Református főgimnázium, Nagykőrös, 1931

7

Nagy tiszteletű. Iskolafenntartó Testület,

Tekintetes Tanári Kar,

K edves Diák testvéreim,

Nagyreményű Tanulóifjúság,

Bánatos Hozzátartozók,

Tisztelt Résztvevő Ünneplő Közönség 1

„Ez őszi alkonyban, amikor a fák levelüket hullatják, mintha minden hulló levél pergő könny volna, siratván némán a magyar földet, szegény Hazánk szomorú sorsát. E nehéz sors, amely a súlyos megpróbáltatások egész áradatát zúdította és folyton még ma is zúdítja reánk, mind a ránk kényszeritett világháború forgatagából sarjadzik ki.

Élénken él emlékezetemben az 1914. év juníus hava, mikor Péter Pál napján a serajevoi gyilkos lövések eldördültek; mily jeladás volt az!... Egy hónapra rá a belügyminiszter tanácsosai a miniszter fogadótermében voltunk egybegyülve s visszafojtott lélekzettel vártuk, hogy az idők méhe mit rejt, magában, este úgy 8 óra körül a miniszter, Tisza István ajkáról színtelenül komoran elhangzott: megtörtént a hadüzenet.

Szótlanul oszlottunk szét borús lélekkel, amelyen azonban áttört a győzelem bizakodó reménysugara.

Gyors egymásutánban fejlődtek az események... a földmivelő ott hagyta éppen-hogy asztagba rakott terményét, az iparos műhelyét, a kereskedő üzletét, a biró, ügyvéd, tisztviselő letette tollát, a mérnök körzőjét, a tanár elhagyta katedráját, a tanuló az iskolát, a gépek megálltak... és mégis: megmozdult minden, mintha földindulás morajlott volna végig.

Ha átlapozzuk a magyar nemzet történetének évkönyveit, az ezeréven át hányszor jutott ki ez a sors a magyarnak, hányszor kellett a haza védelmére kelnie s mindig a többszörös túlerővel szemben; de azért tatár, török, német nem birt bennünket megsemmisíteni; most legutóbb pedig — mondhatni — az egész világ: a szláv kolosszus, az angol, francia, olasz, román stb. egyszerre rohant ellenünk.

Ugyanazok az idők tértek vissza, mint a múltban amilyenek voltak, mikor mindig készen kellett lenni a halálra a haza minden fegyverfogható hü fiának. — Egy, a török időben élt magyar föur úgy érezte, hogy végrendelkeznie kell; vallásos buzgósággal felfohászkodik: én Istene n, nem tudom, mint gyarló ember, hogy mi sors vár reám, hogy természetes vagy erőszakos halált juttatsz-e nekem; de, mint az Apostol mondja: akár éljünk, akár haljunk, mindenütt az Úréi vagyunk; ha kell: élek, ha kell: meghalok Istenem a Te nagy- nevedben Hazámért.

Hogy a magyar ember lelkét mennyire betöltötték ezek a gondolatok, mutatja, hogy a nagy fejedelem, aki elsőnek bontott zászlót a Haza elnyomott