Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-30 / 31. szám

Nagybánya, 1899. Julius 30. — 31. szám. XXV. évfolyam. ;«0 rr - "o .<T ; v v-'t TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁG] EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE i^rE<3-TEi_,E2srii^ iv^iisriDEisr TT-^s^LzKüsr^iE3. Előfizetési árai«: Egész évre 4 frt. Fél évre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 245-ik szám alá — küldendők. Nyllttér soronként ÍO Icr. Soha őszintébb lelkesedéssel nem ünne­peltek még magyar költőt, mint a hogyan ma ünnepük Petőfit. Ötven éve annak, hogy róla még a madár sem hoz hirt. De az ölven év nemcsak, hogy kimosta volna őt emlékezetünk­ből, hanem még fényesebb lelt a nimbusz, mely nevét környezte. És ha évszázadok, évezredek telnek el, ha egy uj népvándorlás elsodorna minden magyar kullur-nyomot, Petőfi neve ak­kor is élne, mig csak egyetlen magyar ember élni fog abban a hazában, a hol Petőfi bo­lyongott. Azt mondják, hogy a nagy embereket a nagy idők szülik. Petőfit nem a nagy idők tették nagygyá; nagy volt a saját erejéből. Nem is úgy halt meg ő, mint más, hét­köznapi ember: .,ágyban, párnák közt.“ Meré­szen, csatazajban, legendaszerüen Petőfi magyar költő volt. Magyar minden izében és költő a legideálisabb értelemben. Benne volt a valódi magyar ember minden tu­lajdonsága. Kíméletlen, de őszinte; szenvedélyes, de mélyen érző; szilaj, de végtelenül tem­peramentumos. Mint költő pedig annyira ere­deti, hogy neve soha és senki mással össze nem hasonlítható önálló fogalom lett és marad mindörökre. Meseszerü, ragyogó, csupa tűz, csupa erő volt rövid élte-futása. Olyan, mint a hulló csil­lag, mely vakító fényű s a mint eltűnt, annál nagyobb sötétség marad utána. Élete magában véve költészet, annak min­den válfajával. Van benne lira, rapszódia, tra­gédia. Es ha életrajzát olvassuk, nagyon jól esik nekünk, nagybá tyaiaknak, hogy Nagybánya nevével sokszor találkozunk benne, Büszkék vagyunk arra, hogy Petőfi járt a mi földünkön; de még büszkébbek arra, hogy a mi földünket, a mi vidékünket szerette is. Már minden kis gyermek könyv nélkül tudja vidékünkön, hogy mikor Petőfi először megpil­lantotta az Őrhegyről Nagybányát, azt irta róla naplójába: „ha hegyek közölt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagybánya regényes völgyében.“ Életének legkedvesebb perczeit Nagybányán és az innen nehány órányira fekvő ívoltón töl­tötte. Fogékony lelkét a természet szépségei annyira elragadták, hogy Nagybánya regényes völgyét jelölte ki sírhelyének. A m lyen érző, fogékony költői lélek két­szeresen felmagasztosul, ha a világ legerősebb, leghatalmasabb és legszebb érzését, a szerelem, a földi boldogság gyönyörét élvezi. És tényleg Petőfi Nagybányán és Költőn irta legszebb verseit. Az egész ország ünnepli most Petőfit. Illő és lehetséges volna-e az, hogy Nagybánya ez ünneplésből kivonja magát? Ha valahol az országban, úgy Nagybányán és Költőn kettős okunk va-n arra, hogy Petőfi ünnepét őszinte lelkesedéssel megüljük. Ha van valami igaz abban, hogy az ember szelleme földi élete után is él, akkor Petőfi szelleme a mai napon velünk lesz. Mikor fel­olvassák Nagybányán irt költeményeit és Nagy­bányára vonatkozó leveleit, újra át fogja érezni azokat a boldog időket, a melyeket itt töltött. Szenteljük a mai napot Petőfi emlékének! A Szent-István-toronyról. Köszönöm dr. H. I. úrnak, hogy e lap múlt heti számában a Szenl-István-torony emléktáblájának ügyét szóba hozta és czikkében csekélységemet is meg­említve, mintegy kötelességemmé tette, hogy e kér­désben én is elmondjam a magam véleményét. Az emléktábla ügye engem közelebbről érdekel, mert a város bölcs vezetőinek megtisztelő