Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

(2) 32. szám. NAGYBANYA ÉS VIDÉKE. 1899. augusztus 6. koszoruzta a nagy közönség lelkesült éljenei között. Majd Merlák Lajos szavalta érzéssel Petőfi­nek „Szeptember végén“ czimü költeményét, s Nagy Gábor tartott a nagybányai egyetemi ifjú­ság nevében gyújtó beszédet. Beregszászy Sámuel a 48-as honvédek nevé­ben leteszi egyszerű megható szavak kíséretében a koszorút Teleki Sándor ezredes sírjára. Ezntán Gergely György mondott beszédet Teleki sírja felett. Gergely György beszéde: Azt hittük, hogy a mai nap az örvendező lelkese­dés ünnepe lesz az örökké élő költő földi paradicso­mában. S ime mégis bánatos hangulat uralkodik az ün­neplő közönség szivein. A magyarnak nincsen bánatfelhőktől tiszta öröm­sugaras ege. Sirhant felett állunk, melyet csak nem oly régen hántolták be. Koszorút hoztunk ide. És a mikor le­tesszük azt gróf Teleki Sándor sírjára, kegyeletes em­lékezésünk nem csupán történetünk egy másik nagy alakjának szól, hanem a mi kedves öregünknek, -a kit mindnyájan szerettünk, tisz'.eltünk, a kire mi büszkék voltunk, mert nemcsak a nemzeté volt ő, hanem a mi kis szükebb hazánké is, a miénk: nagybányaiaké, kohóiaké. Hogy miért kapcsoltuk be e koszorút a Petőfi ünneplésébe, kell-é magyarázni? Íme, a somfa regél ... s az imént beszélők ajkaira adta a boldog vendég­párnak és a lelkes házigazdának történetét. 1848 előtt történt. A mikor még a nemes és a nem nemes között áthághatatlan, ledönthetetlennek látszó magas chinai fal meredezett: 1848 előtt egy főnemes költözött ki háza népével szokott otthonából, hogy a mint a fejedelmeket fogadni szokták, teljes tiszteletet adjon és teljes védelmet vendégének, a szegény korcsmáros fiának. A főnemes nem tévedett. Az ő költői lelke ki- érezte, a mit korának sok hivatalszerinti költő főpapja, műbirája nem akart elhinni, hogy az egyszerű vándor verselő a magyar népszellem valóságos egyszülött fia: csakugyan fejedelem a költők országában. És vájjon e hely nem a költészet országa-é ? És vájjon az itt nyugovó gróf nem volt-é a költészet apostola ? Hiszen tudjuk, hogy a mikor lepattant a zár a nemzet szivének bilincséről s a mikor a koporsóból kiszállt a magyar szabadság feltámadott lelke, a mi­kor pünkösdi napok következtek el, a mikor ama nagy szellem fiainak nevéről kezdték elnevezni magukat a felszaporodott hivők: Teleki Sándor gróf is odaállt a Petőfi-társaság tagjai közé s az egykori mester-jóbarát müvének, a magyar nemzeti szellem újraélesztésének kiépítéséből részt kért ő is. Nem irt ugyan verseket, de prózája tele volt költői szépségekkel, gondolatai magasan szárnyaltak : úgy hogy a költők maguk is maguk felé emelték őt, tiszteleti helyet adva nekik az ő társaságukban. íme, Petőfi és Teleki Sándor gróf méltók voltak egymás barátságára. Nem a demokrata főur és a nép fiának isme­retsége volt ez. Inkább megfordítva a főur Petőfi­ben a szellem birodalmának főnemesét látta. Figyeljük meg e sirhalomnál ama nagy idők jel­lemét, mely mindkét jóbarátot elsodorta a boldogság csendes révpartjáról a tomboló vihar korbácsolta vér- és lángtenger közepébe. Azután sarkon fordult s elrohant be az erdőbe. Nem is hallotta azt a sikoltást, mely oly rémesen hangzott belülről, nem hallotta, mint ütik a nehéz tölgyfa ajtót, a vasráe sós ablakot, de nem is kellett, erős volt az, erősebb mint az ember. VII. Éjféltájban kigyuladt az illávái erdészlak, amint mondták villám ütött belé, s mire a faluban észre vették azt, már porig