Református főgimnázium, Nagykőrös, 1939
7 Azután mint igazgatót látom magam előtt. Az erélyes és biztoskezü kormányosnak látom, aki a háború és a szörnyű, országpusztító fölfordulás zivatarai közt is soha nem ingadozó lélekkel vezeti az iskola már-már süllyedezö hajóját. Nem türelmetlen, nem idegesíti semmi, nyugodtan áll a kormánykerék mellett. Soha senkihez nincs hangos szava, mégis tökéletes tekintély tanár és diák előtt egyaránt. De tisztelet övezi mások részéről is: a városban mindenki szereti és becsüli, föllebbvalói pedig elismeréssel és méltánylással kisérik céltudatos, komoly munkáját. Sohasem akart igazgató lenni, szinte akarata ellenére választották meg, bár sok kiváló idősebb tanára volt abban az időben az intézetnek. Nem kereste az elismerést, dolgozott, erején fölül, mert Isten beléoltotta a kötelességteljesítést. Dolgozott hazájáért, egyházáért, iskolájáért. Nem vágyott kitüntetésre, pedig megérdemelte. Puritán lelke a munkában és iskolája virágzásában látta legnagyobb kitüntetését. * És még egy utolsó kép áll előttem. Egy megtört, kiégett, munkában megrokkant, korán megöregedett ember, még az Élet innenső partján, de már útban a nagy, sötét vizek felé. . . Daliás termete meggörnyedt, szeméből kialudt a szellem tüze, szilárd lépése ingadozóvá, gyors gondolkozása bizonytalanná, nehézkessé vált. Fájó szívvel hallom bánatos, de Isten akaratán megnyugvó szavát: „Érzem: hívogatnak...“ Szomorú volt látni az enyészet borzasztó munkáját. Azután elfolyt ez a gyötrő élet, a nemes harcot megharcolt férfiú kiégett teste csöndesen, szelíden távozott el oda, ahol nincs többé munka, sem szenvedés. Mi pedig, akik itt maradtunk, könnyes szemmel, néma kegyelettel tekintünk az Örökkévalóságból búcsút intő kedves alakja után . , . Körösi Tóth József gitnn, tanár.
