Református főgimnázium, Nagykőrös, 1913

13

Éppen ilyen megkülönböztetés van alább (305—308 1.):

Ezntán fegyverösök alá szállának,

Helyekre, táborba esniég beállának,

Hagyá hadnagy: huszárok hátra állanának,

Fegyverös seregöt ott elöl állatának.

Léva ostrománál Salm serege már beüt a várba s ott Szitnya, Léva, Csábrágy, Murány váraknak megvetése (193—196 s.) :

„Nám az tisztös vitézök hullnak vala

(t. i. vérbeli magyarok)

Szablyájokkal semmit nem ártanak vala

(t i. Salm ostromló katonáinak)

Mert mind fekete, merő fegyveres vala

(t. i. Salm katonái)

Puskájuk kettő is, az miá vesznek vala

(t. i. magyarok)

Azaz: a várbeli vitézek szablyájukkal nem tudták megsérteni az ellenséget, mert az fegyveres volt. Hogyan lehetséges ez?

Jól tudjuk, hogy a magyar vitézek nem fegyvertelen népnek szoktak neki menni a kardjukkal, hanem éppen fegyvereseknek. Miért mondja tehát Tinódi, hogy a lévaiak azért nem boldogultak a harcban, mert ellenségeik fegyveresek voltak ? A magyarázatot, mint már érintettem, megadja Takács Sándornak egy nem régen megjelent kis cikke (Magyar Nyelv IX. 178—181 1.).

Abból kitűnik, hogy a páncélt hívták egyszerűen fegyvernek is, fegyveres pedig az volt, a ki páncélt, vagyis fegyvert hordott, az az a páncélos nehéz lovaskatona, latinul: armíger.

A lévai ostromnál lovukról leszállt, páncélos katonák voltak a támadók, azok a fekete, merő fegyveresek, a páncél miatt nem fogott rajtuk a könnyű öltözetű, magyar vitézek kardja.

A fegyveresnek nemcsak páncélja volt nehéz, hanem lova is, természetszerűleg tehát más harczi actióra volt alkalmas, mint a könnyű gyors huszár: innét a megkülönböztetés a krónikákban a huszár és a lovag fegyveres vagy csak fegyveres között.

így érthetjük meg Tinódinak egy másik sorát is. Károly császár hadáról irt énekében, melyben a schamalkaldi háborúban dicsőségesen részt vett magyar huszárokat énekelte meg olvashatjuk: (181—184)