bizalma nekem is juttatott részt annak felirata szövegezésében. Annál kellemetlenebbül érintett az a felfedezés, hogy az a tábla, mely a Szent-István-tornyot hazánk ezeréves fenállásának emlékei közé van hivatva szövegével felavatni, a lehető leggyarlóbb kivitelben került rendeltetési helyére. Bizony mindaz a sok fogyatékosság, melyet a czikkiró e táblára anyagúm! megválasztásától kezdve betűinek elrendezéséig reá süt, mind igaz, söl még az általa felsoroltaknál is több hiba tanúskodik a felől, hogy a kivitellel megbízott czég az Ízlés és szaba­tosság legelemibb szabályait sem tartotta tiszteletben annak elkészítésénél. Hol történt a mulasztás? nem tudom. De az ellentét e feliratos tábla és azon műemlék között, melynek díszítésére van szánva, annál kiáltóbb, mert a torony, a mint azt Sztehlo Ottó derék műépítészünk a műemlékek országos bizottságának felügyelete alatt régi díszébe visszaállította, egyaránt dicsérte a város áldozatkészségét és a munka vezetésével megbízott szakerők kiváló műizlését és szakismereteit. Nincs kétségem az iránt, hogy sem a város in­téző körei nem fogják megengedni, hogy egy ilyen fogyatékos kivitelű feliratos tábla rontsa le eddigi áldozatkészségük eredményének hatását, sem a mű­emlékek országos bizottsága nem fog belenyugodni abba, hogy ily módon legyen megörökítve a restau­rálás végrehajtására gyakorolt befolyása. Én a magam részéről városom iránt való köte­lességemnek véltem eleget lenni, midőn a műemlékek országos bizottságának figyelmét felhívtam a város müértő közönségének a felirattal szemben támadt hangulatára, melynek dr. II. I. oly meggyőző érvek kíséretében adott kifejezést. Dr. H. I. úrnak azonban másért is tartozom köszönettel; azzal t. i., hogy a felirat szövegének a város hatszáz éves múltjára vonatkozó passzusa ellen kifogást emel és a »hatszáz éves« szavak kihagyását ajánlja: alkalmat ad nekem, hogy e kérdésben elfog­lalt álláspontomat megmagyarázzam. Évek óta foglalkozom Nagybánya keletkezésének kérdésével és a város legrégibb múltjára vonatkozó adatak alapján arra az eredményre jutottam, hogy a város területének rendszeres benépesítése a tatárjárás utáni korszakban történt, a mikor az elpusztult terü­letek telepítésére legutoljára jöttek nagyobb számban németországi vendégnépek hazánkba. Mintegy fél­századra téve azt a proczesszust, melynek végered- ményekép a bányatelepekből kiváltságokkal felruházott község, királyi város alakult, a XIII. század végére tehető a város — mint ilyen — alapításának ideje. Ennek a korszaknak stílusát ismerhetjük fel, szerény néze­tem szerint, a Szent-István-lemplom kapuzatának maradványain is, ezt az eredményt kívántam én a feliratban megörökíteni, s a mit irtain, azért ma is helyt állok. A bányászat történelmének kutatói azon­ban a bányaművelés nyomait sokkal régibb időkre vélik visszavezethetni és egyesek különös előszere­tettel hirdetik, hogy Nagybánya a rómaiak által ala­pított bányatelepekből vette eredetét. Ezt a hitüket tudtommal máig semmi római kori lelet sem bizo­nyítja; pedig egyetlen kultúra nyomát sem lehet maradványairól oly biztosan felismerni, mint a ró­maiakét. Mindazonáltal magam sem látom kizártnak, hogy a bányatelepeken már az Árpád-korszak elején is volt némi élet, s habár azt városi életnek nem ne­vezhetjük, bizonyos tekintetben, elismerem, némi joggal lehet abban keresni a későbbi városi orga­nizmus csiráját. Épen ezért, nem akarván, hogy a felirat állandó magyarázat tárgya legyen, szívesen belenyugodnám abba, hogy a hatszáz éves jelző törül- tessék belőle. Az a passzus, mely a tornyot, mint a városnak az alapítás idejéből fenmaradt emlékét mu­tatja be, még mindig eléggé hirdeti a történeliró