égett le; nem maradtak, csak a csupasz koromfalak, de még más is. A hatóság em­berei két megszenesedett csontvázra találtak ott, való­színűleg a kerülő és felesége holtteste. Ott a kis kert­ben temették el őket egy közös sírba, szép beszédet mondottak felettük, faragott keresztet tűztek sírjuk felé s a kik úgy szerették egymást az életben, egyesültek a halálban is. Ugyanekkor tűnt el egy fiatal erdész is, hiába nyomozták, nem került meg soha. Vaj nem az ő csontjai porladnak ott a nesztelen kereszt alatt, vajon nem ő egyesült-e azzal, kit oly forrón, édesen, titkon szeretett ? A kerülő is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, csak évek múltán találtak az erdőben egy megté- bolyodott ősz embert, kit aztán bevittek a faluba, közköltségem könyörületességből tartogattak, a gyere­kek pedig Sosolynak nevezték el. Vaj nem a kerülő gyújtotta fel a házat, és nem ő volt-e az a megtébo- lyodott ősz öreg, ki oda ment meghalni, de még sem tudta a sirba vinni titkát ? Ki tudná megmondani ? Csak azok a romok, a bomladozó mohlepte falak, de azok hallgatnak a fa­ragatlan kereszttel együtt, minden év elvisz belőlük egy-egy darabkát emlékül, mig végkép eltűnnek a föld színéről. De a történetet nem vihetik magukkal, az száj­ról szájra jár, én feljegyeztem. Igaz volt-e, csak a meg­halt Sosoly mondhatná meg?! ............ Fo rradalminak nevezték a korszakot. De ez a magyar forradalom nem olyan jellemű, mint a mely megindította. A népjogokat nálunk nem kellett a népiwk kö­vetelni, vérével kierőszakolni, nálunk nem kellett a fő­nemeseket kiűzni, guillolin alá hordani a szabadság nevében. Ellenkezőleg! Nálunk a főnemesek, maguk áll­tak az emberi jogok megszerzőinek táborában legelői. De nem is jogfosztással kezdték, hanem jogadományo­zással, megnemesitve minden honpolgárt igy százszo­rozták a nemzet erejét. Csakhogy a ki igen sokáig volt szolga, nem igen tud egyszerre szabaddá lenni. A magyar faj magas értelme megérté a helyzet változását, szeme elég erős volt, hogy a szabadságnak hirtelen kisütő napjába beletekintve meg ne vakuljon. Ám a többi népe ha­zánk földjének elvakultan szabaditóira támadott: a régi ellenség meg kapott rajta, pártjukra szegődött, azt hívén, hogy elérkezett a magyar önállóság utolsó órája. Nem elveken alapuló pártok polgárháborúja volt a mi harczunk, nem forradalom, nem osztályharcz, alsó néposztályok gyűlölete a felsőbbek ellen : hanem egy egész nemzetnek kétségbeesett élethalál harcza, védekezése, mint egykor a régi görögök küzdelme a Persa támadások ellen. Nem természetes-é, ha a megnemesedett és meg- nemesitett magyar nép typikus szelleme együtt küz­dött a főnemes magyarral annak az öreg harczosnak oldalán, a ki spanyol, franczia, lengyel, magyar, olasz tudott lenni igaz lelkesedéssel: m irt ő is érted égett szent világszabadság! * * * Emlékezzünk ! Okuljunk a megszentelt helyen ! Olyan láng szellemet, minő Petőfinek volt, milliók közül alig ha ad egynek is a gondviselés. De Teleki példája követhető. Mert a gondviselés oltja mindnyá­junknak szivébe az igazi nagyság csodálatát, beoltja szivünkbe a szeretetet. Ha nincs is módunkban, hogy kastélyunkba fo­gadjuk a vándorló géniét; de hogy adózzunk nagy­jaink emlékeinek, és szivünkben adjunk otthont az ö szellemüknek: az módunkban van. Módunkban van csatlakozni az igazán nagy szel­lemek törekvéseiben segítő társakul, követőkűl. Módunkban van követni az általuk kijelölt utat. Teleki Sándor élete tanít. A mint 18-éves bolyongásából végre