Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-22 / 4. szám
Január 22 Fzam TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS I MEQTELEOTK 2^I3STIDE2Sr ^^!SJi.lE$£T^.JE>. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendök. Közlemények a szerkesztő lakás»a — Felsőbány Nyifttér soron 1 A közegészség érdekében. A szórványosan előforduló tifuszesetek gondolkozóba ejtik a város jobbjait, s társaságokban és gyűléseken ma nem egyszer képezi megbeszélés tárgyát, az a nagy kérdés, hogy közegészségügyi viszonyainkon miként lehetne javítani. Legelső sorban, természetesen a vízvezetékkel hozakodnak elő, mint minden bajnak leggyökeresebb orvosával. Itt azonban komoly aggályt okozhat az, hogy a tervbe vett rozsályi oldal forró nyár közepén és nagy hidegek idején képes-e elegendő vizet szolgáltatni, mikor arra éppen a legnagyobb szükség van, ezt komoly, az ügyhöz értő és a közügy iránti önzetlen érdeklődéstől áthatolt emberekkel kellene hosszabb próba után konstaláltatni. Másik baj, ha vájjon nem lesz-e éppen az veszedelmes, hogy a vizet megint csak a folytonosan inficiált fernezelyi völgyből vezetjük be. Harmadik a kérdés financiális oldala, mely százezreket róvna teherként a lakosság nyakába. Az is meggondolandó, hogy a legkitűnőbb vízvezeték mellett is, nem fogja-e népünk zöme tovább is az általa és ősei által megszokott árok vizet inni, a mikor aztán a vízvezetékkel éppen semmit se értünk, mert a ragály terjedésének legfeljebb az erőmű árkok befoltozásával lehetne, óriási áldozatok árán, gátat vetni. Nagy, nehéz kérdések ezek, miket szenvedély és elfogultság nélkül, alapos megvitatás után lehet csak megérlelni. Az artézi viz nyerése lehet, hogy könnyebb, aránytalanul olcsóbb és czélravezetőbb volna, csupán egy lelkes apostolt kivan ez az ügy, a ki a dolog élére állva, irányadó köreinket igyekeznék az eszmének megnyerni. Egy azonban a legkülönbözőbb pártok és körök előtt is tisztán áll, s ez az, hogy városunknak legelső sorban és feltétlenül szüksége van csatorna-hálózatra. Immár tarthatatlan és tűrhetetlen ez az állapot, hogy a város vezetői minden egyéb előtt nem igyekeznek ezt a legsürgősebben létesíteni. Hová lesz 50 ezer mázsa szenny és üledék évenkint? Bizony ez legnagyobbrészt az utczákra és terekre folyik ki, s ősidők óta beszi- vódik a talajba, mely azután a tudomány állal felfedezett ezerféle baczijlusik legkedvesebb tanyája. Ha oly tragikus eseteket nem idézne elő, szinte kaczagni tudnánk rajta, mint ritka komédián, hogy e város, melynek köve, mesze közelben van, munkás riapszárija olcsó, s melynek természetes esése oly rendkívül előnyös, hogy ez a város még mindig nincs csatornázva. Derék polgármesterünk sok üdvös dolgot alkotott már, itt a tér, hol maradandót létesíthet, melylyel bálára kötelezi le a polgárságot, ma sürgősebb és hasznosabb dolgot alig ismerünk ennél, ne késlekedjenek hát benne sem a vezetők, a tanács, se a város atyái, a képviselők. Csáki Józse*: Dénes A helybeli minorita rendházal, mely Liegerhoffer Nép. János, rendi örökös kormánytanácsosban csak nem rég vesztette el egyik nagytekintélyű és köz- tiszteletben álló tagját, ismét súlyos csapás érte. Csáki József Dénes, a rendház lelkialyja hosszas és súlyos szenvedéssel járó betegség után folyó hó 16-án, életének 69-ik évében jobblétre szenderült. A boldogokat, jóllehet már több, mint 8 éve lakik városunkban kevesen ismerték, mert nyugalmi éveit csendes visszavonulásban, igazi szerzetesi egyszerűségben töltötte, — de a kik ismerték jóízű humoráért, s mindig derült, vidám kedélyéért a rokonszenvet nem tagadták meg tőle. Csáki 1830. marczius 6-án Szegeden született. