Református főgimnázium, Nagykőrös, 1857
3 illető helyeknek megfelelő jeleneteknek (phasisoknak) neveztetnek. A legfontosabb kérdés, melynek megoldása itt mindenek fölött szükségeltetik, azon öszszefüggésre vonatkozik, mely az idő között, és a mozgási tünemény által feltételezett határozmányok (nehézkedési erő, súly, hosszúság s a t.) között létezik. Ezen összefüggés megnyerése és megértésére csak bizonyos elmélkedés útján juthatunk. A testreható erő, vagy mint esetleges, vagy mint határozó erő jelenik meg az általa előidézett mozgási tüneményre nézve, a mint ez vagy nem áll szoros viszonyban amahoz, úgy hogy az egyik nagyságáról következtetést lehessen vonni a másik nagyságára, vagy pedig mind a kettő szoros viszonyban áll egymáshoz. Az első esetben tulajdonképen nem is vizsgáljuk magának a meginditó erőnek nagyságát p. o. a kéz erejét, mely az ingát meginditja, a húrt kifesziti s a t. hanem csak azt az erőt vesszük figyelembe, mely a tüneményben magában nyilvánúl s azért mozgás erejének, vagy mozgási erőnek nevezhető; a második esetben az erő mint ütköző erő működik, minthogy testhez van kötve és hatása hasonlóképen testre történik. A mozgási erő legtermésze- tesb, sőt egyedüli mértéke a távfogat, úgy hogy ennek nagysága adja az erő nagyságát és minél nagyobb a távfogat, annál nagyobb az erő, feltéve hogy a többi körülmények egyenlők; az ütköző erő, mint ez az összeütközés törvényeiből következik, kétszer nagyobb az általa felébresztett mozgási erőnél, vagy is a távfogatnál. Mind a mozgási, mind az ütköző erő, működése közben, fogyásnak van alá vetve, minél fogva a távfogat két különböző helyén képzelt erőnek különböznie kell egymástól. Felosztván pedig a távfogatot végetlen kis részekre, az ezeknek megfelelő erők különbsége nem lesz és nem is lehet más, mint csak végetlen kicsiny, egyenlő és szakadatlan; mert nincs ok arra, hogy az erő általában, vagy egyes helyeken, nagy és külömbözö mértékben változzék, vagy változni megszűnjék. Az erők kiilömbségének megemlített sajátsága illet minden erőt, mely visszakerülő mozgást idéz elő, és ha egyenlő körülmények közt működő erőket kissebbekre és nagyobbakra osztunk fel: nem vonatkozik e felosztás ama sajátságra, hanem az erők különbségeinek összegére, úgy hogy nagyobb erő egyszersmind nagyobb különbségi összeget, és megforditva ez nagyobb erőt tételez fel. Könnyebb felfogás kedvéért, jeleljük már valamely A testre, — 1. id. — Ax irányában ható erő nagyságát, a mozgás irányára függély esen álló AB vonallal; lesz a fentebbiek szerint, az AB mozgási erőnek távfogata AC, és ha ütköző erőt értünk alatta, tehát AD. Minél távolabb esik a távfogat valamely E, F pontja ^4-tól, annál kisebb lesz az azon helynek megfelelő Er,Fy erő; C vagy illetőleg D pontnál pedig elenyészik. Ilyetén erőt jelentő két két vonal, végetlen kis távolságra esvén egymástól, csak végetlen kis részben különbözhetik egymástól, és ha valamennyi részt egymással összekapcsolva gondoljuk, az erők külömbségeinek ezen összege, a dolog természete szerint nem mást, mint folytonos vonalt állithat elő. E vonal a B és C, vagy illetőleg B és D pontokat okvetlenül érinteni fogja, minthogy a különbség az elsőnél kezdetét veszi, az utóbbinál végét éri, s egyszersmind nem lehet más, mint vagy 1* x
