Református főgimnázium, Nagykőrös, 1931
10 magyarok. Az igazi barátságnál nem számit a gazdagság és szegénység. Magyarország ma szegény. Mindent elvesztett, de becsületét nem. Máskor is volt már igy. Mohácsnál elveszett minden, de a hősi halottak becsülete négyszáz éven át ragyogóvá tette a magyar eget s újjá teremtette az országot. Most sem lesz, most sem lehet másként.“ Ereznünk kell, hogy a messzi-messzi idegenből idejött jó barát tiszta és világos megállapításai lelki kapcsolatot teremtenek köztünk és ezeréves történelmünk konzekvenciáinak súlyos igazságai között. Éreznünk kell, hogy ez a lelki kapcsolat már megvolt akkor, mikor belső szükségét éreztük annak, hogy öreg iskolánk áldott emlékű hősi halottjainak neveit szivünk táblájáról márványra vetítsük. Éreznünk kell, hogy az előbb, mikor a dalárda szárnyaló dallama, a „Hiszek egy“ felséges melódiája felemelte lelkünket oda, hol fent, a felhők felett, hősi halottaink becsülete ragyogóvá teszi a magyar eget, erről az izzó lelki kapcsolatról tettünk újabb bizonyságot. És ez a megszentelt pillanat emlékezésre késztet. Látjuk a lobogó tekintetű, felbokrétázolt, nótás fiatalságot, véreinket, reménységeinket, akik büszke, dacos elhatározással, a végzettszerüség gondtalan elfogadásával vonultak a véres harcmezőkre. Arcukon az önérzet tűzrózsája pompázott, azt hirdette: Mi a nemzeti becsület katonái vagyunk. Nem hódítási vágy, hanem az ország címerének szeplőtlen tisztasága hiv bennünket hadba... Köztük voltak, az első sorban, a rettenthetetlen bátrak között azok, kiknek neve itt ragyog ezen a táblán, akik férfias következetességgel néztek a halál torkába, mert fülükbe csengett az áldott édesanya danája, aki egykor bölcsőjükre hajolva lágy si- mogatással dúdolta nemzeti imádságunkat, mert fülükbe csengett az öreg iskola tanítása, mert pezsgésbe hozta vérüket a Mészöly Gáspárok, a Sántha Bélák tüzes, magávalragadó oktatásának emléke... És megjelennek lelki szemeink előtt a kis, rózsaszínű levelezőlapok: „Ne aggódjatok én kedveseim, drága feleségem, jó szüleim, apró gyermekeim, nincs semmi bajom. Nemsokára megyünk haza, akkor lesz csak ünnep a világon, ha odahaza meglengetjük a diadalmas magyar harci lobogót!“ ... És jött a szomorú színváltozás, a rózsaszínű levelezőlap szürkévé búslakodott. Ezt már a parancsnok irta: „Vitéz katonám, vitéz bajtársam a becsület mezején hősi halált halt...“ Ennél a pontnál felhördül a feneketlen tépelődésbe sülyedt magyar lélek : Miért ? ! Azért, hogy azt az Isten-áldotta, ezeréves országot, melyet a Mindenható is egységesnek teremtett, izekre szakgassák? Azért, hogy a Kárpátokat azok bitorolják, kiknek az árulás volt nemzeti jellemvonásuk? Azért, hogy Erdély- országot, a székelyek hazáját az oláh bocskorok szentségtelenitsék, az a náció, melyet a hullarablás tett felfuvalkodottá ? Azért, hogy délen a konritácsik legyenek úrrá? Azért, hogy — ami legfájdalmasabb, nyugaton azok a bitangok