álláspontját, a nélkül, hogy nyílt harczot provokálna azokkal, a kiknek nehezükre esik lemondani a római­kori bányászat legendájáról. Azt a kifogást, hogy a helyreállítás körülményeit jelző adatok is az emléktáblára vésettek, a hivatalos helyről jövő döntéssel szemközt nem érintettem volna. A kérdéshez nehéz hozzászokni a nélkül, hogy félre­értéstől ne kelljen tartanunk. Pedig nem hiszem, hogy bárki is közülünk meg akarná vonni az elismerést azok érdemeitől, a kiknek nemes gondolkozása, buz­galma és műérzéke nélkül a helyreállítás nagy mun­kája sok időre csak nehánvadmagunk óhajtása maradt volna. De mert a kifogás elhangzott, saját magammal szemben kötelességem megmondani, hogy én, mint historikus, teljesen távol műiden személyi motívumtól, az általam tervezett feliratban csupán a nagy törté­nelmi momentumokra kívántam volna szorítkozni és én magam voltam, a ki a torony bejárata mellé helyezendő második, kisebb méretű feliratba szántam a helyreállítás megkezdésének és befejezésének pontos napi kelte megjelölésével a többi ilyen természetű adatok megörökítését. Ez lett volna az én felfogásom szerint a nagy épület zárókőve és elhelyezése mél­tán foglalhatott volna helyet a felavatás ünnepi ak­tusának programmjában. Ennyit az emléktábla kérdéséhez. De más irány­ban is van némi mondani valóm, ügy tudom, hogy a torony alsó részének díszítésére eredetileg négy faragott ezimer elhelyezése volt tervbe véve. Ezek a kö étkezők leltek volna: 1., a Nagy-Lajos korabeli magyar ezimer, (hasitolt pajzs jobb mezejében a vágások, a bal mezőben az Anjou-liliomok) 2., a Hunyadiak korabeli magyar ezimer a hollóval, 3., a mai országos ezimer és 4., Nagybánya város régi czimere. A három országos ezimer közül a két első a torony két fő építési korszakát s egyúttal azon királyaink emlékét lett volna hivatva megörökíteni, kiknek Nagybánya a középkorban felvirágzását kö­szönhette. Az ország mai czimere (és pedig a teljes ezimer a koronával) azt a históriai tényt példázta volna, hogy e műemlék az ország ezeréves fenállá­sának emlékére állíttatott helyre. Fölösleges monda­nom, hogy az a két ezimer, mely a négyből elkészült, (a Mátyás-korabeliországos ezimer és a város czimere) csak hézagosán és igy meglehetős értelmetlenül tölti be a négy czimernek szánt feladatot és hogy a ma­gyar állam czimerének mai, hivatalosan megállapított teljes formájában, a milleniumi emlékműről semmi esetre sem szabad hiányoznia. A hiányzó czimerek pótlása pedig annyival is szükségesebb, mert a mai elrendezés mellett, a két említett ezimer a nagy kerek ablak két oldalán, a feliratos tábla pedig az ablak alatt lévén elhelyezve, az ablak feletti téren, hol az­előtt a régi Mátyás-czimer töredeke díszelgett, bántó üresség marad. Nézetem szerint azt az üres helyet kellene a mai országos czimernek elfoglalnia s a ro- zeíta kél oldalán állhatna jobbról az Anjou-kori, bal­ról a Mályás-kori emlékeztető ezimer. A városnak Szent-István alakját viselő régi czimere pedig teljesen, megfelelő elhelyezést nyerhetne az északi oldalon, a torony bejárása felelt, mely a Szent-István-kápolnává átalakítandó földszinti helyiségbe vezet s melynek külső falán a bár stilszerü, de kissé alacsony ajtó felett amúgy is érezni lehet a díszítés hiányát. Schönherr Gyula. Az ezredéves kiállítás orvosi juryje a Ferencz József keserüviznek valamennyi hasonnemü viz között, egyedül Ítélte a nagy Milleniumi Érmet, továbbá egyedül tiszteltetett meg Ö Felsége által egy leg­magasabb kitüntetéssel. A Ferencz József keserüvizböl, mint rend­szeres adag, egy boros pohárral reggel éhgyomorra véve elégséges. Nagybani raktári Harácsek Vilmos utódai czégnél Nagybányán. PETŐFI.

Next

/
Oldalképek
Tartalom