, mert ez főrugója önérzetünknek. Ily önérzettel a heves, szilaj tüzeket szóró szózatokat világgá röpitő léleK a maga üdvességével és becsületességével magától rákényszeríti a világot, hogy meghódoljon előtte. Az ember tisztán jő a világra magával hozza ösztönét. És ez ösztön tisztasága, megóvása a lángelme fő jellemvonása. A patak cseveg magától, mivel útja igy kívánja, az erdő rezgő levelein a szél egész szym- phoniákat csal ki, mert ilyen a termeszét, a csalogány kesergő és öröm dalaival tölti meg az erdők éjeit, mivel szerelme úgy parancsolja, a keselyű magosán kóvályog, mivel ez a rendeltetése — mindegyik a tér mészetből kirendelt útjában tölti be hivatását, érvényesíti ösztönét. És ez a lángelmék hivatása is. Ösztönét megóva alkotja meg remekeit: Ez erős ösztön, e tiszta láng táplálja és emészti a költők hevületét. Őszinte hang, mely leplezetlenül gyónja meg azt, a mi a kebel mélyén háborog, mi a lélékben föl-föl hullámzik, mi az elmét mozgatja.