hazatérhe­tett: nem kereste az ünnepeltetést; hanem munkához látott. Rendbe szedte ősi lakát. Tudatában volt annak, hogy a múltak kincsei­nek kegyeletes fentartásában rejlik a jövő záloga. És az elárvult somfa körül, melyet még a van­dal szellemű zsoldos osztrák zsandárok sem merlek elpusztítani: uj élet sarjadt fel, fiatal erdő virult ki. A kastély és környéke megelevenedett, hogy e kis oá­zisa a magyarságnak legyen ismét erős, mint volt az előző századok korában. Majd meg kezébe vette tollát és feljegyezte ta­nulság gyanánt külföldről hozott ismert kincseit, — buzdítás gyanánt ama legendás idők szép eseményeit. Vegyünk példát tőle ! Dolgozzunk, s munka közben emlékezzünk azokra, a kik nekünk nyugalmas mun­kálkodást biztosítottak, a kik éltek, dolgoztak és meg­hallak hazánkért, szabadságunkért Teleki János gróf parkjában. Teleki János gróf kedves meglepetésben részesítette a kirándulókat. Az összes vendégeket villásreggelire Divta meg a grófi park árnyas fenyvesébe. Az óriási asztal környékét gyönyörű fayence edényekbe helyezett napraforgók és egyéb mű­virágok diszilettek. A szolgák válogatott ételeket s pompás frissítőket hordtak az ünneplőknek s a grófi pár feledhetlen vendégszeretettel vette kö­rül a vendégseregei. A. dalárda több ízben énekelt. A hangulat emelkedett volt. Majd ismét kirándult az egész társaság a történelmi nevezetességű somfához, hol b. Kováts Géza lefényképezte a jelenvol­takat. A grófi párt Pap Zsigmond köszöntötte fel. 1ST agy bányán. Városunkban már délután 3 órakor gyü­lekezett a nép a városháza környékén. A város sűrűn fel volt lobogózva, ünnepi hangú at min­denfelé. Maga az ünnepély pont 4 órakor kez­dődött. a dalárda praeciz énekével. A lefedett emléktábla alatt emelvény volt, melynek oldalán negyvennyolczas zászlókkal két sugár fiatalember Bányai és Lukácsi álltak díszőrséget. A környékbeli ablakok sűrűn meg­teltek kiváncsi hölgyközönséggel. Az ünnepélyen jelen volt Teleki Géza, Teleki János gróf, Domahidv Viktor, a városi és kincstári tisztikar, áll. gimn., polgári iskolai tanárkar, egyházak, egyletek stb. Mátyásy L. „Egy gondolat bánt engemel“ czimü dalát szavalta Petőfinek, sok érzéssel és helyes pointirozással. Ezután Révész János emlékbeszéde követ­kezett, melylyel az emléktáblát leleplezte. Sza­vait gyakran harsány éljenek szakitoLták meg s a szónoknak sikerült a közönséget magával ragadnia. Egyébiránt álljon itt a beszéd egész terjedelmében. Honfitársak, magyarok ! »Megmozdult a nemzet s szerte e hazában ül hozzája méltó emlékünnepet.« .... S vájjon mi lehet az a mi lázasan munkálkodó, anyagi érdekek után idegesen futkosó korunkat is képes büverővel meghatni, ünnepi hangulatba ragadni. Csodálatos ellentét! a költészet, az eszményi világot ölelő, a föld sivár rögétől el magasan felemel­kedő költészet. Honfitársak, magyarok! lm jelenlétetek bizony­ságom, hogy sziveinkből nem halt még ki a vonzalom az eszményiség iránt. Elég a nagyjainkra való emlé­kezés s rajongó honszerelmünk magasb hullámokat ver. Ünnepeljük a költőt: Petőfi Sándort. Van-é e hazá­ban ember, ki előtt ismeretlen e névnek varázsa? Ha van szív, melyet hidegen hagyna ez, úgy a felett mi csak sajnálkozni tudunk. Ünnepeljük a költőt! Mert érezzük, tudjuk, hogy annak, kiben az emberi szellem ez az isteni szikra lo­bogó áldozati lángként gyűlt ki, hogy bevilágítson messze országokat s föl melegítsen millió kebelt, hogy annak tiszteletére nekünk is áldozati tüzeket kell gyúj­tanunk. Isten teremtő ereje