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte s annak efejeztével a tanítói pályára lépett. Növendéke volt szegedi, később pedig az eszéki tanítóképző intéz« eknek s az azokban szerzett paeda- gogiai ismereteit iésőbben. mint papnak is bő alkalma volt értékesíteni^ Tanulmányait azonban nemsokára félbe kellett szakSania, mert jöttek a negyvennyolczas események, melwk a függetlenségében és alkotmányos szabadságában mÉgtámadott haza védelmére szólítottak föl minden igaz Jnagyart. Ö ekkor nmg alig volt 18 éves, de lelkesedése nagy volt s e lelkesedéstől ösztönöztetve beállott azok közé, kik készar voltak szabadságukat, vagyonukat és életüket álddpni a haza javáért. Részt vei több ütközetben, Isaszegnél, Szent- Tamásnál, Nas#-Sallónál, a piski hídnál stb., melyekből érdekes, Tol fájó, hol fölemelő reminiscentiák maradtak főúri lelkében __ Mi dőn al szabadságliarcz véget ért, visszatért Szegedre, hogy ott folytassa és befejezze abbanhagyott tanulmányait. Lelkében azonban ekkor már elfordult a világ hiúságaitól s mindig élénkebben és élénkebben jelentkezett benne a vágy, hogy a papi pályára lépjen. E vágynak engedve, 1852-ben belépett a magyarországi minoritarend kebelébe, melyet talán azért választott ki magának a hazai szerzetesrendek sorából, mert isiArte azt a hazaiias szellemet, mely azokban a nehéz időkben ezt a rendet úgy egész egyetemében, mint egyes tagjaiban eltöltötte. Itt kiképeztetése után, vagyis 1854-től kezdve a legkülönbözőbb rendi hivatalokat viselte. Volt segédlelkész, hitszónok és gymnasiumi tanár, mely utóbbi minőségében először Aradon, későbben pedig városunkban működött. — Az 1869-ben megtartott rendi nagy káptalan a beszterczei rendház élére állította, honnan 1872-ben hasonminőségben Marosvásárhelyre került s az ottani rendház ügyeit sokszor nehéz viszonyok között, megszakítás nélkül 14 évig vezette. Innét megrendült egészségére való tekintettel Aradra nyugalomba vonult, de csak rövid időre, mert egészségi állapotában némi javulás mutatkozván - - egy év múlva ismét felajánlotta szolgálatait rendi elöljáróságának. Ekkor először újból a lelkipásztorkodás terén nyert alkalmaztatást és pedig szülővárosában, Szegeden, később pedig ismét a beszterczei rendház főnöke lett. Itt azonban már csak két évig működhetett, mert ez idő alatt egészsége annyira megrongálódott, hogy a rendkormánytól kénytelen volt ismét nyugalmazlatást kérelmezni. Most került ismét vissza városunkba, hol daczára ÖZLÖNYE.-utcza 245-ik szám alá — küldendőik, nt ÍO k:r. A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárcája. A nagybányai festők Budapesten. — A kiállítás bezárása alkalmából. — Irta : T. Z. Megrészegedve, kábultan szedem össze gondolataimat, hogy valamennyire kifejezhessem azt az érzést, mely elfogott, mikor, a nagybányai művészek egy évi munkájában gyönyörködhettem. Csakis erről az érzésről akarok szólani; csakis rövid vázlatot akarok nyújtani a hatásról, melyet e nagyszerű tárlat a közön- ságre gyakorolt; a bírálat joga nem illeti meg a tanítványt mesterei felett. Két elletétet szemlélhettünk a művészet terén, mely két ellentét fontossága ezidén kiválóan nagy volt s melyre fokozott érdeklődéssel várt minden ember. Ä »Képzőművészeti Társulat«, a tavaszszal megmutatta azt is, hogy egyéb eszköze nincs, mellyel ellenfelének árthat, mint hogy azt (s ez a legkönyebb) nevetségessé iparkodik tenni. (Azt hiszem emlékszik mindenki a »Képzőművészeti Társulat« gyűlésének azon jegyzőkönyvére, melyre Ferenczy, Thorma és Réthy oly illő hangon vá'aszollak.) Most elérkezett az alkalom arra. hogy fegyveresen álljon egymással szemben mindkét fél s egyszersmind elérkezett arra is, hogy kikiálthassuk a nagybányaiak diadalát! Még mielőtt megnyílt volna kiállításuk nagyrészben - - sőt hallgatagon mondhatni egészen — elismerte a kritika, hogy a műcsarnok