Református főgimnázium, Nagykőrös, 1930

13

mert igazat megvallva csak képekből ismertem eddig. Ez a szélmalom a falu szélén terpeszkedik és fehérremeszelt fala már messziről szembetűnik. Jól megtermett vitorlái épen álltak, azt gondoltuk azért, mert csak gyenge szellő lengedezett. Fölhasználva ezt a körülményt, néhányan közelebbről akarván megismerkedni vitorláival, egészen közel mentünk azokhoz. A vitorla elég türelmes jószágnak bizonyult és egykedvűen tűrte a fényképezők pergőtüzét, de egyszerre őrölni való érkezett s egy pecek megrántására iszonyatos forgásba kezdett és légi utazással fenyegette a vele incselkedőket. Elég volt erre a gyönge szél is. Hallhatóvá lett a malomköveknek tompa, zümmögésszerü hangja. Felmásztunk a torony legfelső részébe is, csodálva néztük az egyszerű szerkezetet, mely fogaskerék áttételével is ilyen tekintélyes erőt tud kifejteni. Önkéntelenül is arra gondoltunk, milyen nagy segítséget nyerhetnének gazdáink szerte az Alföldön a szélben, melynek eddig inkáob csak kártevését tapasztalták, ha a mai műszaki eszközökkel próbálnák kiaknázni.

Tovább mentünk, mint a szorgalmas méhek szedegetni virágokról az emléket. Magasról tűzött már a nap, midőn megpillantottuk a tetétleni halmot. Néhány pillanat múlva a domb tetején, a honfoglalás emlékére szentelt hatalmas kőoszlop alatt álltunk.

„Csekély a domb, alig emelkedő Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.“

E kis dombról III. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus is megemlékezik : „Árpád hadai megindulának a Zogea (ma Zagyva) vizétől és táborba szállónak a Mons Teteutlen (tetétleni halom) mellett.“

Ki hinné azt, hogy a szelíd kis dombocskán egy ezred évvel ezelőtt állt díszes sátra a honfoglaló Árpádnak. Ki gondolná azt, hogy az arany kalászt termő róna helyén végtelen füves pusztaság terült el, mely a harcba száguldó mének dobogásától s a harcosok kurjantásától volt hangos. Tisztelettel kell néznünk e helyre, hiszen ez adott pihenőt a hazát kereső ősöknek a Zalánt verő győztes csata előtt. Idejött felidézni szellemüket Arany János is. Eltűntek ők már mind, csak emlékük maradt itt s szellemük kigyujtotta szivünkben a hazaszeretet lángját. Csak a költészet titokzatos ereje tudja méltán leírni azokat az érzelmeket, amelyek eltöltötték a ma diákjainak szivét itt az emlék alatt, ezért átadom a szót Labancz Árpád VIII. o. tanuló társunknak, aki verses pályamunkájában a legszebben épen a tetétleni halomról emlékezett meg:

„ . .. csak kalap levéve

Merünk járulni a szenthely közelébe.

Önkéntelenül is ima tódul szánkra:

„Hozz Isten jobb jövőt az árva hazánkra“

. .. Megcsap bennünket a múlt idők szele,

Köztünk jár — úgy érzem — Árpádnak szelleme.

Beburkolja a múlt ifiu lelkünket,

Hazafias érzés szorítja szivünket.