nyilatkozik meg a költőben, ki sokszor igénytelen külsőben jár-kel közöttünk, de bensejéből gazdag kincseket hoz napvilágra, nem egyszer elvegyül a köznapi lelkek között, de a szel­lem hatalmával teremt uj korszakot, uj világokat. Ünnepeljük a költőt zengzetes édes magyar nyelvünk hű őrét, ki szentlélekként megvilágosit min­ket, hogy a nyelvet, mit közönséges halandó az érint­kezés egyszerű eszközének tart, azt mi áhitatos imá­dattal, drága talizmánként őrizzük s lángszerelemmel adjuk át gyermekeinknek, unokáinknak. De vannak költők, kik az általános emberi vo­nást hangsúlyozva, hazájokért mit sem tettenek. Kik előtt a hazafiság ismeretlen fogalom. Petőfi nem ezek közé tartozott! Az ő költészete a hazafiság maga. Egyik kezében lanttal, másik kezében karddal mutatott példát a ma­gyarnak, mint kell szeretnie hazáját. Szava végig zú­gott az alföld aranykalászszal ékes rónáján és a Kár­pátok égbe nyúló bérczein: Hallgass zugó szél, hadd beszéljek én ! Ha el nem hallgatsz, tulkiáltalak, Mint nősirást az égiháboru. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon fórra csak, Az fórra bennem, az fájt énnekem. Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két országos nemzet a magyar! Iparkodjunk ! A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élethalálnak vészes napjai, Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem ! S mikor a szent szabadság eszménye után, vérrel áztatott mezőkön, dobogó paripák, dörgő ágyuk között, lőporfüst gyilkoló ködén keresztül kellett vadul szá­guldani, az ifjú költő hőssé változik, nem őt ragadja az idő magával, de ő ragadja a nemzetet, egy ideig a dicsőség zenithjén s aztán mindketten — költő és nemzet — a halálba rohannak. De nem, egyik sem halt meg, a nemzet feltá­madott s a költő, a halhatatlan költő itt él közöttünk ma is bűbájos "dalaiban, lángoló honszerelmében! Petőfi Sándorban a költőt, s a hazafit ünnepli ma az egész ország, bámulhatja az egész világ! Boldogok vagyunk mi, e kis város lakói, kik benne Nagybányának hil barátját is ünnepelhetjük. Sok hányattatás és szenvedés után, 23~éves ko­rában. 1946. október végén volt először városunkban. Főképp Teleki Sándornak, a nemes grófnak biztatá­sára és szives meghívására. A polgárembernek fia meg­szerette polgárságunkat, e kies vidéket, az egész vá­rost magát. Akkor irta meg nálunk »Szerelmes vagyok én« kezdetű szép dalát, melyben hő érzelmeit, Júliájának megvallja. 1847. május 20-án, mint maga Írja, már ne­gyedszer volt itt. Nagyon szomorú, kétségbeesett, dúlt lelkiállapotban jött a mennyiben Szendrey, az apa, megtagadta tőle Júliának kezét. Ennek a látoga­tásnak idejére esik a »Bányában« czimü költeményé­nek megírása, melyben a bányász sorsát oly találóan festi, ugyanekkor városunkról levelében igy nyilat­kozik : »Előttem, kelet felé a völgy, melyet félholdalak­ban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagybánya ószerü épületeivel és góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt feledett az idő. Az ember nem hiszi, hogy nem ál­modik. Oh, mennyire szeretem e várost, már negyed­szer vagyok itt s egyre jobban tetszik. Ezek a-vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. .. Hahegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temes­senek el, Nagybánya regényes völgyében.« Ugyanekkor pünkösdmásodnapját a ligetben töl­tötte: »Tegnap délután velem együtt künn volta vá­ros nagy része, urak és nem urak, — demokratikus szivem dobogott örömében.«

Next

/
Oldalképek
Tartalom