téli kiállítása a nagybányaiak hatása alatt áll; hogy ezen üldözött eretnekeknek tanai harapództak el a művészek között, kiknek egy része természetesen elég nevetségesen alkalmazta azokat. Mikor végre megnyitotta Wlassils miniszter a nagybányai secessio kiállítását is és mi párhuzamot, vonhattunk a két tárlat között, nagyon szép fogalmat alkothatunk magunknak a felől, hogy mi az az intelligencia a művészetben. — Mert a festékkel bevont vászon terjedelmét illetőleg kevesebbet produkáltak a mi művészeink, de a mit kiállítottak, mind válogatott, előkelő munka, melyhez, ha hozzászámítjuk, hogy ezt mind elveikhez hűen, annyi félreértés, gúny és rosz- ákarat támadásai között alkották, kimondhatatlan, hatalmas érzés dagasztja keblünket, a győzelmi mámornak érzete az! Végigmenve még egyszer a termeken szinte keressük, hogy miért nincs a bejárai fölé Írva a jelszó : »Az ig.z művészetnek,«; »Igaz művészet! E két sző nyomta reá itt a bélyegét mindenre. Semmi a mi dilettantizmusra, ha- táshajhászásra emlékeztetne, semmi a mi tisztulatlan felfogáson alapszik, miből pedig annyi, de annyi jutott a műcsarnok téli kiállításának. Talán ismét az illusztrációkban lehet feltalálni leginkább a nagybányai művészet karakterisztikumát. Egyszerűen, semmivel kifejezni mindent, mely kevesen azonban legyen ám minden vonás mestermű; legyen az a művészi törekvések essai-je. »S önök, Hölgyeim és Uraim, kik képeinket nézik, meglehet, hogy nem értenek meg minket teljesen, de mi azért csak dolgozunk tovább a megkezdett utón s hagyjuk önöket felénk közeledni. Mi nem engedünk egy tapodtat sem, mert elveinknek ez a feláldozása egyikünkhöz sem lenne méltó. Ezt mondják a képek! S a főváros intelligenciája (különösen a szép hölgyek közül igen sok) tolong a termekben A miniszter, kit a megnyitáskor Ferenczy és Grünwald kalauzoltak, alig tudott előre hatolni közöttük. A »Királyok« képe előtt ugyan még sokau értelmetlenül rázzák fejüket. Nincsenek nálunk még ahoz szokva, hogy egy nagy eszmét ekkora naivitással is ki lehessen fejezni De reméljük, hogy rövid utón megjön ennek is az ideje s a jelenlegi körülmények engednek is erre következtetni. Iiollósy iskolájának növendékein elcsodálkozik mindenki. Nem hiányzott műbiráló, ki a Műcsarnok »művészeivel« helyezi őket egy sorba. Összegezzük is talán a kritika nyilatkozatait s vonjuk le belőlök a következtetést. A fővárosi lapok legnagyobb része egyszerűen elragadtatással szólotta kiállításról. Nagy hasábokon minden kiállító művészről megemlékezlek. Úgy beszéltek a tárlatról mint művészetünk egyik hatalmas tényezőjéről, melyet rosszakaratulag figyelmen kívül hagyni mellőzni (mint azt a múlt évben Benzur tette) nem lehet. Azok pedig, kik tavaly tnég a legsértőbb módon nyilatkoztak, kezdik beadni a derekukat s igyekeznek állást foglalni a lehető legaranyosabb középuio.i. Azt hiszem tehát, hogy mindezek immár világosan bizonyítják, miszerint a nagybányaiak fellépése korszakot alkotó a magyar művészet történetében, sőt annak ők az ujjáalkotói. Az öregek fegyverei reméljük, hogy már nem fognak többé rajtuk. Eljön még az idő mikor őket fogják mellőzni és kinevetni. (Ámbár ezt nem kívánjuk senkinek.) Mert a közönség már nem volt a múlt évi! Nem elfojtott vagy esetleg nem is palástolt nevetések, nem sértő módon szellemes megjegyzések azok miket tőlük hallhattunk. Az elfogulatlan, méltányos bírálat hangja, az elrag dtalá.-mak egy egy halk felkiáltása és a meglepetésnek az a bizonyos kellemes suttogása hangzott mindenütt. Szóval az emberek leikéhez mar sokkal közelebb férkőzött a nem régen még kigunyolt secessio s talán — bár adná az Ég — épen ezek a művészek fogják meghonosítani az igazi ízlést magyar közönségünk lelkében s akkor mienk a győzelem !
