Református főgimnázium, Nagykőrös, 1915
8 szerelmes szivű ifjú asszony arcára, aki most hat évig tartó boldog szerelmének romjain kesereg mindétig tartó fájdalommal! . . . . S más remény fénye ragyogott két kicsiny angyal ártatlan szemében, akiket az árvaság gyászruhájába öltöztetett az apai szív végső dobbanása ! . . . Mást várt az iskola is! . . . Istenem, mf telt volna attól a hivatásszeretettől, melynek tüze keblében oly tisztán lobogott, hogy templomban az áldozati tűz nem loboghat tisztábban ! . . . A szive telve volt harmatos érzések árjával s a lelke megfinomult a múzsák ihlető csókjától. Örök éberséggel ott virrasztóit keblében a szent tüzű vágy, mely a tudás égi kincseit keresi. A kötelesség nem parancs volt rá nézve, hanem tiszta lélekindulat. A munka nem teher, hanem a lelki tevékenység égő szonrja. A családi fészek meleg otthon, ahol az elfáradt szív megpihen s a baráti, kartársi kör megtermékenyítő erőforrás, melyben nj, tiszta vágyak születnek! . . . Oh, hogy szerette az iskolát, melyhez egy nemes élet minden szent köteléke csatolta! . . . Szinte azt mondhatjuk, hogy az iskola, a hivatás és a kötelesség iránt érzett égő szeretet ölte meg ! . , . Mig mások . . . talán sokan betegséget színlelnek, hogy lerázzák magukról a teherré vált kötelességet, ő egészséget színlelt, hogy a beteg test végső összeroskadásáig hű legyen a szent élethivatáshoz, mely az eszmények között is legfenségesebb volt előtte! . . . S nekünk, kartácsainak, kik leikéhez oly közel állottunk, a legfájóbb épen tudni azt, hogy a kőtelességleljesitésnek ezt a vértanúságát főként érettünk, barátaiért szenvedte el, akiknek egy parányi részben sem akart terhére lenni. Titkon, rejtve hordta a kínt, hogy ne lássuk csüggedésél s elhallgatta a test kínzó betegségét, hogy egy mosolyt is el ne varázsoljon orcánkról. Csak olykor, az ellágyuló szív méla borongásával szálltel ajkáról a vallomás: „Meglássátok . . . meghalok én nem sokára!“ ... Mi szelíden vigasztaltuk, de nála biztos tudás volt, amit mi sejtésnek gondoltunk. S ez a biztos tudás teszi az ő hivatásszeretetének nagy tragikumát! . . . Hordozni a halál közelségének bizonyosságát és csüggedetleniil kitartani a kötelesség mellett, ez több, mint amennyit törékeny szív elviselhet! . . . Ha e véres időkben nemcsak az ellenség gyilkos fegyvere avatja fel a nemzeti hősöket, hanem hős az is, aki a békés munka mezején utolsó leheletéig hűen megállva áldozza életét a nemzeti közhasznúság szent ügyének, úgy Tóth Benő a hivatásszeretet és kötelességteljesités halálig hű bajnoka is hősi halált halt! . , . A mi dicső halottunk emléke legyen áldott a jók és igazak előtt!
