Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Rácz Attila-Koltai Gábor: A kisemmizett forradalmár, avagy „semmi sem örök, csak a változás, mondta Hegel"

Egyszer arra emlékszem, jött egy nyilas különítmény, hogy az nem lehet, hogy itten nincsenek zsidók. Lehet, hogy valaki köpött. Csak körülnéznek, mennek lakásról-lakásra. Mondta a fater, az nem úgy van. Hirtelen meglepték, egyedül volt, drótozni kell, hogy itt vannak a nyilasok, keresik a zsidókat, katonaszökevényeket. Mondta, hogy itt a fiam (én), kellenek olyan emberek, akik ezen a nagy nyomortanyán végigvezetik őket. Be voltam idomítva, hogy kihez menjek, akik segítenek. Befelé beszélt a nyilas parancsnok. Hülyegyerek volt, katonai kard volt az oldalára kötve a fekete egyenruhán, valamelyik raktárban felkötötte, hogy elriasztóbb legyen. Nem vette észre, hogy akiknek én szóltam, szépen egyenként leakasztották háta mögül azt a három-négy embert, akik kísérték. Ez a majom nem vette észre, hogy egyedül beszél a faterral az ablakon befelé. Amikor mondta, hogy maga is biztos zsidó, a fater bepöccent, felugrott a láda tetejére, ami az ablak alatt volt, és avval a porolóval, amit a muter előtte letett, úgy ütötte, mint egy cséphadaróval. A szerencsétlen hülye meg mondta, hogy keresztüllövi, mert a zsidók parancsnoka, lövésről beszélt, de annyi hiriget kapott, annyira kétségbe volt esve, mert a fater ütötte, keresztül akarta szúrni a karddal. De aki nem jut hozzá, nehezen húz ki egy ilyen hosszú kardot, a fater meg ütötte. A nyilasok eltűntek örökre onnan, a fater kiverte a porolóval őket." Térjünk még vissza az ötvenhatos eseményekhez, melyek Kőbányai Termes Károly életében 1956. november 4-én nem értek véget. Evekkel később, kihasználva a temetőben dolgozó ismerősöktől kapott információkat, barátaival megtudta, hogy furcsa sírok vannak az Új Köztemetőben, és rendszeresen kijártak, hogy a rendőrök éberségét kijátszva nemzeti színű szalagokat vigyenek a 301-es parcella hantjaira. „Ott őrség volt, és figyelték, kik mennek a sírokhoz. Nem sírok voltak, csak buckák voltak, fű benőtte, mert a rendőrlovakkal letapostatták. Mi precízen tudtuk, hol, merre kell menni. Más azt sem tudta, hogy 301-es parcella. Elsők között voltunk, persze nem egyetlenek, akik oda tettek virágot. Mink itt laktunk Kőbányán, tudtuk, hány kapu van a temetőn, most is megmondom neked. Mi mindig hátulról mentünk be. Amiről nem beszélnek, hogy ott rendőrök nemcsak ezek a kíberek voltak, de nyomozók is mentek, civil ruhások. Tudtuk azt is, hogy a nyomozók eltűnnek, amikor alkonyodik, de URH-s kocsik állnak be a temetőbe. Azok tudták, hogy a dombocskák kiket takarnak. Mi meg ketten jártunk az éjszakában, amikor Sanyi meghalt, egyedül jártam. Eljöttünk a két temető között, a zsidó temető és e között a temető között van egy út, makadámút. Azelőtt bátrabban lehetett menni, meg a korom is elszállt már. Ott van egy út, ami az égetőhöz vezet. Eljöttünk a végire, és ott ugrottunk be a kerítésen. Lapokból áll a temető kerítése, felkapaszkodsz, mint egy létrán, és beleesel a 301-es parcellába. Nappal nem mehettünk, mert fényképeztek. A sírgondozók adták le, hogy a