Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Gyarmati György: A hivatásos áldozat és a hivatásos hóhér a Rákosikorszakban, az 1950-es évek elején

A HIVATÁSOS ÁLDOZAT ÉS A HIVATÁSOS HÓHÉR A RÁKOSI-KORSZAKBAN, AZ 1950-ES ÉVEK ELEJÉN Amilyen szűkmarkúnak mutatkozott Rákosi - és pártvezérkara - az ötvenes évek első éveiben a bérek, fogyasztási javak juttatásában, épp olyan bőkezű volt a társadalom egészét rettegésben tartó meghurcoltatások foganatosításában. A diktatúra szerves részét képező intézményesített Justizmord bárkit utolérhetett. Kellő utánjárással minden egyes társadalmi - vagy ideologikusan kreált - csoportot vizsgálva tömeges meghurcoltatásokról adhat számot a krónikás. A „Horthy-fasizmus" lakájainak aposztrofált egykori katona- és csendőrtisztek akkor is a szemmel tartottak külön kasztját alkották, ha éppen nem voltak internálva, vagy rendőri felügyelet (ref.) alatt: a csoporthoz tartozókból szervezte meg a rendőrség ezen réteg megfigyelését. A munkásosztályon belül „osztályárulóként" voltak stigmatizálva az egykori szociáldemokraták; „frakciósokként" azon kommunisták, akik a két világháború között nem a minoritást képező „Moszkva-hű" csoportokhoz tartoztak. A parasztságon belül „osztályellenséggé" kriminalizált réteg móresre tanítására Kádár János belügyminiszter már 1948-ban külön „kulákverő-csoportokat" hozatott létre a politikai rendőrséggel. Mindezekhez képest két olyan társadalmi, illetve hivatáscsoport volt az ötvenes években, akiket egyedileg is szemmel tartottak: a diplomás „világi" értelmiség, valamint a klerikusok (papok, szerzetesek, apácák, illetve teológus-hallgatók). Ők egyenként is bőven belefértek abba az összesen 1,2 millió főt számláló - a felnőtt társadalom több mint 20 százalékát kitevő - nyilvántartási rendszerbe, akiket a politikai rendőrség (belső) ellenségként regisztrált, illetve figyeltetett. Az értelmiség, mint potenciálisan gyanús társaság preventív megfontolásból lett egészében megfigyelési célcsoport. Nem okozott gondot olyan „kötött" foglalkozású csoportjainak ellenőrzése, mint a mérnök, orvos, pedagógus, ügyész, bíró - vagy az államosított tudományos akadémia szakmánként bontott intézeti kutatói -, mert ők a hatalmi intézményrendszerbe integráltan voltak státusfüggő alkalmazottak. Nemkülönben a deklasszáltak; a nagyberuházás raktárosaként dolgozó filozófus, az éjszakai portássá lett agrármérnök, a könyvtári raktárosként legalább megtűrt, volt egyetemi tanár, vagy a vasúti talpfák kőágyazatát egyengető egykori körjegyző. Az ún. „szabad pályás" ügyvédeket kamaráikon keresztül tartották szemmel, az írókat, festőket szakmai szövetségekbe tömörítették, műveik meg egyébként is csak szigorú lektoráláson, cenzúrán átesve, államosított kiadói, ke-