Református főgimnázium, Nagykőrös, 1915
32 az ifjúság újra megjelenik a nyilvánosság előtt. Mint a fiókáit szárnyára eresztő madár az első vihar után csak félénken, óvatosan lép a szabadba! . . . Künn még mindig a viharok árjának zúgása hali- szik. A nagy idők eseményeinek hullámcsapását közelről érezzük . . s tapasztaljuk, hogy ha valaha, most nem szólam csupán, hanem a szörnyű valóság rideg ténye, hogy történelmi időket élünk. A népek életén az összeütkiizések rettenetes zűrzavarában átviharzik a történelmi idők szelleme .... S ez idők hatása alól senki sem tudja kivonni magát! Csodálatos hatása van a nagy időknek az ifjú lelkek világára is! Azt gondolhatná az ember, hogy akik érettebb korban higgadtabban tudják fontolgatni a kockán forgó nagy érdekeket, akiket az élet gondja ezer meg ezer alkalommal tanított meg a kockázat veszélyeire, azok a háború hatásait is fokozottabb mértékben’ére- zik! Oh de a reggeli harmat a százados tölgynek éltetőbb e, mint a fakadó gyenge fűszálnak vagy a rügyező bimbónak ? . . . A magyar ifjúság többet tanult az utóbbi pár év alatt, mint máskor évtizedek hosszú során ... A történet lapjain az élettelen betűk helyett, melyek a múlt eseményeit a képzelet csalfa színű távlatába vetítették, most megjelennek az élet és valóság tüzes, eleven pa- razsú tényei, melyek égetik a lelket s csodás energiákat váltanak ki a lelkesedéssel és akaraterővel telitett keblekből! . . . Mikor felharsan a vészes riadó: ellenség tör ránk minden tájról, istentelen lábak tapodják a földet, melyhez minden szivet „egy ezred év csatolt“ — a magyar ifjúság lelkében fellángol minden szent érzelem s az elragadtatás ihlető ereje által mint az eleven parázs hevíti szivét az érzés, agyát a gondolat, hogy mi is az a föld, melyről Kölesei azt mondja: „oltár, atyáid által Istennek építve!“ ... S ez oltáron ott lobog olthatatlan tűzzel a magyar ifjúság önfeláldozásának örökké égő szent tüze! Csak ez intézet falai közül hányán ... de hányán vitték a haza oltárára áldozatul ifjú életük friss erejét, lük- lető vérük meleg hevületét s izmosodni kezdő karjuk elszánt akaratát ... És hányán ... de hányán öntözték már pirosló véiükkel a hazai föld megszentelt porát s az elvesztett ifjú élet örök áldozatával pecsételték meg a klasszikus költő fenkölt szavainak igazságát: „Dulce et decorum est pro patria móri!“ S ha ott fent a felhők felett van élet és igazságtevő hatalom — minek hirdetője rendületlen hitünk — angyali karok égi zenéje kiséri a viszontlátás perceit, melyekben a mennybetérő hős tanár és a hős tanítványok köszöntik egymást .... Szólnak a hős ifjak: „Egy kincsünk volt . . . ifjú életünk ! . . . A honnak áldozánk ! . . .
