Református főgimnázium, Nagykőrös, 1932
10 abban a korban, amikor Debrecentől Pápáig mindenütt az ifjúság féktelensége miatt panaszkodnak az iskola emberei. Kőrösön is a zajongás gyakoribb volt, mint a csend. Órán kívül meg éppen karikás ostorral jártak a nagy diákok, s nem kímélték a városban. De az fel van jegyezze, hogy „ha Arany órája következett valamely osztályban, már az előző óra közben elmaradt a különben megszokott pajkosság, hancúrozás, példás rendben és csendben várta az osztály a szeretett tanár beléptét, s még inkább óvakodott a tanítást bármily csekély rendetlenkedéssel megzayarní. Ha mégis megtörtént, hogy valamelyik a hátulsó padban zörgött, vagy nem figyelt, elég volt Aranynak a tanári asztal mellől felállania s az illetőre, vagy csak az illető felé nézni, hogy azonnal abbahagyja a rendetlenkedést". Az osztály maga büntette meg a rendzavarót. Máig is emlegetik, hogy egy vásott gyerek egyszer köves gyűrűjével Arany szemébe irányozta a napsugarakat. Mikor Arany észrevette, kigyúlt arccal csak annyit mondott neki: „Pimasz!" Azzal megfordult és kiment a teremből. Az osztály kérdőre vonta a szemtelenkedőt, aki nem is maradhatott Kőrösön: társai elüldözték maguk közül. Aranyt elvitte innen 1860-ban a Kisfaludy-Társaság hívása, mely őt igazgatójává emelte, később a Tudományos Akadémiának lett minden időkre legnagyobb főtitkára. De emlékét, áldó kezét, itt hagyta mindörökre Nagykőrösön is. Ha ma az országban jobban ismerik Nagykőröst, mint más vidéki várost és melegebben ejtik ki nevét, kétségkívül Arany Jánosnak, a nevére alakult irodalmi Társaságnak köszönhetjük. De hatalmas erkölcsi tőke ő legközelebbről ennek az iskolának, amely előtCép- pen olyan megíhletődött lélekkel áll, meg — azt hiszem — mindenki, mint én idekerültemkor! Hányónk elszánt munkájának forrása már is az a gondolat, hogy Arany Jánosért semmi sem drága! De ez még csak kezdet. Ti rajtatok áll, magyar ifjúság, hogy meg dicsőüljön általatok itt Arany emléke. Jegyezzétek meg jól Arany szavaiban rejlő köteleztetést: „Nem hal meg az ki, milliókra költi Dús élete kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, ami benne földi Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik, Melyhez tekint fel az utód erénye óhajt, remél, hisz és imádkozik! Legyen Arany János mindig ilyen eszmény a nagykőrösi diákság előtt!
